WILLY SAUTERS.

Willy Sauters, aki karácsony hetében a nizzai hangversenyterem összes vendégeit elbüvölte hegedüjátékával, visszafelé átutazott a sondersbergi nagyhercegségen s egy napra megállapo­dott a rezidencáiban. A moszkvai császári opera egyremásra küldte utána a táviratokat, mivel február közepén okvetetlenül elő akarták adni a Wagner nagy tetralogiáját. Sauters az Arany Griff-ben szállt meg éjjelre s vacsora előtt bejárta a tiszta kis rezidencia előkelőbb utcáit, megnézte a márványos szökőkutakat, a hires Goethe-emléket és I. Albert Henrik nagyherceg gyönyörü lovasszobrát. Tiz órakor megvacsorázott az étteremben, s tizennégy felé, mikor az alabárdos éjjeli őr a piactéri szökőkutnál énekelni kezdett, nyugodtan a fal felé fordult és elaludt.

Reggel hét óra sem volt még, mikor a szobapincér gyöngéden költögetni kezdte. Mig Sauters álmosan hunyorgatott, a pincér igy szólt hozzá:

- Méltóztassék fölkelni, egy lakáj van itt a nagyhercegi palotából.

- Mit akar?

- Egy levelet hozott nagyságod számára. Sauters dühösen morgott.

- Szemtelenség éjnek idején fölverni az embert. Szeretném látni, mit szólna az az ur, ha én küldözgetnék neki ilyenkor leveleket.

S fenhéjázón tette hozzá:

- Küldje hát be...

Egy halványsárga libériás lakáj csakhamar mély bókot vágott a hálóinges nagy ember előtt.

- Egy levél, - mondta, - Crailsthal gróftól, a főudvarmestertől.

Sauters fölszakitotta a cimeres boritékot, s mig a lakáj a hófehér függönyt szolgálatkészen fölhuzta, gyorsan elolvasta a levelet, amelyben a főudvarmester hizelgő bókok kiséretében hivta meg a nagyhercegi palotába. A fenséges ur ugyanis, VII. Albert Henrik, aki egyizben már hallotta a hires művészt, örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy a nagy Sauters Willy egy napot a rezidenciában tölt, s ebéd előtt, három órakor, egy kis rögtönzött hangversenyt óhajtana bemutatni Adél és Sophie nagyhercegnőknek, akik a maguk részéről is szenvedélyes imádói a zenének. A hangversenyt a nagyhercegi palota disztermében tartanák meg, a fenséges ur és a nagyhercegi udvar jelenlétében.

Sauters visszatette a levelet a boritékba.

- Jelentse a gróf urnak, - mondta, - hogy pontban három órakor ott leszek.

Mikor a lakáj betette maga után az ajtót, Sauters ezt dörmögte a vánkosába:

- Tudja az ördög, ér-e valamit a Kék keselyü- és a Zöld hollórend, vagy a jó ég tudja, hogyan hivják ennek a kis operettfejedelemnek a rendjelecskéit, de egy rozettával több, az bizonyos...

VII. Albert Henrik nem érdemelte meg, hogy ilyen hangon beszéljenek róla, mert a kis Sonders­berg nagyhercege, ősi hagyományai értelmében, lelkesen pártfogolta a zenét, az irodalmat és minden néven nevezendő művészetet. A sondersbergi nagyhercegi szinházban pompás elő­adásokat tartottak, s az ibolyakék udvari páholyból estéről-estére figyelmesen hajolt a szinpad felé egy barna körszakáll s nehány aranyos szőke hajfürt. Az első a nagyhercegi rózsás arcát árnyékolta be, a hajfürtök az Adél és Sophie nagyhercegnők gyönyörü coiffurejéből szaba­dultak ki olykor, az Egmont vagy a Torquato Tasso előadása közben...

Sauters Willyt nem hivták mindig Sauters Willynek; ifju éveiben mint Rothmann Vilmos tanitotta zenére a budapesti Lipótváros csodagyermekeit. De a szerencse és tagadhatatlanul nagy tehetsége gyorsan fölemelték a hirnév magaslatára, koncertjein minden fővárosban tomboltak, és a vérvörös plakátok, melyek farsang táján öles betükkel hirdették SAUTERS WILLY, a moszkvai udvari hangversenymester egyetlen föllépését, örvendetes szenzációt kel­tet­tek a Volgától a Póig, Sauters csakhamar vagyont szerzett és gyorsan megszilárdult felőle az a széditő vélemény, hogy ezidőszerint első hegedüse Európának. Fájdalom, ez a szőke, hosszuhaju fiatalember maga is el volt ragadtatva a saját nagyságától s mélységes megvetéssel nézett az embereknek alatta hullámzó millióra. Mikor egy-egy ujabb sikere után valami feje­del­mi személyiségnek bemutatták, Sauters, aki rozettás frakkjában jeges arroganciával tekin­tett körül, szeretetreméltó leereszkedéssel nyujtotta kezét az uralkodóknak és a főhercegeknek s köteles adóként fogadta az udvarias bókokat. Hazamenet pedig, mikor feltürt gallérral ült egy jól bezárt fogatba, igy szólt néha az impresszáriójához:

- Értenek is valamit a zenéhez ezek a cretinek...

Három óra előtt öt perccel Sauters a nagyhercegi palota elé hajtatott a hotel világoskék batár­ján. A kapubejárás szobrai mellett szalutáltak a pikkelhaubés sondersbergi katonák, a boltozat üvegajtaja mögül négy vagy öt lakáj szaladt a fogat elé, hogy ajtót nyisson. Az üvegajtón át Sauters egy magas, paradicsomvörös urat látott közeledni a virágágyak közül, aki egy kissé hadarva üdvözölte a fenséges ur palotájának küszöbén. Ez Crailsthal gróf volt, a főudvar­mester (a Prinz Adalbert cimü vig opera dilettáns szerzője), aki a lépcsőházban kedveskedve karolt Sauters Willybe.

- Adél nagyhercegnő maga is gyönyörüen játszik s feszült érdeklődéssel várja az ön hang­verse­nyét, mester...

Willy hanyagul bólogatott.

- Zongorázik, - mondta jóindulatu mosollyal, - hát kedveli a zenét a kis hercegnő... Na szép, hát majd játszunk neki valami jóravaló darabot.

Az előcsarnokban, ahol a sondersbergi nagyhercegek ódon képei függtek aranyos rámáikban, Sauters föltette a csiptetőjét. Mikor Crailsthal a kardját kezében tartotta eléje állt, a művész jókedvüen hunyorgatott.

- Az öregek kissé értelmetlenül bámulnak, - szólott, - nem valami fin de siècle legények - mi?

A főudvarmester mitsem felelt, de a lakáj most föltárta a nagy szárnyasajtókat, melyeken belül a plafond aranyos diszitései szórtak derüt a termek fényes parkettjére. Az ötödik teremben egy rózsás arcu, fiatal ember állt föl közeledtükre az iróasztala mellől: - VII. Albert Henrik, a sondersbergi uralkodó nagyherceg.

Crailsthal bemutatta a művészt, a nagyherceg pedig barátságosan nyujtotta a kezét.

- Örülök, hogy itt láthatom, - szólott, - mert már egyszer hallottam, mikor felséges rokonom­nál, a német császárnál játszott. Adél és Sophie nagyhercegnők, a hugaim, szintén türelmet­lenül várják a hirneves művész hangversenyét.

Sauters meghajtotta a fejét.

- Helyes, - mondta lekötelező jóindulattal, - hát meg fognak hallani, ha ugy akarják...

Mikor később a szolgálattevő kammerjunker jelentette, hogy a nagyhercegnők készen vannak, VII. Albert Henrik barátságosan intett a művésznek:

- Menjünk hát kedves Sauters, ne várassuk őket.

Adél és Sophie nagyhercegnők arcképét mindannyian láttuk már az illusztrált lapokban: Adélt, az idősebbet, kombinációba is hozták nemrégiben egy hatalmas trón örökösével. A két sondersbergi princessz két bájos, fehérruhás gyermekleány volt, s mikor Sauters a ruha szelid kivágására omló aranyszőke fürtöket meglátta, halkan csettintett a nyelvével:

- Terringettét, - mondta magában, - micsoda édes két baba ez...

A nagyherceg bemutatta a hugainak, s egy öreg, fehérhaju dámának, aki mint a két nagy­herceg­nő udvarmesternője szerepelt sok év óta a sondersbergi udvarnál. A vörös, arany­­­diszitésü fauteuilek között itt-ott állt néhány kamarás és katonatiszt, de Crailsthal gróf intésére mindannyian helyet foglaltak a karosszékekben, mig Sauters föllépett a rögtönzött, szőnyeges emelvényre.

Affektálva hangolta pár percig drága koncerthegedüjét, gyémántgyürüje csillogott a napsugár­ban. Majd az ő hires, álmatag pózában, mely minden asszony szivét feléje forditotta, egyszerre csak rázenditett a Bach csodaszép Zacone-jére, miközben hosszu, gesztenyeszinü haja selymes simaságban omlott le átszellemült arcáról. Mikor a lelkesült tapsok elhangzottak, szó nélkül magához intette Crailsthal grófot, s az ő ügyes zongorakisérete mellett játszotta el ráadásul a Beethoven hegedü-hangversenyét.

A nagyhercegnők mámorosan tapsoltak, Adél, az idősebb, álmadozva dőlt hátra, VII. Albert Henrik pedig sajátkezüleg tüzte mellére a sondersbergi házirend elsőosztályu, gyémántos keresztjét. Sauters kegyesen bókolt:

- Köszönöm fenséges ur, köszönöm a szép kitüntetést.

Az ajtónál a fülébe sugta Crailsthal gróf:

- A nagyherceg szivesen látja ebédre.

Sauters a nadrágzsebébe dugta a kezét.

- Tudja, - szólt bizalmasan, - csak aztán ne kellessék valami nagyon soká várni arra az ebédre. Pokolian éhes vagyok, megvallom...

Mig a nagyhercegi család visszavonult, a főudvarmester megmutatta a művésznek a sonders­bergi rezidencia műkincseit, a drága metszeteket, ékszereket, néhány ritka eredeti szobrot, a Goethe tizenhat levelét, melyet a nagy költő III. Albert Henrikhez intézett annak idején Weimarból. Sauters egy pillantást vetett a levelekbe, de utóbb türelmetlenül dobta le a meg­sárgult irásokat.

- Egy darab tisztességes filet-t többre becsülnék e percben, mint az egész Goethe-muzeumot...

Végre csöngettek az ebédhez, - délután hat óra volt. Az ebédlőben föl voltak gyujtva a mesés Gruintz-gyüjteményből való aranykandeláberek, a jardiniére-ekben csillogott a narancs vörös héja, aranyosszöld szőlőfürtök bujtak ki a kövér levelek közül. A fal mellett feszesen állt hat fölszolgáló lakáj a sondersbergi udvar halványsárga, meggyszegélyes libériájában, a galéria mitológiai asszonyai teljes világosságukban ragyogtak a csillár odavetődő fényében. Sauters, aki sok fejedelmi udvarban megfordult, szinte elkábulva állt meg ebben a csillogásban, de nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert pár perc mulva széttárult a szomszédos szárnyas­ajtó, s a következő pillanatban megjelent VII. Albert Henrik, a két szőke nagyhercegnőt vezet­ve karjain az ebédlőbe.

Összesen nyolcan vagy tizen voltak az ebéden és Sauters bizonyos önérzettel fogadta, mikor a kamarás Adél nagyhercegnő mellett jelölte ki helyét az asztalnál. Amig a lakáj az osztrigákat fölszolgálta, fesztelen mosolylyal fordult a szomszédnőjéhez:

- Fenséged csak most hallott első izben?

- Csak most, legnagyobb sajnálatomra...

Később a nagyherceg magasztaló szavakkal emlékezett meg a berlini császári hangversenyről, ahol először volt alkalma gyönyörködni a Sauters Willy hegedüjében. Akkor Vieuxtempstől játszott valamit és a tizenöt-husz főből álló hallgatóság bizonyára még most sem felejtette el azt a páratlan élvezetet.

- Mindnyájan meg voltunk hatva, - mondta a nagyherceg, - de a császárné könnyezett azon az estén...

Sauters kettétört egy zsemlyét.

- Csinos darab is, - szólott a zsemlyét ropogtatva, - de dicsekedés nélkül legyen mondva, ezidőszerint nincsen is más rajtam kivül, aki eljátszaná...

- Ismerte Vieuxtempsot, mester? - kérdezte Sophie nagyhercegnő.

- Óh, persze, hiszen az öreg korhellyel együtt kóboroltunk valaha Algirban. Nem egy jó délutánt töltöttünk el a Hotel Mediterranea erkélyén.

Beszélni kezdett néhány anekdotát a Vieuxtemps életéből, fesztelenül, kedélyesen, ezeknek a nagy művészeknek a kedves és szinte érthetetlen arroganciájával. Közben szorgalmasan üritgette a boros poharakat, melyekbe a lakáj sürüen töltögette a Medocot, később négy, vagy öt pohár savanykás champagneit hajtott föl egymásután. Egyszerre csodálatos jó kedve tá­madt, a bor fejébe szállt, s merészen, hosszasan tekintett az Adél nagyhercegnő gyermekes kék szemébe. Ilyenkor, midőn igy szemtől-szembe állt a föld e szerencsés kiváltságosaival, mindig valami széditő mámor fogta el egész lényét, s anélkül, hogy az ajkai mozogtak volna, igy szólott magában.

Abban a nyomorult harmademeleti szobában, ahol a gyerekéveimet eltöltöttem, ugyancsak nem gondoltam volna, hogy valaha királyokkal fogok szincerizálni. De most itt vagyok és az én koronám is ér annyit, mint ezeké a báboké...

A keblét feszülni érezte, a szemei ragyogtak. És mert minden nagy tehetségben van egy sze­mer­nyi a kalandorok véréből, egyszerre ugy tünt föl előtte, hogy a hercegnők is csak szerel­­mesen hajolnak meg az igazi férfiak akarata előtt. Maga sem tudta volna megmondani miért, de mámorában és müvészi lelkesedésében hirtelen valami leküzdhetetlen szomjuság kapta meg ez aranyszőke, fehérruhás leány iránt, aki mosolyogva forditotta feléje pisze orrát. Talán őrült volt, vagy csak részeg, - s miközben a nagyherceg kissé elmerülve csevegett a fiatalabb hugával, ő óvatosan tépett le egy darabot az aranyszegélyes menülapról, s az óraláncán csüggő aranyos ceruzával a következő szavakat irta rá:

„Megengedi-e hercegnő, hogy egész lelkemből imádjam?”

A hercegnő elolvasta a cédulát, mosolyogva szakitott le pár fürtöt a zöldessárga szőlőből, s maga is ivott egy gyüszünyit az előtte álló pezsgőből.

Sauters félhangon sugta:

- Nem fog válaszolni?

A két nagyhercegnő utóbb egyetértő pillantást váltott, mire VII. Albert Henrik fölkelt az asztaltól, s a többiek is követték példáját. A nagyherceg udvariasan köszönte meg a művész szivességét, Adél és Sophie hercegnők kedvesen hajtották meg kissé előtte a fejüket. Később mindannyian visszavonultak a termeikbe, de Adél nagyhercegnő előbb váltott néhány halk szót Crailsthal gróffal, a főudvarmesterrel.

Sauters ostobán állt egy percig, de Crailsthal gróf most hizelkedve karolt bele:

- Nem sétálnánk egyet, mester?

A lakáj föladta a kabátjukat és karonfogva mentek le a nagy lépcsőházon át a kapuig. A griffek­nél megint szalutáltak a pikkelhaubés katonák, odakünn lágyan csörgedezett a már­vány­medencébe a szökőkut vize. A III. Albert Henrik lovasszobránál, mely közvetlen a rezidencia előtt állt, Crailsthal váratlanul kivette karját a művészéből, udvariasan megemelte cilinderét, s anélkül hogy a kezét nyujtotta volna, szó nélkül visszasietett a palotába. Sauters ijedten bámult és mert érezte, hogy csuful be van csipve, zavartan végigsimitotta a homlokát. Ugy látszik kijózanodott kissé, mert igy dörmögött:

- Bizony Isten kidobtak...

Fölhajtotta a télikabátja gallérját, visszament a vendéglőbe s egy félóra mulva elutazott Sondersbergből.

-&-