A professzor megnyitó beszéde
(A Feleségképző Akadémia fölavatásakor.)

Kedves kisasszonyok, akik e pillanatban még fehér leányszobájuk csöndjében álmodoznak a bizton eljövendő szerelmes lovagról, aki költő is, gavallér is, milliomos is, grandseigneur is egy személyben, de akik úgy lehet holnap már fehér mirtuskoszorúval a fejükön állanak egy jóságos pap színe előtt: Kegyetekre gondolok e nevezetes momentumban, amikor, mint más iskolákban már régtől fogva szokás, a Veni sancté-t elmondom... Kegyetek már mindazt ki­tanul­ták, ami csak a fiatal lányok tudományát gyarapíthatja; az elemiben az írást-olvasást, a felsőbb polgáriban a háztartást és a költészettant, sőt úgy lehet az egyetemen is az algebrát, a szerves vegytant, vagy a filozófia forrásait... Mindent tudnak, amivel szűkebb családjukat büszkévé tehetik, udvarlóikat elkápráztatják, barátnőik szívébe a sárga irigység bacillusait plántálhatják... Sőt nemcsak az elméleti tudományokban jártasak, hanem mindazokban a nevezetes dolgokban, amelyek nélkül a modern fiatal lány már meg sem lehet; jókedvüen ülnek a zongorához, ha egy ismerősük tökéletes Chopin-interpretációra áhitozik, a fürdőben vízfolyásként csevegnek a francia pincérrel, Shaksperet - ha éppen esős idő van odakünn - eredetiben olvassák és a teniszezés terén is becsületet szereznek az erejüknek, frisseségüknek és ügyességüknek. Azonfelül bájosak, egészségesek, jókedvüek, a keringőt szenvedélylyel járják, az irodalmat szeretik, s a zsúron, ahol rendes vendégek, szintén meg tudják találni a fiatal lányhoz illő tónust, azt a hangot, amely az unalmas szótalanság és a hencegő fecsegés közt lebeg valahol... Szóval mindent tudnak, ami Kegyeteket csak tökéletesekké teheti, ami a házasulandó ifjak szivét barna vagy szőke hajfürtjeik felé fordítja, ami a legridegebb cinikus arcát is mosolygóvá teszi a Kegyetek jelenlétében, csak azt az egyet nem tudják, amiről a gondos mama, a bölcs apa, a körültekintő tanító és a tudós egyetemi professzor egyaránt meg­feledkezett: hogy mik azok a pozitiv és negativ kellékek, amelyek a fiatal leányt jó, bájos, vonzó és boldogságra predesztinált feleséggé teszik...

Ezt a tudományt mindeddig nem tanították az iskolában. Sőt az egyetemen se tanították. A világ abban a tévedésben él, hogy a jó feleség kvalifikációját minden fiatal leány magával hozza e gyarló földre, s hogy a hitvesi erények okvetetlen kivirulnak a házasságban, föltéve, hogy két igazán szerető szív egyesült az anyakönyvvezető szine előtt... »Én is beletanultam a feleség szerepébe, - gondolja meghatottan az édes mama, - miért ne tanulna bele a kicsiny leányom is, aki oly szép, oly üde, oly kivánatos?« Az édes mama azonban, akit a véletlen sze­ren­csés viszonyok közé helyezett, majdnem szándékosan megfeledkezik arról, hogy nagyon sok boldogtalan ember él e gyarló földön, aki láthatatlan könyekkel a szemében vándorol megásott sírja felé, annak a lénynek az oldalán, akit talán valamikor igazán szeretett... És a maga önzésében nem látja a sivár családi tűzhelyeket, nem hallja az elsiratatlan panaszokat, nem érzi a félreértések, apró tűszurások, titkolt fájdalmak keserüségeit, amelyek annyi életet megrontanak... A szerelemre gondol, amely szerinte mindent pótol a házasságban, holott a leg­boldogtalanabb frigyek talán éppen azokból az esküvésekből származtak, amelyek két szerelmes szivet kapcsoltak valaha össze a jó Isten szine előtt...

Szerelem nélkül boldog házasság nem képzelhető, de a szerelem maga még távolról se ele­gen­dő biztosítéka a boldog és harmonikus házasságnak. A különböző kémiai szervezetek is forr­­nak, pezsegnek, mielőtt végkép összeolvadnának, hogyne forrongna hát két eleven indivi­duum, mikor örökre egyesülni készül egymással? Hiszen a házasság mindkét félre nézve eddigi életé­nek tökéletes megváltozását jelenti... A férfi szabadságát, függetlenségét, felelőtlen voltának minden kényelmét föláldozza, amikor a Kegyetek kicsiny kezét a magáéba fűzi; a fiatal lány tiszta álmainak, csöndes illuzióinak, s mindenekfölött egy egész oceánt betöltő, megható sze­re­tetnek mond búcsut, amikor angol úti ruhájában, egy csinos legény oldalán, hajtat ki a pálya­ház üvegfödele alá... Nem ösmerik még egymást, csak azt érzik, hogy végtelen boldogság lenne, ha a másikat boldognak látnák... De a szerelem nem ölheti meg bennük az emberi gyöngeségeket, egy gyöngédtelen szó a kételkedések lángjait gyujthatja meg szívükben, egy hideg tekintet bolondos rémeket idéz a szemük elé, egy esztelen félreértés váratlanul kiolthatja a fejlődő bizalmasság melegét... A férfi mindeddig csak jókedvü barátaihoz szokott, akik még brutális tréfáért se nehezteltek meg, a fiatal lány a hófehér családi tűzhelyhez, ahol illatos virágként bántak vele... Most egészen egymásra vannak utalva, mert a barátok is, a szülői ház is oly végtelenül messze vannak tőlük... Egy szó, amelyet talán a szeretet diktált, egy megjegy­zés, amely talán a legnemesebb érzésekből eredt, a gyanakodó szíveket kegyetlenül elválaszt­hatja egymástól... Még szeretik egymást, de ah, már mind a ketten arra gondolnak, amit elveszítettek, s az együttlét, amelynek a boldogság új forrásait kellene megnyitania előttük, mindinkább unottabbá és terhesebbé lesz...

Az öreg professzor, aki Kegyeteket, szép kisasszonyok, im maga köré gyűjti, szentül meg van győződve afelől, hogy szerény kisérlete, a Feleségképző Akadémia hiányt pótol... A vén professzor barna fürtjei megőszültek, lábait kikezdte a podagra, homloka körül már mutat­ko­zik egy-egy komoly ránc, amely könyörtelenül jelzi, hogy a legvidámabb élet is alkonyodóra fordulhat, de a szíve a vén embernek fiatal maradt... És ez a szív akárhányszor elfacsarodott, amikor rózsásarcu, ifju teremtések szemében könyeket látott s szomoru, kialvófélben lévő tűzhelyek mellől néma boldogtalanság árnyai sötétlettek feléje... Parkettes kastélyokban, szerény polgári házakban, ahol csavargásai közben megfordult, mint szeretett volna fölkiáltani akárhányszor a forrószívü, érzékeny, de kopott filozófus:

- Fiatalok vagytok, az arcotok virul, miért nem gondoltok hát arra, hogy az élet mily könyör­telenül rövid? Ma még mámoros érzés lobog a szivetekben, ma még tiétek az élet, jókedv és az egészség, de ah, nem tudjátok-e, hogy mi lesz holnap? Mire a nap újra fölkel a tenger habjaiból, már fázva fogtok meghuzódni a sarokban, szemetek ijedten mered a sírra, amely a szomszédból felétek tátong - és új szerelmesek ujjongásai fölött csillog a verőfény és a nap­sugár... Szeressetek, a míg szeretni tudtok, hiszen az árnyékok oly hamar elborítanak benneteket...

Kisasszonyok, szép virágszálak, édes, bohó, álmadozó gyermekek: üljenek körém és hall­gassák meg ime, a családi boldogság kurzusát... Rózsás fülecskéjüket nyissák ki, a regényt, amit a pad alatt olvasnak, dobják félre, a csipkedésnek, a vihogásnak, a pajkos nevetésnek szakadjon vége; hiszen ez a kurzus mindazoknál fontosabb, amiket eddigelé végighallgattak... Aki szorgalmas lesz, megkapja tőlem a jó, a hűséges a derék, a komoly kis feleség diplomáját, a legszebb oklevelet, amit csak vén egyetemek adhatnak... Ámha olyan akadna Kegyetek között, aki nem érdemesítené a vén professzort arra, hogy a tanításait meghallgassa, azt (Isten ne adja látnom) nem én fogom megbuktatni, hanem egy sokkal nagyobb, kegyetlenebb, szigorubb potentát: az Élet...