Első óra.
A szerelem csökkenésének tüneteiről

Kegyetek, kisasszonyok, akik gyermekkoruk óta megszokták, hogy az iskola csupa évszáza­dos tantárgygyal foglalkozik, s akik talán el se tudják képzelni, hogy a fizikán, a szerves kémián, a különböző nyelveken, a számvetés tudományán, a zongorázáson, a háztartástanon és az egészségi ismén kivül még egyéb tudnivaló is lehet a világon, - Kegyetek bizonyára csodálkozva fogják meghallani első előadásom címét, mely - furcsa ugy-e? - de így hangzik: A szerelem csökkenésének fontos és életrekiható tüneteiről.

Kérem, figyeljenek csak jól rám, hogy kurzusunk e fontos fejezetét tökéletesen megértsék és hasznukra fordíthassák.

Kezdjük ott, ahol a regényírók a munkájukat végezni szokták; annál a boldog időszaknál, amikor az édesmama végre kimondta az igent, s Kegyetek izgatottan és nagyon kipirulva borul­nak annak az idegen, fiatal úrnak a nyakába. A jegyesség korszakát engedjük át a regény­íróknak, s csak ott vesszük föl előadásunk fonalát, amikor négy hét, hat hét vagy két hónap mulva nászútjukat a keleti pályaudvar üvegcsarnoka alatt befejezték. A férj csak most érzi igazán, hogy feleséges ember, mert a nászút ünnepnapjai őt is valami különös, rózsás álomba ringatták. A fiakker megáll a ház előtt, amely jövendőbeli otthonukat, leányálmaik édes fészkét, az annyiszor megsejtett bájos interieurt magába rejti. Mari, a szobaleány, elébük siet a lépcsőházban, Julcsa, a szakácsnő, a konyha ajtajában fogadja Kegyeteket, s míg a ház ura szótlanul, de nagyon meghatottan pödörgeti a bajuszát, Kegyetek dobogó szívvel vetik le a selyem utazóköpönyeget, hogy a villamos lámpák csillogó fényében egy futólagos, de ki­mond­hatatlanul boldog pillantást vessenek leendő birodalmukra.

E percben, mikor mindenki - Julcsa, Mari és a férjük - szinte versenyez abban, hogyan dédel­getheti azt a kissé remegő teremtést, aki sirásra hajló ajakkal áll meg az ebédlő küszöbén, e percben világosan érzik, hogy csak most kezdődik igazán boldogságuk korszaka, amely leányálmaik minden sejtelménél többet ér.

Fejüket lehajtják a kicsi kaprisz-vánkosra és sokáig nézik az aranyos mennyezetet, amelyen szelíd, altató árnyékok táncolnak az éjjeli lámpa fényében. Bohó, kissé akaratos leányok voltak talán, sokszor kaptak szidást, sőt néha egy gyöngéd anyai csípést is, szivükben olykor felburjánzott az irigység, a dac, a rosszindulat, - de e pillanatban, érzik, hogy az egész világot a szívükre tudnák ölelni s kezüket önkéntelenül imára kulcsolják. És hangtalanul, megindulva susogják az éjszaka csöndjében: Jó istenkém, aki valaha kis hálós ágyacskám fölött virrasz­tottál, aki megengedted, hogy mindig fehér leányszobám, csinos blúzom, vadrózsás kalapom legyen, aki nagyszerü keringőtáncosokat küldtél, s néha virágbukétákhoz, Kugler-cukrokhoz is juttattál. - ó engedd meg, könnyezve kérlek, hogy a kis uram mindig úgy szeressen, mint most, és nekem se legyen soha okom arra, hogy valamikor kevésbbé szeressem...

Végső szavuk átolvad az álomba, mert a hálószobára egyszerre csillagos, aranyhímes fátyol borul. Elalusznak. Kicsi tündérek, gyermekország tündérei, tompítsátok el a neszt, amely az ablak alól, a nagyvilág csúf lármájából idehangzik és csókoljátok meg szerelmesen a fiatal asszony szempilláját. Mert reggel, az első hajnali napsugárral, véget ér leányságának poézise és az álmodó gyermekből földi asszony lesz, aki fölött ezután mindig, de mindig ott fog borongani a rideg, a gyöngédtelen élet prózája is...

Kedves kisasszonyok, ne vegyék rossz néven az öreg tanítómestertől, akinek az a föladat jutott osztályrészéül, hogy önöket asszonyi életük viszontagságaira előkészítse, ha egy-egy kedves álmukat könyörtelenül széttépi. Fáj a szívem, amikor ime, ott kell kezdenem, hogy fehér leány­szobájuk reményeiben csalódni fognak. Az élet nem olyan, amilyennek a romantikus írók rajzolják. Ó nem, eszembe se jut azt állítani, hogy ő, akiért a mirtuskoszorut a fejükre tették, valaha kiábrándul Kegyetekből. Hiszem, hogy a szerelem sohase fog elköltözni családi tűzhelyük mellől, és mégis - ó bár minél később - elkövetkezik majd az az idő is, amikor könnyes szemünk ezt fogja mondani: Nem szeretett, sohase szeretett igazán...

Melyek azok a tünetek, amelyeket előadásom kezdetén a szerelem csökkenésének fontos és életrekiható tüneteinek neveztem? Egy napon észre fogják venni, hogy a csók, melylyel férjük hazatértekor üdvözli önöket, rövidebb, sőt hidegebb a szokottnál. Meg fogják figyelni ideges­ségének legelső szimptomáit: a szerelmes lovag szótlanul jár föl és alá dolgozószobájában, a szobaleányt, aki az ablakot törölgeti, brutálisan kiutasítja, dörmögve fog kikelni a kései tálalás ellen, sőt az is megesik, hogy haragos vállvonogatással felel, amikor Kegyetek gyöngéden ebé­delni hivják. Romeó, aki fitymálva forgatja ide-oda a ramsteacket, s célzatos megjegy­zése­ket tesz a resztölt burgonya vagy a vörös cékla jósága ellen. Való igaz, hogy Kegyetek nem ezeket a motivumokat látták leánykoruk álmai közt a házaséletben. A keresztes lovagról álmodtak, aki imádottja egy szalagjáért évekig tartó háboruba indul s ime, a keresztes lovag soványnak találja a marhahúst s negyedóráig szidja a szakácsnét, mert a székelygulyás az ő legmagasabb izlésének nem felel meg. Sőt kiméletlensége nem állapodik meg ezeknél a tüne­teknél: dühös, ha a fodrászkisasszony közvetetlen az ebéd előtt jön, ha Mari az előszoba pad­ló­ját vikszeli, ha egy írása azonnal elő nem kerül, amikor állítólag szüksége van rá. Annyira megfeledkezik magáról, hogy haragosan becsapja az ebédlő ajtaját s az ártatlan kályhának a „kutyafáját” emlegeti, ha nem találja elég melegnek a dolgozószobája levegőjét.

Ez lett volna a finom és udvarias gavallér, aki az alkonyat homályában valamikor a kezét meg­csókolta? Aki öngyilkosságot emlegetett, ha feleségül nem megy hozzá? Aki órákig elsétált az ablakai alatt? A fiatal asszony könnyezve menekül a lakás legtávolabbi zúgába, s érezvén, hogy valami megváltozott körülötte, boldogtalanul gondol az édesmamájára, akinek a vőle­­gény már a legelső pillanattól fogva nem tetszett. Ó, mily rövid ideig tartott hát a szerelem, melyet ő naiv hiszékenységében örökkévalónak képzelt!

Kedves kisasszonyok, ez a legveszedelmesebb pillanata annak a korszaknak, amikor a leányság légies illuzióit a házasélet csöndes és derült harmóniájának kellene fölváltania.

Az élet nem tudja megvalósítani a Kegyetek álmait, mert a legjobb férjnek is megvan a maga eredendő hibája: hogy, fájdalom, nem hasonlíthat tökéletesen a regénybeli hősökhöz. A méla­bús és olajbarna goëlette-kapitánynak, aki zsebkendővégről párbajozik a májfoltos márkival, hogy a grófkisasszonyt a magáénak mondhassa, könnyü és egyszerü a dolga, mert neki nincs egyéb hivatása, mint hogy az imádottja előtt térdreboruljon. De a vérből és idegekből való férjre, akit Kegyetek a kezükkel megtiszteltek, sok súlyos és kikerülhetetlen gond hárul. Ő, szegény, kényszerítve van arra, hogy pontosan lefizesse a harmadosztályu kereseti adóját, a hadmentességi adót, a vízdíjat, a házmesterpénzt, s hogy azt az összeget is kicsiszolja az agy­velejéből, amelybe a Kegyetek háztartása, cselédjei, mosónéi és ruhaszámlái kerülnek.

Ez nem mindig könnyü mesterség; és a szerelmes lovag, akitől Kegyetek francia vígjátéki, hogy ne mondjam császárimrei udvariasságot kivánnak, néha gyanusan kószál a takarék­pénztárak körül, hogy egy váltócskáját elhelyezze. Az is lehet, hogy egyéb kellemetlenség érte: elvesztette a pört, amely ezreket jövedelmezett volna neki, meghalt a leggazdagabb betege, avagy összedőlt a híd, amelyet mint indsellér épített. Sőt nincsenek kizárva más prózai lehetetlenségek se: Romeó, aki természetesen tagja a kerületi kaszinónak, tíz, húsz, vagy harminc forintot veszített az alsós nevezetü társasjátékban. Méltányosság-e azt kivánni tőle, hogy e lélekállapotában olvadozó tekintettel térjen meg családi tűzhelyéhez, s kopaszodó fejjel (mert a házassága után minden férj kopaszodik) a legénykorabeli udvarlót játszsza?

A jó feleség, e tüneteket észlelve, nem szalad panaszos ajakkal az édes mamához, nem sír, nem esik kétségbe, hanem okosan, asszonyos felsőbbséggel, ezt gondolja magában: Elvégre egyik se jobb a Deákné vásznánál s egyikőjüket se lehetne összetéveszteni a Feuillet Oktáv hő­seivel. Mind önző, szeszélyes, könnyelmü, zsarnoki hajlamu. Erről az egyről legalább tudom, hogy érettem dolgozik, engem szeret, hozzám tér meg, ha a napi munkájában elfáradt. És az isten szolgája holtomig összekapcsolt vele. Törődik hát vele a kis macska, ha néha meg­bok­rosodik, majd megbánja, ha kifujta magát, s ha a családi fészek melege átjárja. Hiszen tökéletes férfiak úgy sincsenek másutt, mint a Mars bolygón és a Marlitt asszony regényei­ben...

Így gondolkodik az okos asszony, aki a maga értékét ismeri. Hogy a férje többé nem szeretné, no hiszen! Nyalja meg az az úr mind a tíz ujját örömében, hogy a jó végzete ilyen bájos és vidámkedvü feleséghez juttatta!