Harmadik óra.
A vendéglátás

A boldog szerelmesek, vagyis - legyünk ideálisták és mondjuk így: - a házasok ma már nem vonul­hatnak félre a világ elől, mint a régi poéták korában, hogy egy csermely partján, a lonc­cal befuttatott kalyibában töltsék életüket, egy pohárból igyanak, egy cseréptányérból egyenek, s naphosszat a rigó, meg a pacsirta énekét hallgassák. A mai kor apái nem igen nyugodnának bele többé abba a gondolatba, hogy menyecske-leányuk egy fenyőfa-kunyhóban huzódik meg, ahol (legalább a népmesék erről nem szólanak) nincs fürdőszoba, gázkályha és villamos vilá­gítás. A szerelmet, még a boldog szerelmet is, ma már bizonyos polgári kényelemmel kombi­nálva tudjuk csak elképzelni, s a csermelyparti kunyhót végképp száműztük a száz arany pálya­díjjal kitüntetett népszínművekbe. A Népszínház kulisszái között megvannak ehhez a kopott idillhez a szükséges dekorációk, de az élet a boldogságnak ezt az alakját többé nem fogadja el. A legnagyobb szerelem se elégszik meg a tökéletes magánynyal és a legnagyobb szerelem is veszítene pompázó színeiből, ha a férfi és nő örökké csak egymásra lenne utalva. Az ember társaslény, még a szerelmes ember is; az idegen arcok látása új bájt ad a kettősben való együttlét idilljének, s a társaságbéli kirándulások után annál édesebb a tűzhelyhez való visszatérés. Vagyis magyarán: a házasoknak szükségük van arra, hogy néha a világgal érint­kez­ze­nek, akár úgy, hogy ők a világot fölkeresik, akár úgy, hogy a világnak (vagy legalább egy-két képviselőjének) helyet engednek olykor a családi tűzhelyüknél.

Kedves kisasszonyok, ezúttal csak a második mód felől óhajtok beszélni, vagyis azokról az alkalmakról, mikor a fiatal feleség mint háziasszony szerepel: a meghivásokról és a vendéges­kedésekről. Modern családot (akár a fővárosban, akár a vidéken) el se lehet képzelni akként, hogy a barátai elől elzárkózzék. Egy-egy vidám ebéd, mikor odakünn hó borítja a háztetőket, a világos ebédlő asztala mellett, virágillat közt, a gázkályha szomszédjában, amelynek vörös fénye végigömlik a vastag szőnyegen, vagy a meghitt, vacsora után való hangulat, amikor a teaasztalon már lobog a kék láng a rézüst alatt, a fiatal asszony kedves pongyolában sürög-forog a vendégei között, tiszta, csinos szobaleány állítja az asztalra az aranyvörös italt, s a házi boldogságában öntelt fickó, a férj, derüs mosolylyal szedi elő a fali szekrényből virágos szivar­skatulyáit: ez a milieu mindenkire kedves és csábító, vendégre és vendéglátóra egyaránt. Ártatlan büszkeség, hogy a vendég fájó szívvel távozzék el tőlünk a havas éjszakába s míg út­köz­ben egy kávéházba betér, irigykedve gondoljon vissza ránk, akik otthon maradtunk, a kedves, a világos, a meleg, a kényelmet kináló fészek szőnyegei között. Az asszony bája, finom­sága, szelleme, jó nevelése sohase nyilatkozhatik meg oly vonzó alakban, mint amikor a vendégeiről gondoskodik és a szerelmes férj még szerelmesebbé lesz, ha a felesége ügyességét és szeretetreméltóságát látja. Mikor az utolsó vendég is eltávozott, a lámpafényben csillogó abroszról az ezüstnemüt lerakják, a fehérbóbítás szobaleány még egy darabig sürgölődve jár ki és be s a hálószoba nyitott ajtaján át már idelátszik az ampolna misztikus rózsaszíne: a férj elragadtatva csókolja meg a fiatal asszony kezét, amelyen a gyűrűk drágakövei csillognak, s a pongyolához közelebb hajolva, mámorosan súgja:

- Olyan bájos voltál, mint egy francia hercegnő, akit Prielle Kornélia játszik...

A vendéglátás nem kis gyönyörűsége e rövid életnek és mégis, kedves kisasszonyok, azt mon­dom: ebből a mulatságból is megárt a sok. Az a házaspár, aki folyton vendégekkel népesíti be az asztalát, nem sokkal különb, mint az, amelyik rendszeresen kávéházba jár. A vendégfoga­dás kedves izgalmát, hogy ne mondjam ünnepi hangulatát, éppen úgy megöli a mindennapi­ság, mint a színházbajárás báját és vonzóerejét. Nem térek ki arra, hogy ez a passzió rengeteg pénzbe kerül, - hiszen fölteszem, hogy mindegyikük egy feketebajuszu, fiatal milliomossal lép majd annak idején az oltár elé. De a házból, amelyet a folytonos idegen járás szinte szálló­szerüvé tesz, kivész a családi tűzhely poézise, a csillogó fehér abrosz világának tiszta harmó­niája, a kedves és derüs nyugalom, amely a belépőt már az előszoba küszöbén fogadja. A vendég ünnepet és jókedvet jelentsen, a házasélet idilljének pillanatnyi, kedves megszakítását. Ne tegyük hotellé a házunkat, hanem a vendég lelkébe lopjuk bele a családiasság finom és kellemes érzését.

Kikből álljon az a kis kör, akik előtt a házunkat megnyissuk: ezzel bizony csak a legkevesebb házaspár van tisztában. A legtöbb ember majdnem válogatás nélkül hívja meg asztalához a vendéget, feledve, hogy ezzel jóformán a családja tagjává avatja az idegen urat vagy az idegen asszonyt. Pedig ez nagy hiba, mert hiszen a családi kör nivója, hangulata forog kockán. Azt merném mondani, hogy a vendéget majdnem úgy meg kell válogatni, mint a férjet vagy a feleséget, s aki a felületes ismerősét megtiszteli azzal, hogy a házát megnyitja előtte, majdnem oly könnyelmüséget követ el, mint aki a legelső utcai vagy báli ismeretség után házasságra lép valakivel. Akit arra méltatok, hogy az asztalomhoz ültessem, kicsiny fészkemben bizalma­som­má avassak, annak mindenképpen korrekt, kellemes és szimpátikus férfiunak, vagy finom és disztingvált úrinőnek kell lennie. A meghívás nemcsak a rajnai lazacot, a stíriai kappant, a vegyes befőttet, a parfait-t kell, hogy jelentse, hanem vonzalmamat és megbecsülésemet is az idegen iránt.

Nem fölösleges ez a tanítás, miért a kis- és nagyváros társadalmi életében immár csodálatos módon elharapódzott a léha meghívások divatja.

A legtöbb házaspár csak úgy véletlenül jut a vendégeihez, az ismerősei és az ismerőseinek az ujabb ismerősei segítségével. Nem is beszélek ezúttal a zsúrokról, ahol a legtöbb jelenlévő többnyire nem is ismeri egymást; s ahol akárhányszor megtörténik, hogy a házigazda félóráig cseveg a körszakállas ifjuval, aki őt bizalmasan „öreg kutyá”-nak nevezi, s a beszélgetés után e szavakkal fordul titokban a feleségéhez:

- Ugyan ki az az úr, akivel az imént a dohányzó küszöbén tárgyaltam? Nagyon művelt és finom úriembernek látszik...

Miként a hószemhez, amely a hegyen lefelé gördül, útjában számtalan új hószem tapad, akként von maga után egyetlen zsúrvendég száz és száz ujabb zsúrvendéget. Budapesten például számtalan rokonszenves ifju él, aki novembertől márciusig állandóan készenlétben tartja a szmokingját, a frakkját és a redingotját s nagyszerüen beletrenírozza magát a művészetbe, hogy az ismeretlenekkel csevegni, s egy szezon alatt három-négyszáz szandvicset s ugyan­annyi csésze theát elfogyasztani tudjon. Egy-egy zsúron minden fiatalember átlag négy-öt új zsúrra kap meghívást, s az úgynevezett zsúrelőjegyzési kalendáriumra ma már épp oly szük­sé­ge van a társaságban élő ifjunak, mint a jó frakkra vagy a csillogó kézelőre.

De ha a zsúrt nem is tekintjük komoly vendéglátásnak - pedig az, - az ebédek és vacsorák meg­hívottaival szemben se sokkal nagyobb a szigorúság vagy az ellenőrzés. A mi társadal­munkban nem is ritkaság, hogy a fiatal asszony összetalálkozik az utcán a barátnőjével, akinek egy jól öltözött fiatal ember udvarol.

- Nem ismered, kedvesem, Takácsot? - szól a barátnő. Nagyszerü, hiszen Takácsot mindenki ismeri... Miska, most nyissa föl a szemét, mert ilyen szép asszonyt nem lát ám mindennap...

Takács másnap már köszön bájos, új ismerősének, a legközelebbi színházi bemutatón fölint a páholyába, vagy ha a földszinten ül, hát fesztelenül odalép hozzá, megismerkedik a férjével (rögtön letegezik egymást) s megkérdi, hogyan tetszik az új darab? A fogadóban egyszer odaül melléjük a pálmagruppos sarokba, elhúzatja a cigánynyal a szép asszony nótáját s amikor elválnak, a férj már így szól hozzá nyájasan:

- Öregem, egyszer megtisztelhetnél bennünket azzal, hogy vacsorára is fölnézel hozzánk.

- Ezer örömmel...

A férj kérdőleg néz a feleségére s a fiatal asszony kedvesen bólint:

- Tudja mit, Miska? Jőjjön föl csütörtök este, ha nem akad jobb dolga...

Meghívják, anélkül, hogy tisztában volnának azzal: 1. hogy Miska nem a földkerekség leg­léhább frátere-e, 2. hogy nem fog-e szemtelenül udvarolni a fiatal asszonynak, 3. hogy mik a multjának kiemelkedő mozzanatai s 4. hogy a frakkján, a fekete nyakkendőjén, a gombos cipőjén kívül van-e más kvalifikációja is arra, hogy egy úri ház ilyen bizalmasan befogadja? Meghívják, mert más ismerősük is meghívja, s mert, ha egyedül vannak, hát unatkoznak oda­haza.

Nem is beszélek a meghivásoknak arról a másik formájáról, amely a mi társadalmunkban szintén elég szokásos, amikor t. i. a klubban kártyázó férj esti nyolc órakor így szól nőtelen partnereihez:

- Ha kedvesek vagytok, hát eljöttök hozzám és nálam vacsoráztok... Persze nem szabad el­készülnötök valami lukullusi lakomára... Azt kaptok, ami éppen a ház körül akad...

És a szegény fiatal asszonyhoz, akit nem a bohémélet szabályai szerint neveltek föl, aki az abrosz egy mákszemnyi foltocskája miatt halálra szégyenli magát az idegen előtt, aki büszke­ségét és ambicióját helyezi abba, hogy a vendégeit háziasszonyi erényeivel elkábítsa, este, az utolsó pillanatban, három vagy négy léha és éhes fickó állít be, a kártyázás, vagy a sörözés kedélyes utóhangulatában. És a férj furcsának, sőt fölháborítónak találja, hogy ötletét otthon nem hangos jókedvvel, az öröm mámorával fogadják.

Kedves kisasszonyok, ne áltassák magukat a feleség képzelt kötelességével: keljenek ki már a legelső kisérletnél az ellen, hogy úri házukat, meleg és poétikus otthonukat a könnyelmü férj valaha ilyen korcsmai színvonalra sülyeszsze. Az efféle kedélyesség csak a kávéházba vagy a sörcsarnokba való; s az ilyen férj nemcsak meghivása értékét rontja le, hanem a feleségét is megalázza. Ne bánják, ha erélyes szavukért megharagszik; utóbb ő maga is belátja, hogy ottho­nuk méltóságán őrködtek. De ne csak a sörcsarnoki cimborák betörése ellen emeljék föl szavukat, hanem - hiszen Kegyetek a finomabbak, a gyöngédebb lelkűek - ojtsák a férjük lel­kébe is azt az érzést, hogy akit az asztalukhoz meghívnak, azt a legnagyobb megbecsülésben részesítik. Csak mindenképp finom, úri, nemes gondolkodásu embereket tiszteljenek meg azzal, hogy őket vendégeikül lássák. Így: a műveltek tiszta harmóniája költözködik a házukba; amúgy: otthonukat a lármások, a neveletlenek közprédájává teszik.