Ötödik óra.
Udvarlók

Az erkölcsös olvasmányok, amelyekkel az édes mama egy-egy ünnepiesebb alkalomkor megajándékozta Kegyeteket, többnyire ilyenféle szavakkal állapítják meg a fiatal asszony kö­ve­tendő viselkedését a szent házasság határain belül: a feleség, ha egyszer az oltár elől eltávo­zott, s a kiválasztott férfiunak örök hűséget esküdött, nem hallgathatja meg többé ama hizel­ke­dő szavakat, amelyeket léha, de nőtelen ifjak a fülébe súgnak. Vagyis: nem szabad megen­gednie, hogy udvaroljanak neki. Én azonban, a tapasztalatokban megőszült professzor, azt állítom, hogy az olvasókönyvek szerzői holdbéli emberek, akik ugyancsak nem ismerik az életet; s hogy az az asszony, aki a jó Isten oltárától eljövet végképpen lemond arról, hogy udvarlói legyenek, egyúttal arról is lemond, hogy az ura a legénykori, szenvedélyes szerelmét megőrizze iránta...

Érzem, hogy ez a tanács frivolnak és léhának tetszhetik, s így kötelességem, hogy a férj és asszony udvarlóinak fontos kérdésében is körülményesebben elmondjam Kegyeteknek a véleményemet.

Mielőtt azonban erre térnék, át kell esnem egy súlyos és megszégyenítő vallomáson, amely alkalmas arra, hogy a férfiak egész nemét kompromittálja a Kegyetek koromfekete vagy ibolyakék szemében. Ez a vallomás így hangzik: száz férfi közül kilencvenhat csak akkor tudja igazán méltányolni a feleségét, ha az látja, hogy az idegen férfiak is méltányolják. Ez alkalommal elárulok Kegyeteknek egy igazságot: a férj, aki észreveszi, hogy felesége más férfiakra hatást tett, néha büszke, néha haragos, sőt néha kvalifikálhatatlanul tapintatlan; de mindig szerelmesebb a feleségébe, mint annak előtte volt. Amíg szívét talán marcangoló félté­kenység tölti el, amíg sértődötten visszavonul egy homályos sarokba, vagy bánatát belefojtja a gyöngyöző pezsgőbe, fájó mélabúval ezt gondolja magában: a nyomorúlt ellenállhatatlanul bájos volt... Kedves kisasszonyok, jöjjünk tisztába, - mint a jogászok mondanák, - egy tagad­hatatlan ténykörülménynyel: a házasságok legnagyobb hányadának nem a desztillált szerelem az alapja. Eszembe se jut azt állítani, hogy a fiatalok talán közömbösen vagy pláne gyűlölettel néztek egymásra a házasság előtt; de amit éreztek: többnyire nem a régimódi regények igazi, önzetlen szerelme volt... Talán maguk se tudták volna analizálni a szívüket eltöltő érzéseket, amelyeket felületes álmaikban összetévesztettek a szerelemmel. A kölcsönös megbecsülés, a lovagias fölbuzdulás, a lelki szimpátia, az érzékek akut föllobbanása: mindez néha a csaló­dásig hasonlít arra a szerelemre, amely a Juliák, a Heloise-ok, a Romeók, az Abelardok szí­vében égett. Csak utóbb, sok időre a házasság után, mikor a mámor első időszakát a nyugodt kontemplálás kora váltotta föl, a négy fal között, ahol életük bizalmasabb része lefolyik, inganak meg abban a hitükben, hogy amit éreznek, az valóságos szerelem... A kijózanulás egy-egy rohama néha még a legkorrektebb lelkeket is elfogja, s akárhány férj van, aki a feleségét megcsókolva, borzongó háttal így szól magában:

- Tulajdonképpen mi is a célja annak, hogy én egy idegen, piszeorru hölgygyel élek ugyanegy födél alatt? Hogy egy asztalnál ebédelünk, együtt töltjük a hosszu estéket, s karonfogva járunk az utcákon, holott voltaképp semmi közünk egymáshoz? Miért ülök én itt átellenben egy pon­gyo­laruhás urinővel, ahelyett, hogy a rendes klubomban csevegnék, vitatkoznám a régi bará­taimmal?

Viszont akárhány feleség van, aki bájos mosolylyal az ajkán hirtelen csak eféle elmélkedésbe kezd, miközben az ura a fehér kezecskéjével babrál:

- Édes Istenkém, hogyan is történt az, hogy én örökre búcsút vettem a megszokott lányszo­­­bámtól, melynek ablakán zöld falombok leskelődtek be, amikor álmomból fölébredtem? Mi jogon meri kivánni ez az ismeretlen uriember, akinek félévvel ezelőtt még a hírét se hallottam, hogy én az ebédjéről gondoskodjam, az íróasztalát rendben tartsam, s a fehérnemüs garderobe-jára felügyeljek? Ahelyett, hogy most szépen otthon ülnék, s apa ölébe kuporodva hallgatnám az édesmama cseléd-odüsszeáit, mily alapon vagyok kénytelen eltűrni azt, hogy egy nyájas idegen a kezemet szorongassa és a derekamat átölelje?

Manapság, mikor az érdek, az ambició, vagy mondjuk: a puszta rokonszenv száz apró vonását következetesen összetévesztik a szerelemmel, amely mindjobban a régi könyvek foliánsaira szorul: bizonyára nem ritkaság az efajta, hangtalan monológ, amely egy-egy hosszu estén a fiatal házasokat elfogja. Két-három hónappal az esküvő után, mikor az izgalmak édes perceit vég­képpen fölváltotta már a nyugodt hétköznapok csöndje, mikor az asszony már gyűrött nemez-pongyolában is mer mutatkozni az ura előtt, a férj pedig - uram bocsáss! - egy-egy forróbb juliusi napon csak úgy ingujjban ül le az asztal mellé, mikor az apró hibácskák, gyöngeségek, gyarlóságok mindinkább kibukkannak a látszat és a szeretetreméltó affektálás zománca alól, az első láz elmultával sok ezer és ezer fiatal házaspár ébred annak a tudatára, hogy szerelem tulajdonképp nem szerepelt a regényükben... Az önszuggerálás s a családi befolyások hatalma alul kiszabadulva, az ifju asszony néha lopott pillantást vet a férjére, s alattomos módon ezt gondolja magában:

- Azt hittem, hogy valami középkori lovaghoz megyek feleségül, pedig, pedig: az én látszó­lagos lovagom csak olyan közönséges fickó, mint a többi... Se nem hős, se nem szerelmes, se nem gondol arra, hogy az égről a holdvilágot lehozza a kedvemért... Brrr, ha valaki előre meg­mondta volna, hogy Bayardnak már novemberben meleg trikót kell hordania az inge alatt, mert különben könyörtelenül náthát kap...

És ugyane pillanatban a meleg trikót viselő Bayard is lopva fölkacsint a tányérja mellől, s míg látszólag a filet földarabolásával van elfoglalva, perfidül így szól a lelke mélyén:

- Azt hittem, hogy a legszebb leányt vettem feleségül, akinek láttára őrjöngő dervistáncot fog eljárni valamennyi ismerősöm... Azt hittem, hogy minden jó barátom megpukkad irigysé­gében, s ez a gondolat boldoggá és büszkévé tett... De, fájdalom, egyik se pukkadt meg, mert a feleségem ő nagysága, - ha csinos is, - de semmivel se különb a körülötte élő tucat-asszo­nyoknál... A termete még csak megjárja valahogy, de az arca amolyan viaszbábuszerü női arc... Vajjon hova is tettem a szememet, amikor legénykoromban udvaroltam neki?

Ez a kis leleplezés ne riassza vissza Kegyeteket a házasságtól, mert ez a kis kiábrándulás, hogy úgy mondjam, csak átmeneti jellegü... Talán a nagy, a heves szenvedélyek természetes reakciója, amely után - föltéve, hogy a fiatal asszony nem esett a feje lágyára - csak annál melegebben fognak utat törni később a férj igazi érzései... Mert - s ezt a passzust ne felejtsék el soha kisasszonyok! - minden férj beleszeret előbb-utóbb a feleségébe, föltéve, hogy az asszony csakugyan bájos, s hogy a női okossága egy színvonalon áll a házias erényeivel...

Hölgyeim, írják bele tehát a gyakorlat-füzetükbe a következő tantételt: A tökéletes bizonyos­ság, amely a férfi lelkét eltölti, ha nem is öli meg éppen, de igen veszedelmesen csökkenti a szerelem állagát. Ez kissé tudományosan hangzik, hát jobban is megmagyarázom: A férjnek sohasem szabad abszolut biztosnak lennie a felől, hogy a felesége még gondolatban sem foglalkozik más férjekkel, s hogy a fiatal asszony már végképp lemondott a hódítás gyönyörű­­ségeiről. Sőt ellenkezőleg: mindig tartania kell kissé attól, hogy bájos felesége megnyerőbb, elmésebb, udvariasabb, gavallérabb férjekkel is találkozhatik, mint ő, s hogy ez a találkozás az ő férfiui prestige-ének ártani fog. A férj állandó szerelmének egy a titka: ha a ház ura önkén­­­telenül is szükségét látja annak, hogy a felesége szemében ő legyen a legcsinosabb, a legelmé­sebb, a legudvariasabb, a leggavallérabb férfiu. Vagyis: ha mindennap újra meg kell hódítania a feleségét. Az a férj, aki abszolute biztos a maga dolga felől, néha öntudatlanul is véteni fog ama törvények elleni, amelyek a jó férjekre kötelezők...

Értik-e most már, miért mondtam előadásom kezdetén, hogy az okos asszony még az esküvője után se mond le végképpen az udvarlóiról? Annál kevésbbé mond le, mert hiszen az udvarlók biztosítják neki az ura állandó szerelmét, s ők azok, akik a közömbösség iránt annyira inklinált férfiu szivében az érzések hamvadó parazsát élesztgetik. De meg máskülönben is: közös emberi gyarlóság, hogy mindaz, ami másoknak tetszik, bennünket is azonnal fölmelegít. Főképp - a saját feleségünk. Az a férj, aki karján a maga graciózus asszonyával, irigykedő pillan­­tásokat vél fölfedezni a hites aszfaltbetyárok ábrázatján, vagy a másik, aki a bálban büsz­kén, de kissé féltékeny szívvel látja, hogy a feleségét bámulják és körülrajongják, otthon diadaltól dobogó szívvel fogja magához ölelni a pironkodó teremtést, s szemében ott ragyog a néma dicsekvés: Ti csak udvaroljatok neki, csodáljátok, s gondoljatok rá sóhajtozva, ha el­váltatok tőle; a csókja, az ölelése, az édes odaadása mégis egészen az enyém...

Persze, kisasszonyok, mindez távolról sem jelenti azt, mintha én Kegyeteket a kacérságra biztatnám... Ez ellen jó eleve tiltakozom, mert magam tudom legjobban, - végre én is csak voltam valaha fiatal! - hogy a kacér feleség ura okvetetlen boldogtalan ember... Amikor azt tanácsolom, hogy idegen férfiak iránt is szeretetreméltók legyenek, hogy ártatlan örömet találjanak abban, ha bájosságuk mindenkit elragad, még távolról sem mondtam azt, hogy jogtalan reményeket ébresszenek az udvarlóik szívében... A kacérság még a legjobb esetben se más, mint olyan remények nyujtása, amelyek sohasem váltódnak be... A korrekt asszonyt önmaga előtt is megalázná, ha az udvarlói csak egy pillanatig is rosszat gondolnának felőle... Diszkréció még a hódításban is: ime, az okos és becsületes feleség mottója...

Kedves kisasszonyok, ha a leendő férjük szerelmét állandóan biztosítani akarják a maguk számára, ne átallják tehát a fáradságot, s igyekezzenek meghódítani valamennyi férfit, aki csak az utjukba akad. Tudom, hogy ez nagy áldozatukba kerül, de ne sajnálják, hiszen a családi boldogságukról van szó... És elvégre, még ennél nagyobb áldozatok is vannak e szomoru vilá­gon...