Hetedik óra.
Az édesmama jogviszonyai a házasságban

Tudatában annak, hogy előadásaim egyik legkényesebb pontjához jutottam, már jó eleve meg­teszek minden preventiv intézkedést, s habozás nélkül kijelentem, hogy:

1. az édesmama - már tudniillik a Kegyetek édesmamája - e gyarló föld legtökéletesebb terem­tése. Vagyis:

2. a férjének őriző angyala;

3. a kitünő gazdasszony, akinek a háztartása, megérdemelné, hogy a „Budapesti látnivalók” rovatában helyet foglaljon;

4. gyermekeinek szerető, gyöngéd és bölcseségtől sugárzó anyja, aki

5. egyuttal csupa ész, csupa tapintat, csupa gyakorlati gondolkodás;

6. akinek tanácsait a t. vejeura minden körülmények közt vakon követheti.

Reménylem, hogy e lojális kijelentéseim meggyőzték Kegyeteket, tisztelt kisasszonyok, afelől, hogy a mama társadalmi pozicióját, sulyát és jelentőségét távolról sincs szándékomban kisebbíteni, s hogy éppen én vagyok az, aki bizonyos mámorral így kiált föl: Kérek jogokat a mamák számára, a leányaik háztartásában!

Az érzelmi motivumokkal ekként szerencsésen végezvén, engedjék meg, bájos tanítványaim, hogy a szívtelen férjek álláspontjára helyezkedjem - hiszen ez előadásoknak nem az a céljuk, hogy önöket jó leányokká, hanem az, hogy jó feleségekké képezzem ki - s kerülgetés nélkül hangot adjak azoknak az életelveknek, amelyek a mamák jogviszonyait a leányaik családi tűzhelyénél megállapítják. Mert hiszem egy ismeretlen hindu bölcs szerint, majdnem annyi rossz házasság gyökerezik az édesmama kedélyvilágában, mint a közvetetlenül érdekelt felek, vagyis a férj és feleség szívében.

Kedves kisasszonyok, hagyják tehát most abba a sugdolózást, csukják be a regényt, amit a pad alatt olvasnak, s szívleljék meg tapasztalatokban megőszült professzoruk következő tanácsait.

Bármit is mondanak a banális vígjátékírók, a rossz anekdoták és a müncheni Fliegende Blätter régi évfolyamai, a mamára néha épp oly szükség van a házaséletben, mint a sóra a levesben. Ilyen eset például: amikor a fiatal asszonyka megbetegszik, s huzamosabb időre meg van fosztva attól az élvezettől, hogy a szakácsnéval pöröljön s a kulcscsomóját keresse. Ez az idő, amikor az édesmama, az etika, a morál és a társadalmi illendőség szerint is akcióba léphet. Amíg menyecske-leány a csipkés párnái közt pihen, a mama föltétlenül rendelkezhetik a kul­csokkal, számon kérheti a szakácsnőtől a konyhapénzt, sőt - szükség esetén - egészen odáig elmehet, hogy a szobaleányt „ügyetlen teremtés”-nek mondhatja. De csakis odáig. Ellenben határozottan túllépi jogkörét, ha Marit vagy Julcsát már „ostoba libá”-nak nevezi. Ha meg­teszi, önmagának tulajdoníthatja a következményeket, vagyis azt, ha a szókimondó Mari vagy Julcsa fürge nyelvvel ekként válaszol:

- Az öreg nagysága ne gorombáskodjék velem, mert engem nem az öreg nagysága fizet. Tessen szíves lenni otthon parancsolni, a saját vircsaftjában.

Hasonlóképpen a helyzet magaslatára emelkedhetik az édesmama olyankor is, amidőn a „szív­telen gazember” - úgy hiszem, a mama ajkán ez a férj hivatalos neve - komolyan rászolgál a beavatkozásra. Vagyis, ha a felesége konyhapénzét elkártyázza, a kimenő intézményét akként fogja föl, hogy naponkint reggel jár haza, avagy oktalan durvasággal idegeníti el magától azt a szende virágszálat, akivel a maga házát fölékesítette. Ilyenkor csakugyan szükség lehet az édes­mama pattogó harci kedvére, magyaros szókimondására, félelmet nem ismerő hősi voltára.

Már Herodotosz följegyezte ugyanis írásaiban, hogy idült oroszlánszelidítők, akik reszketés nél­kül tették talpukat a vérengző bestia fejére, elszánt vitézek, akik egymaguk szembeszálltak a sok száz főnyi ellenséggel, sündisznó módjára összehuzódtak, amikor a mama dörgő lépései behallatszottak az előszobából. A bölcs anyatermészet, amely a tigrisnek a karmaiba, az ele­fánt­nak az ormányába, a bivalynak a nyakába, a kis méhecskének a fulánkjába adta az erőt, amely élete föntartásához szükséges, a testi erejében látszólag gyönge anyósról se feledkezett meg: mert a tigrisénél, elefánténál, bivalyénál, méhecskéénél hasonlíthatatlanul több erővel látta el e tiszteletreméltó hölgy nyelvét. És a világtörténet tanuságai szerint akárhány kisiklott házasság zökkent már vissza a rendes kerékvágásba, amikor az édesmama nyelve komolyan akcióba lépett.

Nem jut hát az eszembe ezt követelni, hogy a mama sohase térjen le a passziv szemlélődés ösvényéről. De ne lépjen le olyankor, amidőn erre életbevágóan komoly ok fönn nem forog. A tapasztalatlan menyecske tehát föltétlenül rosszul cselekszik, amidőn a mama beavatkozását a következő esetekben kikéri:

Ha a szakácsnő - mint a nép ajka oly zengzetesen mondja: - nem pariroz. Vagy asszony az ember, vagy hitvány gyönge báb; ha asszony, hát maga szidja össze a szakácsnéját s nem bújik el gyáván a hálószobába, míg az édesmama a konyhában villámokat cikáztat és menny­kövekkel hajigálódzik.

Ha a házmesterné az udvarról fölkiált a harmadik emeletre, hogy az ágynemüszellőztetés édes percei lejártak. Ha már mindenáron lovagias ügyekbe szükséges bocsátkozni a házmesteri családdal, hát álljon ki a tisztelt férj a küzdőtérre.

A mama a házmester szemében csak egy idegen és közömbös delnő, mert hiszen a mama nem fizet fertálypénzt.

Ha a férj a konyhapénzt sokallja. Ehhez a kedves mamának voltaképpen semmi köze, mert a férj se az állam, se az egyház szine előtt nem esküdött meg arra, hogy a mama óhajtásaihoz képest fogja megállapítani a havi költségvetést.

Ha a férj - nem kapván tiszta gallért - ama nézetének ad kifejezést, hogy a szent házasság a leg­perfidebb találmányok egyike. A mama az esetben nem akkor cselekszik helyesen, ha a férjet „brutális kocsis”-nak nevezi, hanem akkor, ha a leányának szakértelmes oktatásokat ad afelől, hogy a gallérokat a jó feleség idejekorán elküldi a tisztítóba.

Ha a férj egyszer-másszor kedvetlenül tér meg családi tűzhelyéhez, s pillanatnyilag: nincs abban a hangulatban, hogy monológokat szavaljon a „Romeó és Julia” címü tragédiából. Az okos feleség az efelé hangulat-vibrálásokat egyszerüen letagadja a kedves mama előtt, mert jaj az olyan házasságnak, amelyikben a férj szerelmének és gyöngédségének tüzét az anyósnak kell kipiszkálnia a hamu alól. Az ilyen esetekben annál kevesebb ok van a beavatkozásra, mivel a fiatalok - ha pár órával később is - bizonyára kibékülnek egymással, föltéve, hogy sze­relmes szívvel léptek annak idején az anyakönyvvezető elé. A szerelmes férj sohase haragszik annyira, hogy egy csókról - a kellő pillanatban - lemondani tudna.

Fölsorolhatnék még egyéb konkrét eseteket is, amelyekben az édesmama föllépése inkább károsnak, mint hasznot hajtónak mutatkozik, de legyen elég általánosságban annyi: hogy a jó feleség csak a legvégső esetben avatja be a mamát házasélete intimitásaiba. Gyermeki von­zalma a régi tűzzel loboghat iránta, háláját a csókoknak és öleléseknek akár egész oceánjával bizonyíthatja, de segítségét csak akkor veszi igénybe:

ha vásárolni megy, s attól fél, hogy a kereskedő rászedi;

ha garde-ra van szüksége, de a férjét a napi munkája távol tartja tőle;

ha beteg;

ha igazán komoly oka van arra, hogy boldogtalannak érezze magát.

Egyéb esetekben bűnt követ fel, ha az édesmamát a maga háztartásától elvonja.

Kedves kisasszonyok, amint ez előadásomból láthatják, nem az a célom, hogy a mamákat és me­nyecske-leányukat egymás iránt hideggé és közömbössé tegyem. Ehhez nem is volna meg az erőm, mert hiszen az érzés, amely összekapcsolja őket, már a természettől fogva ott gyöke­rezik az emberi szívben. Amit mondani akarok, csupán ennyi: nincs bájosabb látvány, mintha a fiatal és boldogságtól sugárzó asszony együtt sétál elegáns mamájával a napsugaras utcákon; büszke arra, hogy a szép, a nyugodt, az okos, öreg hölgyhöz hasonlít; de nincs csunyább, mintha a férj az anyósa önmagából kikelt arcában fedezi föl a felesége jövendőbeli vonásait. A szüntelen pattogó anyós megőrli a házasélet boldogságát; a szelid, a jókedvü, a nyugodtvérü ellenben a maga okosságával még a fenyegető egyéb bajokat is elhárítja. Mert akármit is mond a Fliegende Blätter, meg a sok rossz anekdota: még az anyós is bájos lehet, ha szüntelenül mosolyog.