Nyolcadik óra.
Látogatások

Nem tudom, hogy egy angol filozófus, vagy egy lipótvárosi szép asszony mondta-e ki először azt az axiómát, hogy az ember elsősorban társaslény. Akármelyikük mondta: igaza volt. A sze­relem, amely két ifju idegent egy egész életre összekapcsol egymással, mindenesetre jó ötlet volt az úristentől, amelyért mindnyájan hálásak lehetünk; még én, az öreg, megrokkant professzor is, aki immár csak elmosódó emlékeimen keresztül látom azt az időt, amelyben szőke vagy gesztenyeszínü ördögökre gondoltam, az alkonyati homálytól a hajnali pirkadásig. De akármilyen jó dolog szerelmesnek lenni, s akármilyen édes gyötrelem van még a szerelmi boldogtalanságban is, fehér hajjal, higgadt szívvel, már csak ki merem mondani a nagy igazsá­got: hogy még a legtisztább szerelem is unalmassá válhatik bizonyos idő múlva, amikor az ember előtt már szinte megszokottá válik az a mennyei gyönyörűség, hogy a világ legbájosabb asszonyát vagy legdélcegebb férfiát a magáénak mondhatja. A szerelmeseknek kétségen felül igen sok a mondanivalójuk, de ha napokon, hónapokon, éveken és évtizedeken át mindig csak az egymás társaságában vannak, végre ezt az örökös témát is kimerítik. Egyszer csak, mond­ják az élet nagy ismerői, elérkezik a zordon téli este, amikor odakünn a hópelyhek milliói hul­la­nak, a kandallóban lobog a tűz, s a családi lámpa hófehér világosságban ragyog az ebédlő­asztal fölött, - és a férj, a novellák vonzó idilljének ellenére, titokban ezt gondolja magában:

- Mindez nagyon szép és nagyon kedves, de teringettét, az se lenne ám bolondság, ha most a kávé­házban ülhetnék, a barátaim között... Szó sincs róla, imádom a feleségemet, de isten tudja, néha olyan egyének iránt is vágyódik az ember, akiket nem imád ilyen szenvedélyesen...

Ennek az alamuszi férjnek a lelkiállapotát fejezték ki azok a nagy bölcsek, akik, némileg absztrakt módon, így szólanak az írásaikban: a nélkülözés mindig növeli a bírás gyönyörűségét. Ez igen szárazon van mondva, de mindennek ellenére föltétlenül igaz. Emberi gyengeségünket bizo­nyítja, hogy az eső után jobban örülünk a napfénynek, az apró pörpatvar után a családi boldog­ságnak, a kávéházi vagy társasági unalom után az otthon meghittségének. Már a lőcsei kalendárium megtanít bennünket, kedves kisasszonyok, erre a primitiv igazságra. Avagy nem a híres és ódon könyv emlékezett-e meg első ízben arról a ravasz nyárspolgárról, aki télen a fűtetlen szobában kidugta a lábat a takaró alól, csak azért, hogy annál kedvesebb legyen majd később a melegség a takaró alatt? A szerelmeseknek is ki kell néha menniök a téli hidegbe (vagyis az idegen emberek közé), csakhogy annál drágább és értékesebb legyen majd előttük a családi fészek meghittsége.

Azt hiszem, már ennyi megokolás is elegendő annak a bizonyítására, hogy a fiatal és a kevésb­bé fiatal házasok nem különíthetik el magukat végképpen a többi emberi társaságtól. De fölhozhatok még egyebet is, például azt, hogy minden embernek száz és százféle érdeke kap­csolódik a külső világhoz, amely őt körülveszi. Olyan halandó, aki a körülötte élők vélemé­nyé­től teljesen független, úgyszólván nincsen is a földtekén; még a hercegek, az uralkodó fejedelmek, sőt a császárok között se. Mindnyájan ügyelni tartozunk arra, hogy barátságos, illedelmes, jónevelésü egyéniségeknek tartsanak bennünket; mert az önző, a magába zárkó­zott, a saját boldogságában telhetetlen felé mindenki irigykedve, sőt gyülölettel tekint. Még a gazdag, az erős, a független is rosszul cselekszik, ha az embertársai haragját és megrovásait provokálja; pedig teremtő atyám, ugyan hányan élnek közöttünk, akik gazdagok, erősek és függetlenek?

Lám, kedves kisasszonyok, mily hosszu fecsegésre volt szükségem annak az egyszerü, illendőségi szabálynak a megmotiválására, hogy a fiatal házaspárok kötelesek látogatásokat tenni más fiatal és öreg házasoknál, viszont arra is obligálva vannak, hogy a hozzájuk hason­lókat a maguk úri házában fogadják. De persze, mint minden más kérdésben, itt se szabad az udvariasságot a túlzásba vinniök, mert valamint a tökéletesen visszavonuló házasokat általá­nos ellenszenv környékezi, akképp az unalom és a banalitás szürkesége borul azokra, akik kritika és okosság nélkül választják meg a barátaikat, s úgyszólván örökké idegen födelek alatt lebzselnek. Egyik túlzás épp oly megróni való, mint a másik; és öreg barátjuk talán nem művel haszontalan dolgot, amikor a látogatásuk teknikája és módszere felől is igyekezik fölvilágosítani az ő tanulékony növendékeit.

Nem az a szándékom, hogy az illemkodexek paragrafusaival hozakodjam elő, s így nem mondom el, hogy mindig a fiatalabb házaspár teszi az első látogatást az idősebbnél. Azt se, amit ma már a finomabb szobaleányok is tudnak, hogy az a házaspár, amely a látogatást nem viszonozza, a legnagyobb gorombaságot követi el. Előadásaim természetéhez képest nem tu­dá­lékos tanácsokkal akarok szolgálni Kegyeteknek, hanem inkább egyszerü kommentárokkal a régen megalkotott cikkelyekhez. Azt mondanám, hogy népszerü magyarázatokkal, ha ezt a kifejezést a mai talmi-tudósok már annyira nem kompromittálták volna az ő kompilációikban.

Az első látogatás tekintetében a divatos házaspár nem fukarkodik, mert az első látogatás körül­belül csak annyit jelent, mint az esküvői meghívó. Ez az időszak a házasságokban a káosz kora; észszel, okossággal, jó izléssel csak akkor járunk el, amikor a köteles viziteket már megtettük s fogadtuk azokat, akik a látogatásunkat viszonozzák. Ekkor már megállapít­hat­juk az igazi programot, vagyis bölcs körültekintéssel, minden nüánszot mérlegelve, válo­gat­hatjuk ki azokat a házakat, amelyekkel a baráti kapcsolatot föntartani kívánjuk. Másodszor csak azokhoz megyünk, akik előttünk szimpátikusak, akiknek társadalmi helyzete a miénknek megfelel s akik izlés, műveltség, comme il faut-modor, sőt jellem dolgában is mindenképpen hozzánk valók. Nem barátkozunk össze olyan családokkal, akik az otthonukat megvetve, tö­ké­­letesen a nyilvánosság számára élnek, sem olyanokkal, amelyeknél a mindenáron való fel­tü­nés vágya hasonlíthatatlanul erősebb a családi tűzhely iránt táplált érzéseknél. Kerüljük a zsúr-asszonyokat, vagyis azokat, akik mindenütt jól érzik magukat, csak otthon nem; a reprezen­táló-mániában szenvedő hölgyeket, akik szívesebben költik el a pénzüket a színházi páholyra, mint a babyjük ruhájára; de legfőképp a kacér, kikapós, örökké csak a férfiakra gondoló perszónákat, akiknek kedveért mi a csunya flirt szót egyszerü, hazai nyelvünkbe átplántáltuk. Ettől az utóbbi fajtától a legjobban őrizkedünk; mert a jóbarátnő rossz híre még a legjobb asszonyokat is inficiálja. Társaságunkat abból a nemes és igazán úri osztályból választjuk, amely szívesen jár a társaságba, anélkül, hogy felületes zsúrvirággá legyen; amely gyönyörű­séggel néz meg egy új darabot, anélkül, hogy a léha premiérpillangók számát szaporítaná; amely néha attól se riad vissza, hogy cigánymuzsika mellett vacsorázzék, anélkül, hogy ezzel a snájdig asszony rikító címére akarna pályázni.

A jó, a művelt, az egyszerü, a tisztességes feleségek, a derék, a szorgalmas, a jókedvü, az elmés férjek: ez az a társaság, amely nekünk legjobban megfelel, föltéve, hogy magunk is a jó, a művelt, az egyszerü, a tisztességes feleségek, a derék, a szorgalmas, a jókedvü, az elmés férjek közé tartozunk. Az az asszony, aki a vendéglőben a cigánynyal a fülébe húzatja a nótáját, aki a five o’clock thee alkalmával az udvarlója kezére csap, lehet - bizonyára - snájdig teremtés, de a mi társaságunkba, akik igazán úri nevelésben részesültünk, nem való.

A mondottakból, kedves kisasszonyok, önként következik, hogy a látogatások úgynevezett kényszer-témáitól lehetőleg tartózkodnunk kell. Ha ilyen diszkrétül és ügyesen választjuk meg a társaságunkat, aligha jutunk valamikor abba a helyzetbe, hogy a mindenáron való beszéd­tárgyakhoz görcsösen ragaszkodnunk kelljen. Az a szocietás, amelylyel mi összekapcsoltuk magunkat, s amely egy grammnyi természetességet egy métermázsányi látszatért el nem cserél, bizonyára talál beszélnivalót, ha együtt van, még pedig olyat, amely mindannyiját érdekli. Erről elsősorban a háziasszony gondoskodik, aki jól tudja, hogy az ő kötelessége a vendégek mulattatása; de gondoskodik minden egyes vendég maga is, azzal, hogy őszintén, egyszerüen, nagyzoló affektálás nélkül beszél.

Az egyéni indiszpozició a társaság iránt való kötelességek alól senkit se ment föl; mert aki kedvetlen, ideges vagy szomoru, az a hangulatával bizonyára nem másokat molesztál, hanem szépen odahaza marad a saját otthonában.

A fiatal asszony, a kinek a társaságban ismeretlen urakat mutatnak be, nem gőgös fejbiccen­tés­sel fogadja az ismerősöket, de nem is köt velük rögtön bizalmas barátságot; nyájas, ud­varias mindenkivel szemben, de azt is önkéntelen éreztetni tudja, hogy a kétértelműségekhez vagy a túlságos nagy konfidenciához nincs hajlama.

Ha valaki, vele szemben, mégis ilyesmire vetemednék, nem utasítja vissza, nem sérti meg, sőt nem is ejti zavarba a tolakodót, egyszerüen nem veszi tudomásul, amit mondott. A mosolygó közömbösség, kedves kisasszonyok, az a vért, amelyről még a legmerészebb illetlenség is visszapattan.

A rendes látogatási idő határain túl, tehát este, főképp vacsora után, az ember csak a roko­nainál vagy a legbizalmasabb ismerőseinél tesz látogatást, vagy azoknál, akik direkte erre az időre hívták. Viszont estére, ünnepies alkalmakat kivéve, az ember nem is hív másokat, mint a legintimebb barátait. A vizitelésnek ez a fajtája legföljebb négy-öt, érzésben és gondolatokban teljesen összeforrott család közt kellemes, olyanok közt, amelyeknek hölgyei szinte rokoni fesztelenséggel huzódhatnak egymás mellé a szalonban, férfiai pedig vidáman tréfálkozva üthetnek agyon pár órát, akár kártyázással is.

Az ilyen esti összejövetel, nagy toalettek nélkül, egymáshoz való emberek közt: ez körülbelül a legértékesebb a divatos látogatások sorozatában. Itt terem az igazi jókedv és az igazi barát­ság.

Az üdvözlő, a részvevő, a tisztelgő, a bemutatkozó látogatás: mindez csak üres forma, amely­ről nem érdemes beszélni. Ennek a paragrafusaira nem én tanítom meg Kegyeteket; az édes­mama vagy a bölcs francia guvernánt ezt már sok év előtt megtette helyettem.