Kilencedik óra.
A férjek kimenője

Kegyetek, kisasszonyok, amikor leányszobájuk csöndjében először barátkoztak meg azzal a gondolattal, hogy életüket egy idegen úréval fogják összekötni, bizonyára nem gondoltak arra, hogy ez az idegen úr, a férjük (istenem, hogy elpirultak, amikor ezt a szót először suttogták magukban!) valaha olyan lelketlen tudna lenni, hogy Kegyeteket - ha csak valami súlyos köte­lesség nem kényszeríti rá - egyedül hagyja. Miképp is gondolták volna? Kicsiny gyermek­koruk óta megszokták, hogy apa fáradtan tér haza esténként a családi tűzhelyhez, sietve szabadul a gallér, a kézelő, a nyakkendő fölösleges terhétől, sőt ha esetleg havas, szeles idő van odakünn, papucsban ül le a vacsorázó-asztalhoz. Apa, mióta az eszüket tudják, csak két­­szer ment el hazulról vacsora után: egyszer, amikor egy távirat váratlanul Brünnbe szólította, s egyszer, amikor orvosért kellett szaladnia, mert Julcsa, a szakácsnő, hirtelen rosszul lett. Egyébként ő mindig boldogan élvezte az ebédlő derüs melegét, világosságát, meghittségét; vacsora végeztével pipára gyújtott, ujságot olvasott, s akárhányszor előbb feküdt le, mint az édesmama, aki ilyenkor a másnapi hadiparancsot szokta kiadni, s a konyhában a pörkölendő kávé ügyében intézkedik. Alkalmasint könnyen meg is ijedtek volna, ha apa egyszer, az utolsó falatját lenyelvén, így talál szólni:

- Gyerekek, most csak feküdjetek le szépen, mert én még elmegyek a kávéházba.

Kedves kisasszonyok, ne vegyék rossz néven, ha íme, megfosztom Kegyeteket egy szép illuziójuktól, s ridegen azt mondom: ne üljenek föl az apa filiszterségének. Ő se volt mindig ilyen csöndes, ilyen otthonülő, ilyen békés polgár; vagyis, mint az édesmama jól tudja: ő se volt jobb a Deákné vásznánál. De ezekre az időkre Kegyetek természetesen nem igen tudnak visszaemlékezni, mert apa fiatalságában még Kegyetek valószinüleg a gólya hátán lovagoltak, avagy a legjobb esetben is így szólították a kedves babájukat:

- Jele ide, ciptejózita!

Apa se volt ám az a mintafiliszter, akinek most, őszülő fejjel, adja magát; s a szegény édes­mama akárhányszor könnyes szemmel virrasztott a hálószobában, míg korhely férje a kártya­partiejából hazatért. Szóval: ő is csak férfi volt, mint azok a Bandik, Miskák, Jancsik, Károlyok vagy Bercik, akik Kegyeteket majd az oltár elé vezetik. Mert a férfiak valamennyien egyformák; és még a jó férjet is megszállja néhanapján a kóborlás ördöge. Aki azt kivánja tő­lük, hogy örökösen a feleségük szoknyája mellett üljenek, nem igen kiván bölcsebbet, mintha a pontyot arra akarná kényszeríteni, hogy a szoba pádimentumán sétálgasson. A rendetlenke­dés, vagy mint ők mondják: a hámból való kirugás, épp oly életelemük, mint a pontynak a fo­lyam vize; s az okos asszony mindössze csak a fékező szerepét játszsza az efféle kisérleteknél.

Kedves kisasszonyok, ne áltassák magukat azzal a regényes álommal, hogy férjük sohase fog elkivánkozni hazulról. Hiába a legjobb vacsora, a legpuhább fauteuil, a legforróbb ölelés, egy napon könyörtelenül el fog érkezni az az idő, amikor a gazember lihegve ront be az ebédlőbe, s az ártatlan lelkek piruló szendeségével így szól Kegyetekhez:

- Siettesd cicám a vacsorát, mert még ma el kell szaladnom hazulról; ankétünk van a minisz­tériumban a háziállatok száj- és körömfájása ügyében. A miniszternek sincs okosabb dolga, mint hogy az embert a puha fészkéből kizavarja...

Kegyetek azidőben még nem tudják azt, amiről két hónap mulva már sűrű könnyhullajtások közt győződtek meg: hogy imádott férjük szemtelenül hazudik. A miniszter ugyanis nem vacsora után tartja az ankétet, s a háziállatok száj- és körömfájása alatt voltaképpen tarokkot, alsóst, ferblit, sőt - uram bocsáss - néha egy borozó, koccingató kompániát kell érteni. Imádott férjük megunta kissé a házasélet örökös napsugarát, s agyában megszületett a lázongó gondo­lat, amelyről a férjek egymás között e szavakkal szoktak megemlékezni: „Ideje, hogy végre-valahára kinyujtózkodjam”. Ma még csak az ankéttal hozakodik elő, de holnap, amikor az ankét már a hitelét vesztette, száz és száz plauzibilisebb okkal fogja megostromolni a hitvesi kételyeket. Kifogása, ne aggódjanak, mindig lesz; egyszer a zord hivatalfőnök, aki sürgős éjjeli munkára hívta be, másszor a haldokló jóbarát, aki végrendelkezni óhajt, sőt ha minden kötél szakad, attól se riad vissza, hogy valami hazug elutazás ürügye alatt keresse föl a klub­ban kártyázó kompániát. Hosszu életemben olyan férjre is akadtam, aki fizetett szolgával hivatta el magát hazulról, s önmaga hamisította a hazug levelet is, amelyre a kimenőjét alapí­totta; sőt az úgynevezett öntáviratok (egy cinkostárs segítségével) se tartoznak éppen a ritkasá­gok közé. A tapasztalások szerint, amint a szent házasság évkönyvei följegyzik őket, a kime­nő­re vágyódó férj ötletek dolgában messze túlhaladja a legdivatosabb drámaírókat; és a fiatal Dumas, a szintén furfangos észjárású Sardou, sőt Feydeau, Bisson s a többiek is közönséges sóhivatalnokok hozzá képest. Ha a praktikus életre annyi jó ötletet pazarolna, mint a kifogá­sokra: minden korhely férj milliomossá lenne; nem hiába mondják a természettudósok, hogy minden állatnak az a szerve fejlődik ki a legjobban, amelyikre leginkább szüksége van. A nyúl­nak a lába, a hiuznak a szeme, a rókának a füle, amelylyel a gyanus neszt meghallja; a korhely férjnek pedig az a tehetsége, hogy ügyesen füllenteni tudjon. És a nyulnak, a hiuznak, a rókának tudománya mind csak gyerekjáték az övéhez képes.

Mivelhogy ez előadásoknak nem az a céljuk, hogy az olvasókönyvek elméleteit igazolják, hanem az, hogy a fiatal leányokat a boldog házasélet művészetére megtanítsák, nem élek azzal a kinálkozó jó alkalommal, hogy a kimenőt áhítozó férjeket szidjam. Magam vagyok az első, aki azt mondom: hogy igazság szerint minden jó férjnek a szabad óráiban ott a helye a fele­sé­ge oldalán. Nem is lenne nagy áldozat tőle, ha örökösen az asszony mellett ülne. Nem különb mulatság-e a tiszta, a hűséges, a ragyogó szemü, a bájos feleség, mint a kártya, a füstös klub, a kvaterkázó cimborák asztala? E kérdésre még a korhely férj se ad tagadó választ, mert hiszen - ha egyébként becsületes ember - a kimenő után annál mohóbban élvezi a tűzhely melegét és nyugodtságát. De hiába, az a világ sorja, hogy még a jót, a kedvest, a kivánatost is megunjuk, ha élvezete szünet nélkül a módunkban áll. Mindannyiunkban van egy parányi rész ama gall udvari férfiu izléséből, aki először röpítette világgá a „toujours perdrix” szálló igéjét. Az örökös jó megkivántatja velünk még a rosszat is, s akinek a feje fölött mindig verőfényes ég ragyog, utóbb áhítozni fog a felhő vagy a zivatar után. A férjek kimenője ezen a pszihológiai igazságon alapszik, vagyis: a természet törvényén. És az okos asszony nem is hullat könnyet, ha azt látja, hogy az ura a miniszteri ankéttal vagy a végrendelkező jóbaráttal huzakodik elő. Sírás helyett inkább nyilt homlokkal áll az ura elé és egyszerüen így szól hozzá:

- Kedves barátom, nem szükséges, hogy füllentsen; jól tudom, hogy a mai estéjét a barátainak akarja szentelni. Magunk közt szólva, azt hiszem, hogy nincs valami jó izlése (akárhány barátja szívesen megcserélne magával), de ha ez jól esik magának, hát csak menjen, - eszembe se jut, hogy erőszakkal itthon tartsam. De elvárom, hogy nem szégyenít meg azzal a szakács­nőm előtt, hogy hajnaltájban vetődik haza. Mulasson jól, de ne felejtse el, hogy feleséges ember, s hogy van valakije, akinek a tetteiért számolni tartozik.

Ekként szólván, az okos feleség nem töprenkedik azon, hogy a férjek kimenője igazságtalan intézmény, s hogy ezek után neki is joga lenne ahhoz, hogy a szórakozásai után futkosson. Mert nem szabad elfelejteni, hogy a férfiak türelmetlenkedése nevelésük szabadságából s engedményeiből folyik; s hogy a férfi voltaképpen a szórakozás száz és száz fajtájáról mond le, amikor az anyakönyvvezetőt fölkeresi. A leányt ellenben arra nevelték, hogy otthonülő legyen; s a házasság neki eddigi jogainak kiszélesítését jelenti. Az átmenet tehát a férfira a súlyosabb. Időt kell engedni arra, hogy az új élet korlátait megszokja, s hogy tűzhelyét ne fogságnak tekintse, hanem kedves, vonzó és nyugalmas fészeknek, amelyért minden nőtlen barátja irigyeli. A kimenő csupán a zsilip legyen, amelyen át a meggyülemlett idegessége ki­szabadul.

Annál az asszonynál, aki a férje minden kimenője után sírva fakad, csak egy oktalanabb asszony van: az, amelyik vak bizalommal nyugszik bele abba, hogy a kimenők száma korlát­lanul föl­emeltessék. A szelid engedékenységnek csak bizonyos határig van helye; azzal a férjjel szemben, aki nem él vissza a felesége jóindulatával. Mert nemcsak a tolvajt szüli az alkalom, hanem a korhelyt, a kártyást, az iszákost, a hűtelent is. A kimenő csak kivételes intézmény lehet; ha rendszeressé válik, csakhamar megbontja a házasélet nyugalmát és egyenletes voltát. Az öreg tanító, aki e sorokat írja, s akinek annyi sok boldog és boldogtalan házasságot volt alkalma hosszu életében megfigyelnie, mérték gyanánt azt a nézetét fejezi ki, hogy havonként egy kimenő nem kevés, de a kéthetenként való már tökéletesen elég; ennél többet megengedni esztelen és könnyelmü cselekedet. Az okos feleség idáig jutva már a sarkára áll, s asszonyi tudományának minden erejével tiltakozik a kisérletnek még az árnyéka ellen is. Hogy mik a fegyverei: azt a legegyügyübb asszony is jobban tudja a legokosabb férfiunál, persze csak akkor, ha nem a szívére, hanem az eszére hallgat.