Tizedik óra.
A férj hiusága

Elérkeztünk tehát ahhoz a fejezethez, amelynél öreg tanítómesterük csak bizonyos szégyen­érzettel tudja folytatni a prelegálást, mert hiszen - bár jóval túl van az udvarlók becikkelyezett életkorán és a szakálla fehér, mint a frissen hullott decemberi hó - ő is csak férfi, aki röstelli a gyöngeségeket, amelyeket a bölcs természet az ő erősebbnek mondott, de voltaképpen igen puha nemébe beleoltott. Mivel azonban a bűnnek, miként a szentek könyvei írják, első expiá­lása a beismerés, s mivel ez előadásoknak mégis csak az a végső céljuk, hogy Kegyeteket, kisasszonyok, az élet minden fordulatára előkészítsék, ime, félreteszek minden szégyenkezést s habozás nélkül beismerem, hogy a régi szólásmód, amely az asszonyok hiúságáról beszél, hazug frázis; mert a férfinél hiubb istenteremtése aligha jár ezen a tökéletlen földgömbön.

Kedves kisasszonyok, vegyék elő most azt a diktandó füzetet, amelybe az igazi aranyigazsá­­gokat jegyezni szokták, s írják bele és húzzák kétszer alá ezt az axiómát: az a boldog férfiu, aki Kegyeteknek egy hosszu életen át a karját fogja nyujtani, minden körülmények között a legbölcsebb, legfurfangosabb, legnagyobb szívü és leggeniálisabb egyéniség mindazok között, akik csak valaha, Ádám apánk óta, a földi létet megjelenésükkel boldogították. Nem abszolut lángész, de a Kegyetek szemében föltétlenül az. Vagyis még helyesebben: habár szentül meg lennének győződve a felől, hogy görögös frizurájuk alatt százszor annyi bölcsesség lakik, mint amennyivel a jó Isten szeretett hitestársukat megajándékozta, mindig a bámulat lelkes pillan­tásával kell fölnézniök az ő kopasz vagy dúsfürtü fejére.

A házasélet boldogságának, ugyanis, sok egyéb különféle dolog közt, az az egyik legfontosabb és legszükségesebb kelléke, hogy a férj mint rettenthetetlen lovag s mint ritka és kivételes lángész szerepeljen a családi tűzhelynél. Ez a vágy még a korlátoltabb férfiak szívében is föltétlenül ott lobog, de az igazán bölcsek és az igazán bátrak se mentesek tőle. Az a férj, aki nem akar imponálni a feleségének, nem is szereti a feleségét. Minden felnőtt ember lelkében, aki valaha egy csinos leánynyal karöltve távozott el az oltártól vagy az anyakönyvezetőtől, ott szunnyad az édes, a boldogító álom, hogy: ha az élet küzdelmei közül a maga kicsike fészkébe hazatér s az előszoba ajtaját maga mögött bezárja, egyszerre vége szakadjon a rossz kedvének és az idegességének, s az ebédlő lámpája alatt koronázatlan királyává legyen annak a bizalmas körnek, amelyet a szeretet kapcsa köt össze egymással. Kedves kisasszonyok, ha nem értik egész tisztán, amit mondani akarok, gondoljanak a legkülönb férfiura, aki e világon él: eré­nyek­­ben gazdag, tökéletes és lovagias atyjukra, aki akárhányszor nagy lélegzetet véve dobta le magáról a téli kabátját s olyan hangon, amely mindnyájukat megremegtette, így szólott:

- Azt hiszem, hogy annak a haszontalan sviháknak se lesz többé kedve ahhoz, hogy én velem kikezdjen... Ha sohase kapta meg a magáét, hát most meghallotta, hogy mit tartok felőle...

A mama ilyenkor megdöbbenve nézett föl a férje kipirult homlokára, s aggodalmasan kér­­dezte:

- Már megint összevesztél valakivel?

Emlékeznek, ugy-e bár, azokra a Bayardhoz méltó hőstettekre, amelyeket ilyenkor édesatyjuk, a ház feje, előadott? Rettegett krakélereknek bátran a szemükbe mondta, hogy gazemberek, sőt attól se riadt vissza, hogy egy-egy hirhedt párbajhőst arcul üssön. Kegyetek sápadtan és szívdobogva hallgatták őt, a mama pedig a bámulat megalázkodásával rakta a hős tányérjára a legszebb zúzákat és csirkecombokat...

Óh, kedves kisasszonyok, mint fáj a szívem, amikor azt kell mondanom, hogy édesatyjuk, a lo­va­gias és tökéletes férfiu, e pillanatokban épp úgy füllentett, mint a Garay János obsitos vitéze. Szó sincs róla, ő mindenképp korrekt és gáncs nélkül való gentleman volt, de azért távolról se jutott az eszébe, hogy az aktiv huszárfőhadnagyokat inzultálja, s a krakéler-osztály tiszteletre­méltó tagjaival holmi tettlegességekbe bocsátkozzék. Vele is megesett, ami alka­­lom­adtán minden férfiúval megesik, hogy kártyaközben vagy az élet egyéb megpróbáltatásai között szóvitába elegye­dett valamelyik ismerősével, ám az affér távolról se volt olyan vesze­del­mes, amilyennek otthon, a fehér abrosz fölött, feltüntette. De az előadás heve őt is el­ragad­ta, fantáziája dolgozni kez­dett, amikor a hűséges arcokat maga körül látta, s ami a fődolog, őt is csak elfogta egyszer-másszor a mindnyájunkkal közös vágy: hogy bámulattal és megdöbbe­­­néssel nézzenek föl rá. Mi baj származott abból, hogy az okos mama a hihetetlen odisszeákat elhitte? Abszolute semmi. Ellen­ben a hős, amikor vacsora után a pipára rágyújtott, büszke boldogsággal így szólott magában:

- Milyen jó itthon, ahol én vagyok a világ legelső férfia! Bizony isten, mégse bolondság a családi élet, ahol az emberfiának ilyen szeretetben és megbecsülésben van része!

Nem mondom, hogy minden férj olyan, aminőnek valamikor az édesatyjukat megismerték, hiszen a hiuság száz és száz különböző módon nyilatkozik meg a különböző férfiakban. Az egyéniség a foglalkozás szerint is változik, de az okos feleség, akárkit rendelt is a sors melléje, mindig bölcsen alkalmazkodik a hitvestársa izléséhez és hajlamaihoz. Együgyü tanitó­meste­rük nem igen ért a próféták mesterségéhez s így nem tudhatja ki és mi lesz az a férfiu, aki bájos tanítványait majd egy szép napon elrabolja tőle? De akárki is lesz, majdnem bizonyos, hogy ez a szerencsés kópé se lesz kivétel az általános szabály alól, s ő is csak éppen úgy meg fogja kívánni, hogy a maga szakmájában a legkülönb legénynek nézzék, mint a többiek, akik ő előtte gyújtották föl az enyhe lángokat a családi tűzhely alatt.

Kisasszonyok, ne felejtsék el, amit oly melegen kötök most a szívükre: tegyék meg neki azt a nagy szívességet, hogy kiváló embernek tartják. Ha véletlenül író lenne a kiválasztott, mutas­sanak mohó érdeklődést a művei iránt, járjanak lábujjhegyen, ha a Múzsa éppen látogatást tesz a dolgozószobájában, s kérdezzenek tőle csillogó szemmel egyet-mást abból, ami a mestersé­gének az intimitásai közé tartozik. Ha azt kívánja, hogy bámulják, miért ne tennék meg neki ezt a csekély szolgálatot? Rakják el gondosan a kivágott cikket, még gondosabban, mint az ezüstnemüt vagy a gyémántboutonjukat. Mert az elveszett ezüstnemüt még lehet talán pótolni másikkal, de az elveszett hangulatot - higyjék meg nekem - soha többé! Ha ügyvéd lesz, hallgassák meg türelemmel a pörös eseteit s játszszák néha szándékosan a naiv teremtést, aki bámulattal és megilletődéssel néz föl a magyar Carrarára vagy a magyar Bluntschlira. Ha orvos, ha képviselő, ha kereskedő, mindig a legelső, a legkitünőbb szakembert lássák benne, vagyis helyesebben: viselkedjenek mindig úgy, mintha nagyságának hatalmas szuggesztiója alatt állanának. Az ő szivében ez növelni fogja a gyöngédséget, amit Kegyetek iránt érez s akár­hol is legyen, mindig izgatottan fog hazasietni a kicsi fészekbe, amelynek ő az abszolut uralkodója.

Lehet, hogy akad egy-egy felületes bölcselkedő, aki a vén praktikus tanácsait immorálisoknak tartja, mert hiszen ugyebár, az volna az ideális házasság, ahol a két fél még a legtitkosabb érzéseit is őszintén és bizalommal meggyónja egymásnak? De kedves kisasszonyok, az élet nem alkalmazkodik ám mindenben a felsőbb leányiskolák számára írt olvasókönyvekhez s a túlságos őszinteség némelykor sokszorta veszedelmesebb, mint a tulságos diplomatizálás. Az em­berek gyönge, hiu és gyarló teremtések, akik az abstrakt morál szerint mindig csak a többieket itélik meg, de önmagukra nézve a morál törvényeit nem ösmerik el kötelezőknek. A kevés, de jóindulatu álság, amelynek alapja a tiszta és okos szeretet, igazán nem bűn; főképp ha olyan nemes cél szolgálatában áll, mint a házasélet boldogsága. Inkább egy kicsike, kedves komédiázás, mint a hosszu, sivár, szeretet nélkül való bandukolás az élet utolsó állomása felé.