Tizenegyedik óra.
A toilett

Tegyük föl, kedves kisasszonyok, a legjobbat: hogy kedves atyjuk, a ház feje, a város legelső virilistái közé tartozott s hogy a bőkezűsége egyenes arányban állott a Wertheim-szekrénye tartalmával. Ilyen körülmények között valószinü, hogy lánykorukban se keltett lemondaniok a toilett gyönyörűségeiről s hogy az új blúz, vagy a fehér báliruha nem az édesmama meg­takarított konyhapénzéből került ki. Mert nem kell ugyebár bizonyítgatnom a régi tapasztalást, hogy az apák gavallériája nem mindig a takarékbetétek nagyságától és az értékpapirok sokasá­gától függ? Akárhány szerényebb viszonyok közt élő apa találkozik, akinek szinte beteges büszkesége, hogy a kisasszony-leánya öltözék dolgában is bájos legyen s akárhány többszörös milliomos akad, aki a foghúzáshoz hasonló emóciók közepette nyújtja át végül azt az össze­get, amely a család hölgyeinek toilettjére szükséges. Mondom azonban, hogy tegyük föl a legjobbat s képzeljük el, hogy a család tiszteletreméltó feje olvadékony mosolylyal fogadja a varrónőt és a divatárus kisasszonyt s maga is résztvesz azokban a családi tanácskozásokban, amiket az édesmama elnöklete alatt a szezon elején tartani szoktak. Tegyük föl, hogy lány­ko­ruk­ban se nélkülöztek semmit abból, ami a szépség emelésére szükséges. Valljuk meg őszin­tén: nem gondoltak-e mégis álmodozva a boldog jövőre, amikor majd minden szülői gyám­kodás nélkül konferálhatnak a divat földi képviselőivel s nem sóhajtottak-e föl akárhányszor lányszobájuk meghitt csöndjében:

- Csak legyek egyszer asszony, majd megmutatom a világnak, hogy mi az igazi elegáncia! Óh, kimondhatatlan gyönyörűség, amikor egészen a magam izlése szerint választhatok meg mindent, a cipőtől a kalapig!

Kedves kisasszonyok, nem kell mondanom, hogy ez az idő csakugyan elérkezik. Lány­szobá­juk magányának egy napon mindörökre búcsút mondanak, hogy finom angol utiruhájukban, egy idegen úr karján, szálljanak föl az elsőosztályu kupéba, amely önöket Velencébe, Nápoly­ba, a Rivériára vagy Párisba elviszi. Ez az idegen úr nem más, mint a férjük, a boldog ember, akinek számára első igazi izgalmukat, első forró csókjukat, első puha kézszorításukat tarto­gat­ták. Bizonyos, hogy menyasszonykodásuk hosszu hetei alatt poétikus szomjúsággal gondoltak mindig a csinos fiúra, aki naponkint harmatos rózsákkal állított be s minden vasárnap ott ebé­delt a családi asztaluknál; de ne tagadják, hogy egyszer-másszor ravasz oldalpillantást vetettek olvadozó vőlegényükre s titokban azt gondolták:

- Tehát ez az az úr, aki a jövőben a kalapjaimat és toilett-számláimat kifizeti...

Ő, a szegény, aki azt hiszi, hogy a szabóipar nem játszik fontos szerepet a szerelemben, aligha sejti, hogy a pironkodó gyermek lelkében mi forrong! Mit tudja ő, hogy a toilett-kérdés a házas­életnek legalább is oly fontos fejezete, mint a lakáskérdés, a cselédkérdés, vagy a zsúrkérdés. Neki mindaddig ez a részlet nem okozott túlságos fejfájásokat; egy látogatás a szabójánál s a szabónak tíz látogatása ő nála (mindig a számla kíséretében) s az ügy a lovagiasság szabályai szerint el volt intézve. Mindig megvolt a helyzethez illő zsaket-, zakkó-, redingot-, frakk- és smo­­king öltözete, s a számlát is, úgy ahogy, rendbehozta; ha másképp nem, hát a IV., V., VI., VII. vagy VIII. kerületi járásbíróság közbejöttével. Mily ridegen ébred a szerencsétlen férfiu a va­­ló­ságra, amikor egy napon, mondjuk házassága hatodik hónapjában, a fiatal asszony ártatlan arccal nyújt át neki egy hosszabb papirszeletet s a világ legtermészetesebb hangján így szól hozzá:

- Itt van, édes, a szabónőm számlája... Hagyja künn a pénzt, mert Kramerné tizenegy órakor érte jön...

- Mennyi az a pénz? kérdezi a boldogtalan férj, miközben rossz sejtelmektől gyötörve nyúl a hosszúkás papirszelet után.

- Óh, ne ijedjen meg, nagyon kevés... Mindössze százötven korona...

Tudniok kell, kedves kisasszonyok, hogy a férfiak egy sajátságos babona áldozatai: vala­­­mennyien isten ellen való bűnnek tekintik, ha a szabónak egyszerre többet adnak át negyven vagy ötven koronánál. Inkább ritkán, de keveset, ez az a jelszó, amely aranybetűkkel ragyog a férfiak garderobe-ja fölött. Mily kellemetlen kiábrándulás, hogy neki, álmaink tündérének, pénzen kell venni a blúzokat és a pongyolákat s hogy a bájos, karcsu teremtések, akik libegve járnak az aszfalton s a kirakatok előtt, időnként ilyen bélyeges papirokat nyujtanak át komoly arccal a ház fejének. A nőtlen ember talán sohase gondol arra, hogy a toilett prózai pénzbe kerül s hogy a női szabót épp úgy meg kell fizetni, mint a cselédszerzőt, a mészárost vagy az ügyvédet. Vérlázító igazságtalanság, hogy a toilettért pénzt mer kérni valaki, amikor minden leánynak veleszületett joga, hogy szép, elegáns és hódító legyen!

Kedves kisasszonyok, vegyék hát a lelkükre, az intő szózatot: lassan, fokozatosan, női tapin­tat­tal oltsák bele férjök lelkébe a szomoru tényt, hogy a családi tűzhely körében a szabószám­lának is helye van. Gyöngédséggel és óvatosan tegyék ezt, mert hiszen egy illuzió édes him­porát törlik le vele a szeretett férfiu lelkében. A szabószámla-kifizetést épp úgy meg kell szokni, mint a tornázást; aki először próbálkozik meg vele, azt láz és kimerülés fogja el utána. Sőt annyiban még különbözik a tornázástól, hogy egészen megszokni sohase lehet.

Melyik az a határ, ameddig a toilett-költség az általános, családi budget keretében elmehet? Azt hiszem, méltányos vagyok, ha azt állítom, hogy az öltözködés az évi jövedelemnek mind­össze tíz százalékát emésztheti föl. Vagyis az a férfi, akinek ötezer forint az évi jövedelme, tisztességes gazdálkodás mellett körülbelül ötszáz forintot szánhat a maga, a felesége és a gyermekei toilettjére. Aki többet költ, az már nem áll a józan pénzbeosztás alapján s előbb-utóbb odajut, hogy a Budapesti Közlöny apró betüi közt mindennapos, jól ismert habitué lesz. Az olyan asszony, aki nyolcszáz forintot fordít a toilettjére, holott mindenki tudja, hogy az urának háromezer forint az évi jövedelme, csakhamar mint érdekes beszédtárgy fog szerepelni a pletykakedvelő zsúrokon.

Szó sincs róla, magam is azt vallom, hogy az asszonynak szinte önmaga iránt való köteles­sége, hogy csinosan öltözködjék. De hiba, sőt azt merném mondani bűn, ha a polgári feleség a nálánál ötszörte vagyonosabb nőket veszi mintaképeül a toilett dolgában. A tisztességes asszony, aki nem akarja kitenni gyermekeit annak, hogy az apjuk a váltókon vegyen lovagló leckéket, vagy sikkasztás miatt kerüljön a derék Kisfaludy igazgató keze alá, bizonyára nem sajnálja a fáradságot, hogy a Stanley vagy a Livingstone szívósságával fedezze föl a legol­csóbb és legügyesebb szabónőt. Mert nem mindig a drága szabónők a legjobbak; s egy kül­­városi ház hátulsó udvarában is rá lehet bukkanni némelykor a tündérujjakra, amelyek a batisztból vagy voil de lain-ből való remekműveket megalkotják.

Ha az asszony biztosan el akarja érni azt, hogy léha és szívtelen teremtésnek mondják, megvan erre a csalhatatlan módszere: öltözködjék minél elegánsabban és feltűnőbben, de ne törődjék azzal, hogy a férje kirojtolt gallérban és kopott nyakkendővel megy a hivatalába és a klubjába. A csinos feleség, akinek hanyagul öltözött ura van, a rossz, a hideg, a kelletlen, a sivár házasság legbiztosabb jele. Azt merném mondani, hogy a jóravaló feleség épp annyi gondot fordít a férje öltözékére, mint a magáéra s inkább a kiflipénzt fillérenkint össze­spórol­ja, semhogy megengedné, hogy az ura gyűrött kabátban, vagy foltos mellényben menjen el idegen emberek közé. Ha manapság még élnének görög bölcsek, bizonyára csinálnának egy új axiomát, amely így hangzanék: Mutasd meg nekem az uradat és én megmondom, hogy ki vagy.