Tizenkettedik óra.
A konyha

Kedves kisasszonyok, tisztelt hallgatóim, a régi gvardiánok nem voltak balga emberek, amikor a kolostor végébe majdnem akkora konyhát építtettek, mint amekkora a templom volt, ahol hajnali ájtatosságukat végezték. A konyha nem szerepel a lantos költők műveiben, a sze­­rel­mes vőlegény nem ír felőle a leveleiben a menyasszonyának, de a nagy filozófusok, az igaziak, akik az élet és a halál nagy problémáit tárgyalták, már gyakran foglalkoztak a konyhá­val. Az intézmény, amelyre a halandónak mindennap szüksége van, nem lehet alárendelt je­len­tőségü. Az igazi bölcsek rég tudják, hogy a hangulatok, a jókedv vagy a levertség, a pár­bajok, sőt a szerelem legbensőbb rugóit is néha ott kell keresni a tepsik, a lábasok, a habverők között, a takaréktűzhely körül, amelyen az erőtadó huslevesek főnek, s amelynek belsejében a fehérhusu pulykák és kövér kappanok pirulnak. Ám ha az élet minden körülményeiben ily fontos szerepe van a konyhának, aligha van egy is, amelyben nagyobb rész jutna neki, mint a házasélet intimitásai közepette. Sok házasság megdölt a rossz konyha miatt és nem egy váló­pör maradt beadatlan, mert még búbánatosan is a konyha gyönyörűségei jártak a kedvetlen férj fejében.

Bizonyos, nem tagadom, - hiszen saját nemem rágalmazója nem lehetek, - hogy a házasodni készülő ifju elsősorban aligha azokra az ebédekre és vacsorákra gondol, amelyeket majd úri házában tálalnak neki. De másodsorban már bizonyosan ez a pont motoszkál a lelkében. Ó, kisasszonyok, akik a pillanattól kezdve, hogy dadájuktól érzékeny bucsut vettek, mindeni délben és minden este a megszokott helyükön ültek a családi asztalnál, Kegyetek alig tudják elképzelni a férfiu szomoru helyzetét, akit balsorsa arra kényszerit, hogy a vendéglő törzs­ven­dége legyen. Nem egy bizonyos vendéglőt értek, hanem a vendéglőt: valamennyit, a külvárosi kis csárdától kezdve egész a büszke dunaparti fogadóig, ahol az átutazó fejedelmek költik el nemzetközileg megállapított dejeuner-jüket. A halandó ember - ahogy egy ismeretlen költő dalolta - nem született a vendéglői kosztra. A dús tiszteletdíjakkal dotált szakács lehet kitünő, lehet mizerábilis, lehet középszerü; arra, hogy a mindennapi táplálékunkról gondoskodjék, nem képes. Nem lehet valami kedves érzés, ha az ember állandóan a hotelben lakik - mindegy, hogy a capmartini Splendid Hotel-ben, avagy a majsaháti Arany Koroná-ban-e? - s épp így nem lehet a kedvünkre, ha az elegáns kartonlapokról kell az ebédünket minden nap össze­állítanunk. A szegény fogast, amely életében nem is gyanítja, hogy ő holta után mily megdönt­he­tetlen szövetséget fog kötni a tatár-fajról elnevezett mártással, az összetartozóság érzését makacsul ápoló ramsteack-rostokat, az olvasztott vaj hangulatát hirdető rántott csirkét éppen úgy megunjuk egy bizonyos idő mulva, mint az egyéniség hijján szűkölködő főzelékeket, az ismert barna lében fürdő marhahust s a tiroli rétesnek elkeresztelt tésztát, amely épp oly kevéssé rétes, mint ahogy tiroli. A vendéglői kosztra itélt ifju álmodozva gondol vissza gyer­mekkorára, amikor a szülői asztalon porhanyós húsok, omlatag tészták, gyöngéd rózsaszínben csillogó pörköltek jelentek meg.

És nyári napokon, amíg odakünn és idebenn az öreg Reaumur galádul visszaél hivatalos hatalmával, a múltak ködéből hirtelen visszacsillan eléje ama juliusi napok emléke, amikor ebéd előtt gondosan levethette a gallérját, a nyakkendőjét, a kézelőit, sőt uram bocsáss, a kabát ját is, s minden érzékével a jó ebéd örömeinek hódolt. Most? Kemény gallérban, mindig à quatres epingles, kénytelen végigenni a banális menűt, amelyet egy idegen, egy rideg lélek állított össze, aki nem a szívével, hanem csupán a nyers tudományával főzött. Csoda-e, ha a boldogtalan, tányérjára hajolva, egyszerre csak így kiált föl:

- Megházasodom!

Tudom, hogy sok édes illuziót teszek tönkre, de nem szabad elzárkóznom a rideg tény elől, hogy a házasuló ifjak nagyon is gyakran a konyha örömeiről álmodva keresik föl az állam nemzetiszalagos hivatalnokát. És akár hiszik, akár nem, komolyan azt állítom, hogy a jó kony­hával nem egy férjet meg lehet tartani a hűség, a hitvesi becsületesség útján, sőt a munka­kedvét, a rugalmasságát is növeli a kellőképp gondozott családi asztal. Nem inthetem hát Kegyeteket eléggé arra, hogy a konyhával legalább is annyit törődjenek, mint a lakással vagy a toilette-jükkel. És a könyvbe, amelybe a házasélet boldogságának titkos kátéját följegyzik, ne feledjék el beigtatni a következő - nem mindennapi fontosságu - cikkelyeket:

Az ebéd idejére pontosan tálalni kell.

Vagyis: tíz- vagy húsz szakácsnőváltozás veszélyének inkább kiteszi magát az okos asszony, semmint az éhesen és türelmetlenül hazatérő férjet arra kényszerítse, hogy az állatkerti oroszlánt imitálva, idegesen járjon föl- meg alá az ebédlőben. A feleség, aki az ebéd megálla­pított idején még mindig a frizőrné előadását hallgatja az ismerős családok botrányai felől, nem teljesíti lelkiismeretesen a hitvesi kötelességeit. Ritka férj, aki ebéd helyett megnyugszik a jóakaratu biztatásban:

- Olvassa édes az ujságot, mire a végére ér, betálalják a levest.

A hőfok se mellékes.

Vagyis: a férjnek, aki a gondviseléstől úgy van alkotva, hogy nem szereti, ha az étel lyukat éget a szája padlásába, ne tálaljunk 120 fokos levest, viszont a forróságért rajongó férjnek ne adjunk paradicsomleves helyett paradicsomfagylaltot. Elvégre, ha a gőzt és a villámot szabá­lyozni lehet, miért ne lehetne szabályozni a főfokot is?

Ne főzzünk kétszer egy héten grizes tésztát.

Vagyis: a férj ugyan szent esküt tett az oltár előtt arra, hogy a feleségét mindhalálig el nem hagy­ja, hogy családjáról becsületesen gondoskodik, hogy idegen nőszemélyek felé nem fordít­ja az ábrázatát, de arra nem tett esküt, hogy a grizes tésztával rokonszenvezni fog. Az olyan feleség tehát, aki mindennek ellenére kétszer is beadatja egy héten a tiszteletreméltó eledelt, arra hivatkozva, hogy a sok házi dolog miatt nem volt idő más szimpátikusabb tészta alko­tá­sára, méltánytalan a férfiuval szemben, akinek aprópénzes erszényét reggelenként megdézs­málja. A menü megállapításában mindig a férj ízlése érvényesüljön. Inkább kegyelmezzünk meg a trumeau alatt bujdokló utolsó porszemnek semmint az ebéden csorba essék.

Ma már így is jó lesz.

Ez a mondás végképpen törlendő a házasélet szótárából. Tehát helytelenül cselekszik a fele­ség, aki a férjének, amikor az céklát szeretne a hús mellé, mustárt a pecsenye mellé, vaniliát a tésztára, szódavizet vagy Giesshüblit a borhoz, - cékla, mustár, vanilia, szódavíz és Giesshübli helyett e kényelmes axiómával válaszol:

- Ma már így is jó lesz.

Futhatok megint a kedvedért a cselédszerzőkhöz.

Hasonlóképpen helytelen, ha a férjnek, aki petroleum-ízt fedez föl az egresmártásban, nyers­nek találja a rostélyost, keménynek a pommes soufflé-t, a feleség haragosan ezt mondja:

- Addig fogsz megint akadékoskodni, amíg Julcsa dühbe jön és itt hagy bennünket. Futhatok megint a kedvedért a cselédszerzőkhöz.

A más férjekre való hivatkozás.

Mindennél veszedelmesebb azonban, ha a feleség, az ura kifogásait hallva, epésen így szól:

- Más férj megnyalná mind a tíz ujját, ha ilyen ebédet tálalnának neki. Más férjnek nem volna szíve ahhoz, hogy a feleségét halálra szekálja. Más férj csupa gyöngédség, csupa figyelem, míg te...

Tisztelt kisasszonyok, vegyék egyszer s mindenkorra tudomásul, hogy más férjek egyáltalában nincsenek, s hogy az önöké kétségen kivül még a legjobbak, a leggyöngédebbek, a legfigyel­me­sebbek egyike lesz. Nincs, ami a férjet jobban fölingerelné, mint a többi férjjel való példáló­­zás. Egyáltalában beigazolt tény, hogy az összehasonlító példák a középiskola hatodik osztályán túl már csak szórványosan hatnak.