Tizennegyedik óra.
A baba

Ne csodálkozzanak, hogy vén professzoruk, a száraz, pápaszemes bölcselkedő, aki Kegyeteket egy igen-igen nehéz tudományra: a boldogság megszerzésének művészetére akarja megtaní­tani, ma ragyogó szemmel, virággal a gomblyukában foglalja el helyét a tanári katedrán. Hiszen az ő szive se hült még ki egészen, ő is elábrándozik még néha pipafüst mellett az otthonos kályhasarokban, vagy - ha nagyritkán megszabadul a gyárkémények és bérkaszár­nyák levegőjéből - ő is tele tüdővel szívja magába az erdők mámorító tavaszi illatát. A kopott tanítómester feje fölött ma végigsuhantak a poézis gyöngyvirághangulatu szellői, amelyek távol völgyekből indulnak ki rejtelmes útjukra, kristályos patakok partjáról, ahol nádfödeles vizimalmok zakatolnak... A tanítómester ma kissé becsipett a saját témájától, s gondolkodván azokon, amiket bájos tanítványainak mesélni fog, úgy érzi, hogy mégis csak szép az élet, s hogy a mogorva pesszimisták, akik minden földi dolog utolsó célját a borzalmas megsemmi­sülésben látják, gonoszul s szánalomraméltó módon füllentenek...

Kedves kisasszonyok, a mai órát azoknak a liliputi hölgyeknek és uraknak fogjuk szentelni, akik Kegyetekhez majd egyszer egy kékszalagos csipkefészekben beállítanak: a babyknak.

Ne piruljanak el, ne süssék le a szemüket, ne taszigálják egymást, Nebántsvirág módjára, a könyökükkel: az a nap, a pólyásbaba érkezésének napja, csakugyan elérkezik egyszer... Talán egy nyári reggel, talán egy őszi alkonyaton kopogtatás hallatszik hálószobájuk ajtaján, s ami­kor kézimunkájuk mellől megriadva föltekintenek, furcsa látogatóra esik a pillantásuk: a hosszulábu, sárgacsőrü madár, aki az orrán hatalmas ókulárét visel, óvatosan bekukkant az ajtó hasadékán, s tétovázva így szól Kegyetekhez, akik sírnának is, nevetnének is egyszerre:

- Kicsi nagyságos asszony, itt vagyok, kellek-e? Ezt a pityergő, dundi, kövér babát azért hoztam el az Aranyos-völgy nádasai közül, hogy mindörökre itthagyjam... Még mostan csak apró, ügyetlen, szepegő jószágocska, de ha szeretettel fogadják, hát feslő rózsabimbó lesz belőle... Kicsi baba, síró baba, mosolyogj hát szépen erre a könyező nénikére, akit ezentúl az anyuskádnak fogsz szólítani...

A pólyásbaba fölfelé görbíti pirinyós kis ajkacskáját és rámosolyog Kegyetekre. És akkor mindent elfelejtenek, ami eddig az életüket betöltötte: a lányszobát, az édesmama hirtelen kezét, a bálokat, a majálisokat, a szupécsárdást; elfelejtik, hogy szerves vegytan, okszerü ház­tartástan is van a világon, elfelejtik az új tavaszi toalettjüket, a huszárönkéntes uniformist, a Kugler-cukrot; nem gondolnak reá, az álmok hősére se, akivel az oltár elől eltávoztak; mert minden érzésük, szivük minden redője telestele lesz a habfehér pólyababával, aki finom csipkéi közül önökre mosolyog... Úgy érzik, hogy mindaz semmi, amit eddig láttak és éreztek, hogy a világ csupa aranyos napsugár, s hogy a levegőben édesszavu üveghangok csilin­gel­nek... Sírni szeretnének örömükben és a fájdalom, amely egész lelküket elfogja, mondha­tat­lanul, kifejezhetetlenül édessé lesz; hiszen a pólyásbaba kék szemével önökre néz... Mint vágyódnak arra, hogy a csöppnyi jószágot a szivükhöz szorítsák, de nem merik, hiszen még oly apró, oly törékeny...

Amikor a nászútról hazatérve, először adták ki a konyhapénzt a kövér Zsuzsának, először fújtak szakértőleg a csirke tolla közé, azt hitték ugyebár, hogy asszonyi méltóságuk már kezdetét vette, hogy a csitri leánytól, aki odahaza kitünő csárdástáncosokról, harmatos rózsa­bukétákról, ábrándos éjjeli zenékről álmodott, sok száz és száz kilométer választja el a hitvesi jogaiba lépő fiatal asszonyt? Pedig mindez csak külső formaság volt, a kövér Zsuzsa tetszése szerint hamisította meg a vásárcsarnok árjegyzési lapját, a csirke, melynek tollait szétfújták, a csőre alatt gúnyosan mosolygott, s a szófukar ponty, a konyhaasztalon feküdve, bizonyos lenézéssel ezt gondolta magában:

- Hát még ez is férjes nő, ez a bolondosan ügyetlen kis perszona, aki sírva menekül az utolsó szobába, mikor a szakácsnő a csirke nyakát elvágja? A kövér Zsuzska ezt szólítja nagyságos asszonynak? Na már csunyául romlik a világ, ha az ilyen penészvirágot is férjhez adják...

Asszonyokká, igazi asszonyokká csak akkor lesznek, ha a pólyababa legelső sírását meghall­ják... Vén tanítómesterük mondja, tehát elhihetik: az asszonyi méltóság voltaképpen ott kez­dődik, mikor a fiatal mama az első kék- vagy rózsaszin szalagot a babyje pókhálóingecskéjébe belefűzi...

Mert a pólyababa igen kicsi és törékeny jószág, de a hatalma vetekedik a királyokéval... A pólyababa még nem igen képes arra, hogy nagyobbszabásu szónoklatokat mondjon és lám: mégis neki van a házban a legfőbb szava... Torzonborz férjek, akik testi megjelenés dolgában győzedelmesen konkurrálhatnának az öreg Nagy Kristóffal, balettáncosnő módjára lábujj­hegyen járnak még a negyedik szobában is, mikor a pólyababának véletlenül aludni kegyes­ke­dik; s ezüstjubileumukat megült szakácsnék, akik egy kisebbszerü földrengéstől nem ijednek meg, ellágyult szívvel állanak a bölcső mellett, amelyben a baba az angyalok szárnysuhogását hallja... Ha a baba nevet, a komor decemberi köd hirtelen csillogó napsugárrá olvad, ha a baba sír, a májusi hajnalon is nehéz felhők gyülnek a látóhatárra... És jaj, százszor jaj minden teremtett léleknek, ha a baba homlokocskáján, - óh Teremtő Atyánk, légy velünk! - a láz forró pirossága kiütközik...

A fiatal pár lakását a baba sírása vagy nevetése avatja igazán családi tűzhelylyé... Nélküle csak sze­relmi légyott helye a puha fészek, ha ő megjelent: édes otthon, amelynek hangulatát minde­nüvé magunkkal visszük. Nézzék a rideg férfiút, amint irodájában a pörös aktáira hajol, rende­lő­szobájában a beteg szívét kopogtatja, a töltésen verejtékes arccal cipeli körzőjét és léniáját... Munkája, életének gondjai annyira elfoglalják, hogy a világ, amely körülötte él, nem is létezik számára... És akkor egyszerre mosolyogni kezd; és a nedvességet, amely pápaszemét elhomá­lyo­sította, szégyenkezve letörli a zsebkendőjével... Tudják, hogy mi jutott eszébe e pillanat­ban?... A baba, aki este kövér kacsóival a szakállát fogja tépdesni, s aki meleg, nyiló rózsához hasonlatos arcocskájával hizelkedve hozzátörlözködik, ha meglátja... A rideg férfiu ekkor el­felejti a pörös aktákat, a pacienst, az épülő vasutat és a gyönyörűségtől remegve gondol az esté­re, amikor őt a pólyásbaba ő Felsége majd a figyelmére méltatja... És meghatva, szerelem­től mámorosan gondol Kegyetekre is, akik a pólyásbabát ápolgatják, becézgetik a számára...

Kisasszonyok, Kegyetek akkor lesznek igazán feleségekké, amikor a férjüknek először vallják meg, hogy a gólyával konferáltak...

A baba a napsugár, a jókedv, az öröm, a boldogság, a megelégedés. A baba szépsége, tiszta­sága, csengő kacaja a legbiztosabb jele annak, hogy a férj és a feleség imádja egymást...

Amikor házasságuk fölött súlyos felhők boronganak, amikor a hétköznapok prózája a családi fészek idilljébe is betolakszik, vessenek egy pillantást a babára, aki csipkés vánkosai közt szunnyadoz...

Ha boldogságukat megzavarja valami félreértés, ha idegességükben talán keserűség tölti el a szívüket egymás iránt, álljanak meg a hófehér ágyacska mellett, ahonnét a baba az ő meztelen karocskáit Önök felé nyújtja...

A súlyos megpróbáltatások, váratlan fájdalmak, kínzó szenvedések pillanataiban első gondo­la­tuk mindig az ártatlan kis angyal legyen, akinek Kegyetek a mindenei e hideg földön...

A baba ne lásson maga körül mást, mint boldogságot és megelégedést. A baba lelkéhez ne fér­kőz­zék a fájdalmak és keserüségek prózája. Még az igaztalanság, az ártatlan szenvedés tövis­koszoruját is panasz nélkül viseljék, csakhogy a gyermek fogékony lelkébe ne juthasson más ragyogásnál és verőfénynél. Hiszen az élet amúgy se lesz iránta oly kiméletes, mint Önök, akik a szívük vérét is kiontanák érette...

És sohase felejtsék el, hogy minden hangos szó, minden ideges megjegyzés, minden rosszin­dulatu malicia egy tündérálmot, egy csillogó illuziót rombol szét a gyermek lelkében, hogy az élet sötét prózáját bocsássa be az ő gyönyörü meseországába...