Tizenötödik óra.
A lakás

Jegyességük második vagy harmadik hetében, amikor az asztal fölött való titokzatos sutto­gások és az asztal alatt való forró kézszorítások már valamicskét veszíteni kezdenek izgató voltukból, amikor a mámor legelső időszakát a biztosság édes nyugalma váltja föl lassanként a szívükben, egy este, amíg a szobaleány az asztalt leszedi, s apa összeráncolt homlokkal kutat a szivaros szekrényében, az édesmama hirtelen így szól Önökhöz:

- Itt lenne ám a legfőbb ideje, gyerekek, hogy a jövendő fészketek iránt is érdeklődjetek. A szerelem nagyon szép és fölemelő dolog, de a boldogsághoz, fájdalom, az is szükséges, hogy az ember a házmesterekkel tárgyalásokba bocsátkozzék. A hitvesi szerelemnek, hogy egy furcsa kifejezést használjak, a házmester adja meg a törvényes jellegét.

Így szól a józan és okos mama, aki az ő drága kicsikéjének legködösebb ábrándozásai köze­pet­te se feledkezik meg a rideg élet prózájáról: a szabónőről, a konyhaedényekről, a kárpitos­ról, az üvegkereskedőről, s a célszerü mosókonyháról. Ő már tudja, amit Kegyetek csak később fogunk megtudni: hogy jó cselédek, tartós butorok, világos mosókonyha, s tisztességes lakás nélkül még a legigazabb szerelem is aggályosan elhomályosodik. A jegyesség mámo­rának legelső rohamai után tehát ő bölcsen áttér az élet köznapi kellékeire is, s ama bizonyos estén kimondja a határozatot:

- Holnap délután nekifogunk a lakáskeresésnek...

Kegyetek bizonyára hallottak már egyet-mást a Herakles hőstetteiről, s a világtörténelem egyéb fáradságos cselekedetei is megmaradtak iskoláskoruk óta az emlékezetükben, így hát megértik, mit jelent, amikor azt mondom: hogy Herakles meg a többi hős munkája silány gye­rekjáték volt ama jegyesek viszontagságaihoz képest, akik a nagyvárosban, jövendő fészkük számára, alkalmas helyet keresnek. A vidéken még emberségesek az állapotok; ott mindenki már eleve ismeri az összes kiadó lakásokat, s akárhány házasság halasztást szenved abból az okból, hogy az alkalmas lakás Szent-György hava előtt nem kapható meg... Az esküvő napját többnyire a lakásviszonyok döntik el, s a kis Ámor isten, nyilai ellövése előtt, előbb gondosan elolvassa a kapura kiaggatott cédulákat... De Budapesten, ahol a statisztika adatai szerint min­dig nyolcezer lakás áll üresen, a jegyespárok nem igen félnek attól, hogy födél nélkül marad­nak... Csak később, mikor a nagy lakáskereső séta komolyan megkezdődik, ébrednek megdöb­benve annak a tudatára, hogy a nyolcezer üres lakás közt egyetlen egy sincs, amely az álmaik­nak és az igényeiknek megfelelne...

Budapesten tényleg sok a kiadó lakás, de ah, mily végtelenül kevés ama hangulatos fészkek száma, melyek a Kegyetek édes leányálmaiban szerepeltek. Azt merem állítani, hogy a lakás­keresés napjai ábrándítják ki első izben a szerelmeseket abból a gyönyörü illuziójukból, hogy az élet csupa illatos poézis...

Nem, kisasszonyok, az élet nem poézis, legalább az esetben nem, ha a budapesti átlag-lakás­ból nézzük... A keskeny, sötét előszoba, amelybe kaszárnyaszerűen nyolc különböző ajtó nyílik, a romboid-alaku ebédlő, a két méter szélességü hálószoba, a rabcellára emlékeztető fürdőszoba, a konyha, melyből az intenziv kelrépa-szag a lakás minden zúgába szétömlik, a sajtosszekrény, amelyet érthetetlen nagyzolással spájznak neveznek, a hosszu folyosó, ahol piszkos gyerekek játszanak: mindez még talán a néhai Heloise-t vagy Juliát is kiábrándította volna emésztő szenvedélyéből... Az úgynevezett középsorsuaknak szánt lakás, a hat-hétszáz­forintos odú, imádott fővárosunkban igazán csúf, kellemetlen és kijózanító. Hihető-e, hogy a Laresek és Penatesek ezt a piszkos tanyát a maguk sötétkék, görög égboltozatával fölcserél­nék? Óh, bizonyára nem! A budapesti átlag-lakás bacillusai közt még a szerelem is kipusztul vagy elsorvad... Óh, boldog időszak, mikor a csókok neszére az ablak alatt csattogó fülemile válaszolt, nem pedig a goromba viceházmester, aki káromkodva cipeli el a Lichthofból a fel­gyülemlett szemetet és üvegtörmeléket...

Bizonyára Budapesten is akad csinos lakás, azokban az új házakban, melyek szinte egy éjszaka alatt nőnek ki a düledező viskók helyén. A mozaik-kővel kirakott konyha, melynek tűz­helyében a gáz kékes lángja lobog, a kékvirágos, majolikával burkolt falak, a tiszta, vilá­gos, derüt árasztó, négyszögletes előszoba, a fürdőszoba, melynek ezüstös rézcsapjai csillog­nak a beáradó napsugarakban, s mindenekfölött a diszkrétül tapétázott, gyönyörü, kellemes szobák, melyeknek plafondjáról, a szivárvány minden színében ragyogó tulipánok kelyhéből, villamos körték kandikálnak ki: immár, Istennek hála, ez a látványosság se tartozik nálunk a legnagyobb ritkaságok közé. Sőt még álmaink álma, az elzárt, üveges folyosó se, amely kizárólagosan a miénk, s amely a maga örökzöld pálmáival Nápoly színeit és hangulatát hozza e színtelen égöv alá... Bizonyára akad ilyen lakás is, de ezt, kisasszonyok, a polgári erszény nem bírja meg... Ne is számítsanak rá, hogy királynői jogarukkal, a portörlő pálcával, e para­di­csomba bevonulhatnak... Az ilyen lakásokat a milliomosok kaparítják meg, vagy a szédelgők, akiknek a legmagasabb házbér se túlságosan magas... Férjük, a két-háromezer forintos hivatal­nok, még akkor se aspirálhat erre a kivánatos fészekre, ha a Kegyetek ötvenezer koronás hozományából is elcsíp a lakás árához egy tisztességes hányadot... Hogyan is aspirálhatna? Hiszen elvégre ő tőle se lehet kivánni, hogy a dohányzásról lemondjon, s Kegyetek se tudná­nak meglenni anélkül, hogy uriasszonyhoz méltó toiletteben járjanak a színházba és a barát­nőik zsúrjára... Bizonyára nehéz tehát az Önök vén tanítómesterének a helyzete, amikor ama kénytelenség előtt áll, hogy Kegyeteknek a lakás dolgában is tanácsot adjon. Hiszen ő se okosabb, minit az ujságok nyári vezércikkírói, akik annyi papirt és tintát fogyasztottak már el évtizedek óta, hogy az úgynevezett „lakáskérdés”-t megoldják. Nem oldták meg, minthogy a lakáskérdést egyáltalában nem is lehet megoldani... Mert igazi megoldás voltaképpen csak egy volna: ha az állam a maga minden adófizető polgárának építene valami csinos cottage-t a Kecs­kemét határáig meghosszabbított Budapesten... Erre azonban még egyelőre kevés a remény­ség...

A főbb irányelvek, amelyeket az Önök alázatos, öreg szolgája, a házasélet vándortanítója, álmatlan éjszakákon megalkotott magának, körülbelül ezek:

Az a házaspár, aki nem véletlen főnyereményekre, nem Amerikából váratlanul felbukkanó nagybácsikra számit, évi jövedelmének mintegy husz százalékát fordíthatja lakásra. Vagyis: a tízezer forintot kereső úr kétezer forintot, a három ezer forintot kereső polgár hatszáz forintot. Aki teheti, jól teszi, ha fészkét a külső területeken alapítja meg, ahol még ingyen is lehet virág­zó fákat látni, s ahol a házmester még nem kivánja meg, hogy a harmademeleti lakó, ha a tüsszentését hallja, sietve leszaladjon a lépcsőkön, s a tüsszentést kedves egészségére kivánja. Egy kétméteres veranda többet ér, mint egy Marcel Prévost stilusban berendezett boudoir, egy ötméteres kertért pedig bizvást el lehet cserélni a téli évad összes zsúrjait. De ha a férj foglal­kozása vagy más egyéb ok nem engedné meg ezt a kifelé való gravitálást (bár ma már a nagy­városokban megszünt a távolság fogalma), az ember egy tiszta mellékutcába költözködik, lehetőleg olyan házba, ahol minimálisan kevés a lakó. Mert a lakásnak egyik legragyogóbb, negativ erénye bizonyára a szomszédok hiánya. Öreg tanítójuk sok helyütt lakott már hosszu földi vándorlása közben, s bizonyos határozottsággal állíthatja, hogy a kanyarónál, az influ­­en­zá­nál, a harmadosztályu kereseti adónál, s a budapesti bornál még egy nagyobb csapás is egzisztál e gyarló világon: a szomszéd. Nem a rossz szomszéd, hanem minden szomszéd. Kegyetek, akik bizonyára a tökéletességig dúslakodnak minden földi erényben, szomszédi mivoltukban aligha lesznek kivételek az általános szabály alól; s boldogan, ragyogó szemmel fogják ujságolni a hivatalból hazatérő családfőnek, hogy a mellettük lakó nagyságáéknál a délelőtt folyamán látogatást tett a végrehajtó, s hogy az úr a hideg leves miatt meg akarta gyil­kolni szeretett hitvestársát. A szomszéd a jó Isten egyik legkellemetlenebb teremtése: kiván­csi, kárörvendő, pletykás, irigy és alamuszi. A lakás, melynek közvetetlen közelében nincs idegen ember, már e miatt is kincseket ér. (Nem is beszélve arról, hogy minden jó cselédünket a szomszéd rossz cselédje rontja meg.) Magában a lakásban nem a teremszerü szobák a leg­fontosabbak, hanem a tisztaság, a világosság, a kényelmes és egyszerü beosztás. Az előszoba okvetetlen négyszögletes legyen, a fürdőszoba nappal ne áhítozzék a lámpa fényére, a spájz­ban, szükség esetén, két felnőtt ember is elférjen. A konyha fala, ha már sajnosan nélkülözi a csillogó majolikát, az olajfestést semmiképp se nélkülözze. A szobák közül egyik se legyen görbe, a sok ajtó és ablak ne tegye lehetetlenné, hogy a butorokat elrakhassák, a napsugár pedig csak a délelőtti órákban tiszteljen meg bennünket a látogatásával. Az izléstelen tapétá­nál az egyszerü szobafestés többet ér. A cselédszoba ne a velencei ólombörtönökre emlékez­tessen bennünket, mert manapság már a cseléd is joggal megkivánja, hogy emberszámba vegyék.

Majd egyszer, ha a jó isten öreg tanítójukat hosszu élettel ajándékozza meg, ez előadások során bizonyára szó esik ama fontos kérdésről is, hogy a jóizlésü ember a maga meghitt fészkét miképpen rendezi be? A lakás teknikája, butorzata, földíszítése, a kényelmes zúgok, a csecsebecsék, a nagyobb áldozatok nélkül elérhető hatások titka: mindez már a részletek dolga, amelyekbe ez általános fejtegetések nem bocsátkozhatnak. Ez a tudomány külön kurzust érdemel, amely lényegében aligha jelentéktelenebb, mint Feleségképző-Akadémiánk egyéb tárgyai... Mostani keretünkben csak annyit jegyezzünk meg, hogy nincs csúfabb lát­vány, mint a tulzsufolt lakás. Néhány finom nipp vonzóan és bájosan hat ránk, de a sok apró­ság idegesekké és bosszusakká tesz bennünket. Az egyszerü angol butor szebb, mint az imitált XV-ik Lajos korabeli. A törékeny, szecessziós berendezés megfoszt bennünket a biz­tos­ságunktól; még leülni sem merünk az ilyen sápkóros környezetben. A sok aranyozás parvenü-izlésre mutat. A kép vagy eredeti legyen, vagy semmilyen. Az íróasztalon ne legyen úgyne­ve­zett műrend. A hálószobába nem való a kis rokokó-diván, amelyen meghitt barátnőinket fogadjuk. A tulparfumözött lakásban fejfájást kapunk. A germán eredetü, hímzett fölirások („Ujságoknak”. - „Isten hozta kedves vendégünket” stb.) már a negyvenes évek elején vég­­képpen kimentek a divatból. Szép ebédlőt nem azért rendeztünk be, hogy - ha vendég nincs a háznál - a fürdőszobában ebédeljünk. Abban a lakásban, ahol a meghitt beszélgetésre nincs egy kényelmes sarok, egy jó karosszék, egy félrevonulásra csábító, kedves szöglet: még a házi­gazda is úgy érzi magát, mintha szállodában laknék.

És még egyet, kisasszonyok: a lakást mindig a magunk egyéni izlése szerint rendezzük be, még akkor is, ha e tekintetben a legujabb divatokat nem ismerjük. Aki az ilyesmit a kárpitosra és a bútorkereskedőre bízza, mindjárt okosabban teszi, ha egy körúti butorkereskedést bérel ki magának évi lakásul.