Tizenhetedik óra.
Apróságok

Most, hogy ezidei kurzusomnak vége felé járok, s csak rövid idő választ el bennünket attól, hogy a hosszu munka után a jól megérdemelt pihenést megkezdjük, közvetetlen e nevezetes óra előtt, amikor Kegyeteknek - szorgalmukhoz és buzgóságukhoz képest - kiadjuk a bizonyit­ványt arról, hogy a férjhezmenésre kitünően érettek: úgy érzem magam, mint a festő, aki ön­­feláldozó szorgalommal dolgozott a képen hosszu heteken és hónapokon keresztül, s amikor végre, boldog sóhajtással, leteszi kezéből az ecsetet, hirtelen észreveszi, hogy munkája még távolról sem tökéletes... Egy kéz, egy láb még el van rajzolva itt-ott a háttér alakjai között, egy szín bágyadt, halovány, egy mozdulat banális és közönséges... És ekkor újra a kezébe veszi a palettát, újra elmerül a fáradságos munkába, hogy műve, amelyhez oly nagy reményekkel fogott, még a legapróbb nüánszokban is kifogástalan legyen...

E pillanatban én is úgy vagyok, mint az ambiciózus festő; most, hogy az előadásaimra vissza­­­pillantok, s le akarok szállani a katedráról, amelyen oly feledhetetlen órákat töltöttem, egy­­szerre csak tudatára ébredek annak, hogy a témámat, fájdalom, nem merítettem ki. Itt is, ott is fölfedezek egy jelentékeny hézagot, egy részt, amely bágyadtabb a többinél, egy pontot, amelyről nem tudtam elmondani mindazt, amit szerettem volna... Legyen hát ez az utolsó óra a korrigálás művének szentelve, hallgassák meg jóakarattal a szerény pótlásokat, amelyekkel tanitójuk a maga kollokviumának értékét növelni szeretné, így is közelebb jutván az ő ideális céljához: hogy bájos növendékei egytől-egyig a feleségek igazi mintaképeivé legyenek...

Ime, tehát néhány legutolsó ecsetvonás:

A garderobe. Előadásaim folyamán annak a nézetemnek adtam kifejezést, hogy a görög bölcsek, ha ma élnének, egy új axiomát csatolnának az irásaikhoz, amely így hangzanék: Mutasd meg nekem a férjedet és én megmondom, hogy ki vagy! Kedves kisasszonyok, e pont fölött nem szabad elsiklanunk, mert a férj külseje csakugyan meggyőző bizonyítéka a feleség gyöngédségének és szeretetének. A házasságban nem csupán az asszony toilett-kérdése a fontos; a férj öltözködése majdnem annyit jelent, mint a feleségé, a garderobe pedig, ahol a ház ura a ruháit, a nyakkendőit, a fehérnemüit tartja, nem kicsinylendő motivum a házasélet harmóniájában. Én magam, alapos megfontolás után, azt a nézetet vallom, hogy a férj maga kell hogy kezelje a garderobe-ját, de persze, hogy így fejezzem ki magam: a feleség legma­ga­sabb védnöksége mellett. Sok és súlyos kellemetlenség származik abból, ha a kézelők rojto­sak, s ha a kabát, melyet aznapi reprezentálása céljából kiválasztott, úgy vágyakozik a forró vasaló után, mint a szomjas virág az üdítő, tavaszi eső után. Az asszony az idegesség láthatat­lan bacillusait szórja szét a levegőben, amikor a férj interpellációjára vállatvonva így válaszol:

- Azt hiszi, hogy nekem nincs egyéb gondom annál, mint hogy a maga gallérjaival, kézelőivel törődjem?... Elvégre az se lesz valami rettenetes baj, ha egy nap nem fogja meghódítani az összes női lényeket, akik az útjába kerülnek...

A férj az ilyen kijelentés után sötét megvetéssel gondol az ismeretlen férfiura, aki a szent házas­ság intézményét kifundálta, s szó nélkül rohan el a legközelebbi divatkereskedésbe, hogy rojtos gallérját egy csillogó Chamberlain-vérttel fölcserélje... Ellenben csöndesen, felindulás nélkül venné föl ugyanezt a rojtos gallért, ha a garderobe kulcsait ő kezelné, s csupán önmagát tehetné felelőssé azért, ha a fehérnemü-állományában ilyen kellemetlen hézagok támadnak. Persze, mindezzel még nem mondtam azt, hogy a feleség abszolute ne ügyeljen a férje külső formájára; a jó, a gyöngéd, az okos asszony a végső simítást önmaga adja meg az ura toilett­jének, a nyakkendőt ő köti meg, s a kefével - hogy művészi kifejezést használjunk - ő végzi rajta az utolsó ecsetvonásokat.

A kávéház. Előkelő, budapesti szokás, hogy immár az asszonyok is rendes törzsvendégeivé lettek a kávéházaknak, sőt olyan is akad, - mindenesetre a legizléstelenebbek között, - akik egy-egy vidám báli éjszaka után - két-három órát is nyugodtan eltöltenek a kártyázó férjük oldala mellett. Elvileg kijelentem, hogy az asszonynak a kávéházban egyáltalán soha sincs helye, az az asszony pedig, aki a kártyaasztal mellett gibicel, megérdemli, hogy az ura azonnal beadja ellene a válópört.

Cigaretta. Sok vita folyt már abban a kérdésben, hogy az asszonyok helyesen teszik-e, ha a nyilvánosság előtt cigarettáznak, s a közvélemény e kérdésben körülbelül ekképp alakult meg:

A jó kis polgári feleségeknek őrizkedni kell az efajta föltünési vágytól, a snájdig asszony ellen­­ben bátran cigarettázhat, mert a férfiak így még bájosabbnak, még elragadóbbnak találják. Kegyetek tudják, hogy egyszerü tanítómesterük mennyire irtózik még a nevétől is az úgyne­vezett snájdig asszonynak; mert az a meggyőződése, hogy ez a divatos kifejezés voltaképpen annyit jelent: léha, fölületes, könnyelmü és férfiasan brutális asszony. Az asszony ne snájdig igye­kezzék lenni, hanem: gyöngéd, jószívü, asszonyosan puha és szelidlelkü. Mindebből ön­ként következik, hogy a cigarettázó asszonyt olyan lénynek tartom, aki a saját nemét profani­zálja. Ha éppen szenvedélye a dohányzás, - amit semmiképpen sem vagyok képes koncedálni, - hát cigarettázzék otthon, a négy fal között, ahol senkise látja. A dohányzó asszony nem sokkal különb, mint a cognacozó vagy a párbajozó asszony.

Sport. Bájos, szívetderítő, tavasziasan kedves látvány a tenniszező asszonycsapat, amely kipi­rult arccal, fius ingben, derűs jókedvvel üti a lapdát, s nagyokat kacag, ha a férfiakat ügyes­ségben és ruganyosságban tulhaladja. Hasonlóképpen örül a szívem, amikor a fiatal asszony kurta prémes bundácskájában szélvészként suhan végig a csillogó jégen, az ívlámpák hófehér tündérfényében. De a gleccsermászó asszonyt már nem szeretem, sőt azzal se rokonszenvezek túlságosan, aki sportszenvedélyének csupán a biciklizéssel hódol. A bicikli nem asszonyos sport, amit már maguk az asszonyok is belátnak, hiszen ma már sokkal kevesebb a lengyel­nadrágos urihölgy, mint csak pár évvel is ezelőtt. A lapda és a korcsolya: ezt a kettőt a jó isten is a fiatal asszonyok számára teremtette.

Zsúrok. Hiába ironizálják ki a zsúrt a divatos regényírók: ez az intézmény alapjában véve helyes dolog, mert a legtöbb háztartás nem akképpen van berendezve, hogy a vendéget bár­mily időben szívesen lássák. Egy nap, amelyet kizárólag a látogatóknak szentelünk: ez okos, praktikus és kellemes dolog, s a modern ember, akit a napi gondjai meglehetősen elfoglalnak, bizonyára megkönnyebbülésnek veszi, ha a társadalmi kötelezettségeinek ilyen kényelmes formában tehet eleget. De amikor a zsúrt, mint intézményt, helyeslem, ezzel még távolról sem mondtam azt, hogy a mi szokásos zsúrjainkkal is rokonszenvezek. A páratlan szerda, amikor egy sereg jókedvü, csinos, egymáshoz való asszony, s egy csapat derüskedvü, jómodoru úr egy kellemes szalonban összetalálkozik egymással: mindenesetre vonzó és kivánatos mulatság; de a léhák, rosszindulatuak, kacérok, stréberek gyülekezete, a plüssbutorok, amelyek fölött a pletyka sűrü áramlatai gomolyognak: ettől öreg professzoruk épp úgy irtózik, mint minden jó­iz­lésü uriasszony. A zsúrra ne hívják meg a felületes ismerőseiket, hanem csak azokat, akik­nek gondolkodása épp oly diszkrét és előkelő, mint az önöké. Azt se feledjék el, hogy a zsúr nem falusi lakodalom, s a raffinált, nagyzoló vendéglátásnak az ilyen alkalommal abszolute nincs helye. Egy csésze tea, egy-két vajasrúd, s finom eszmecsere valamely érdemes témáról: ez sokkal vonzóbb, mint a francia szakács menüje, amelyet rosszakaratu, közönséges plety­kák­kal súlyosítanak.