Az öreg professzor fiatalkori emlékeiből.

Két pikkolós csészéről

A két gránátszínü pikkolós csészém eltűnt karácsonyra a kirakatból. Úgy érzem, mintha két régi barátom ment volna el messzire, az oceánon túl.

Hónapok óta, délben és este, rendes stációt tartok a váci-utcai bizsutériás bolt előtt. A francia­kalapu, tollas, mosolygó arcképek, az ékszerek, a dísztárgyak távolról se érdekelnek annyira, mint a két piciny, pikkolós csésze. Már régóta a magaménak tekintem mind a kettőt, s úgy érzem, mintha csupán ideiglenes letétként volnának a kirakatban, s jog szerint már hosszu ideje engem illetnének meg.

Két kicsiny, gránátszinü pikkolós csésze, arany nefelejtsekkel, amelyek törökös zománcot adnak nekik, egy szőlőlevélalaku tálcával, két apró, aranyos tányérkával. Mellettük, ugyane stilus szerint, egy velencei cukortartó, egy filigránosan kidolgozott ezüst cukorcsiptető. Maga a tökéletesség ez a kis service, amely most Isten tudja, merre tünt el, valami üveges edény­­­szek­rény mélyébe.

A Váci-utca hangos sétálói közt, a köszöntések, a csevegés, az asszonyos kacagás lármájában, egész regényeket keltett föl a lelkemben ez a két gránátszínü pikkolós-csésze.

Elsősorban egy világos, sötétbarna ebédlőt, egy tölgyfából készült pohárszéket, egy fehér asztalt, az ebédutáni szieszta kedves rendetlenségével, morzsákat, poharakat, pár virágot vagy gyümölcsöt. Egy csinos kékszalagos szobaleányt, aki a tányérokkal csörömpöl, a lámpacsön­­gető villamos zöld zsinórját. És novellailag lévén fegyelmezve a fantáziám, okvetlenül egy fehér kandallót is, amelynek rácsozatán belül vidám tűz pattog a bágyadt decemberi homály­­ban.

A két pikkolós csésze bennem olyan hangulatokat és szineket ébresztett föl, amelyek mindez­ideig nem élnek a valóságban.

Elsősorban botrányosan szentimentálissá lettem. Az ember, amikor cégtáblák kicserélését már nem tekinti elsőrangu mulatságnak, amikor a vendéglői borjuvesést és a gólyanyaku knike­­bajnos poharakat egyaránt megunta, valamelyik szomorúbb estén, akár az öregedő Boccacció, hírtelen magába tér.

Elborult kedélylyel kopog végig a csendes utcákon, s őszies hangulatok környékezik. Üressé­­get érez és az életet meglehetősen ostobának tartja. A szoba ki van hűlve otthon, s a szoba­­leány elfeledte kikészíteni a papucsokat az éjjeli szekrény belsejéből. A tea rossz, a cognac kifogyott az üvegből. Egy gallér ki van rojtosodva kissé. Az utcán kurjongat valami mulató kompánia s egy orfeumi kuplét énekel. A kuplé, az orfeum, a vendéglő, a hivatal, a jó barátok, az udvarlások, a főváros, sőt az egész naprendszer egyszerre kiállhatatlannak tűnik föl. Szeret­nénk hallani valami barátságos hangot, egy alvó ember lélegzését, de nagy csönd van és az éjjeli hallgatás szinte zúg. Az ember lelkén hirtelen átvillámlik az a rettenetes gondolat, hogy egyedül van, egészen egyedül.

A pénzügyi tanácsos, vagy akár a statisztikai hivatal fogalmazója e percben nevetségesen ellágyul. Melankóliával forgatja az albumot, s hosszan elnéz egy-egy szelid arcot, amely gyer­mekkorában kedves ismerőse volt. Most fiatal mama, boldog, férjes asszony. Egy volt iskola­pajtás a kis leányával együtt néz farkasszemet a csipkés papirkeret közül. Itt egy bájos, szőke leány, akivel valaha keringőlépésekben jártuk végig a parkettes termet; most derült szeme édesen szembe mosolyog velünk. Egyszerre csak kietlennek, borzalmasnak találjuk az életet, e hideg elhagyatottság közepette.

Az ágyban olvasni kezdünk, de a könyv valami tüneményes együgyüségnek tünik föl előttünk. Filozófiai gondolatok környékeznek és hirtelen megijedünk önmagunktól. Rájövünk, hogy eddigi életünk alig volt egyéb, mint haszontalan semmiség. Rájövünk, hogy könnyelmüek és ostobák voltunk. Rájövünk, hogy mindaz, amiért küzdöttünk: a megélhetés, a dicsőség, a hír­név után való esengés, a vacsorázó társaságok és a bálrendezői rozetta annyit sem érnek össze-vissza, mint egy elhasznált keztyügomb. Füst! dörmögjük magunkban, s oly kétségbeesetten blazirtaknak érezzük magunkat, mint lord Fitz-Clayming, aki véletlenül egy chesteri nábob másodszülött fiaképp pillantotta meg a napvilágot.

Az erősebb én, aki az ilyen pillanatokban veszedelmesen tántorog, még egy kétségbeesett kísérletet tesz. Huszárosan káromkodunk egyet, s erélyesen megpödörjük a bajuszunkat.

- Tisztelt uram! - szólunk gondolatban önmagunkhoz. - Önt három deci szomorodni bot­­rányosan érzelmessé tette. Forduljon a fal felé és aluggyék holnap reggeli kilencig. Egészséges álom kell Önnek, nem pedig szeretet és epekedés.

Óh, kedves barátaim, milyen hiába fordulunk mindnyájan a fal felé! Az egészséges álom kimondhatatlan távolságban röpköd fölöttünk, s tisztán halljuk, amint a földszinti kávéház ajtaját egy-egy szerencsésebb kollegánk becsapja a reggeli órákban. Gondolatban olyan véle­­ményeket kockáztatunk meg önmagunk felől, hogy mással zsebkendővégről váltanók érettük a pisztolylövéseket. De hiába minden okoskodás; Önök előtt egy-egy mosolygó kék szem, egy kacér hajfürt, egy édes termet jelenik meg végezetül, előttem a két aranyvirágos pikkolós-csésze.

És a sötétben, amely ágyunk fölé borul, Makart színgazdagságával indítja meg bennünk a képzelődéseket ez a két ó-meisseni remekmű.

Az ebédlő, amelynek asztalára a két csésze feketét felszolgálják. Egy fiatal, bájos asszony, aki a szemeink közé néz. Komoly csevegések a téli coaks-kérdés felől. Visszaemlékezések gye­rekkori udvarlásokra, a leánykori napló a penzióban, a régi lángokkal való ingerkedés. Meg­­­­fontolt értekezletek a takarékosság gyakorlati érvényesítésére. Fölolvasások a lámpa mellett, együttes színházi expediciók. Meglepetések, apró teaestélyek, karonfogva leendő össze­búvá­sok az utcák téli homályában. Szakértelmes tanulmányozása a divatlapoknak, s boldog konfe­ren­ciák az új amerikai kályhák célszerü fütési módja felől. Bámulatosan sikerült puddingok és csokoládé-torták, jegeccé vált birsalmasajtok piramisai...

A szivem elfacsarodik arra a gondolatra, hogy a két pikkolós-csészémet elrabolták. Valami babonaság él bennem, hogy az egész jövendő ezen a pompás apró service-en fordul meg kizárólag. Mert a többi okvetlenül hozzászegődnék ezekhez a csészékhez.

Reggelig nem alszom egy szemhunyást. Ezer kép kóvályog a fejemben. Mi mindent gondolok, nem mondhatom el; az emberben végre is megmarad egy szemérnyi szégyenkezés, még akkor is, ha olyan szentimentális különben, mint egy leány-penzionátus minden növendéke össze­véve.

Poézis a kapukon

Ezer és ezer fehér cédula hirdeti a budapesti házakon a kiadó lakásokat. És csodálatos, hogy mi, nőtelen emberek, akik harminc éves korunkig a hotelbeli pincérek gondjaira voltunk bízva, észre sem vettük mindeddig ezeket a rossz ortografiával megfogalmazott hirdetéseket. Hidegen és közömbösen sétáltunk el mellettük, mit sem törődve a két-három- és négyszobás lakásokkal, a világos előszobákkal, a jól berendezett fürdőszobával, a padlással, a pincével és a mosókonyhával. És ime, harmincéves korunkban végre elérkezik egy nap, amikor oly szív­­dobogással olvassuk el a házmester urak e száraz jelentését, mint valaha, boldog ifjuságunk­­ban, a Montepin és Gaborieau regényeit.

Mert csupa regény ez a sok cédula, legalább nekünk regény, akiknek a családi boldogság kezdetét jelentik a lakáskeresés aprólékos gondjai. Megöregedett családapák, akik már jófor­mán meg sem tudnának élni a nagy Tauszky-féle bútorszállító kocsik nélkül, valószinüleg kinevetnek bennünket, amikor azt mondjuk, hogy a lakáskeresés is poézis. Az illuzióknak azt az édes láncolatát, amely a mi szivünkben e kis cédulák láttára fölébred, vagy nagyon régen, vagy sohasem éreztek a költözködésnek ezek a veteránjai, akiknek lelkében törött asztallábak, megállott ingaórák, fületlen csészék jelennek meg arra a gondolatra, hogy új évnegyed következik. Ők csupán a házbért, a viceházmestereket, a költözködés rideg prózáját látják, mi egy új, otthonos fészek meghitt poézisét. Ők a naftalin kellemetlen szagát érzik, mi a rózsák és gyöngyvirágok illatát.

Egy reggel ugyanis, valamelyik feledhetetlen nap reggelén, ámulva dörzsöljük meg a szemün­ket, amikor a napsugarak aranyos fénynyel kandikálnak be az elzárt zsaluk hasadékán. Nem tudjuk, édes álom, vagy még édesebb valóság volt-e az elmult napok története, amikor egy kicsiny, fehér kéz meghitten simult a miénkbe és egy szelid, világoskék szempár leányos bájjal merült el a mi szomjuhozó pillantásunkba. És a boldogságnak egy kifejezhetetlen sejtelme fut végig agyunktól a szivünkig, mert egyszerre megérezzük, hogy nem egy eltünő álom, hanem a reális élet poézise suhant át szentimentális lelkünkön, s hogy a fehér kezet, amely oly melegen pihent a miénkben, sohasem kell elbocsátanunk többé az élet egész tarta­má­ban.

Éjjeli szekrényünkről egy fiatal leány arcképe mosolyog felénk, az íróasztalon egy könnyü nipp, egy elszáradt virág, amelyet tőle kaptunk. És kezünkbe fogva a virágos, csipkeruhás arcképet, úgylátszik, mássá lettünk tegnaptól máig, egyetlen éjszakán át. Hogyan, hát mi volnánk a rideg, cinikus, unott legények, akik tegnap még a borfiuval perlekedtünk s kétszer küldtük vissza a kávét, minden elfogadható ok nélkül? Mi jártunk a kulisszák mögé, mi ásítottunk a zsúrokon, mi találtuk unalmasnak a színházat, hangversenyeket, kocsikorzót? És egyszerre bizonyos szégyenérzéssel konstatáljuk, hogy szívünk még fiatal, mint egy gimna­zista diáké, s hogy az élet szép és a költészet nem csupán a regényírók és poéták hazugsága. Szobánk kedvesebbnek tetszik, mert az a kékszemü, csipkeruhás leány szeliden szembe­mo­­solyog velünk a fotográfia kartonjáról. És beletemetvén fejünket vánkosunkba, míg a verőfény zöldes fénysugarakkal ékesíti a falak szürke kárpitját, egyszerre csak édes, kifejezhetetlen érzékenység borúl a szívünkre és sírni szeretnénk arra a gondolatra, hogy ez a bájos teremtés mindörökké a miénk. Mintha magunk is nemesebbek lennénk azáltal, hogy tiszta élete össze­fonódik a miénkkel, hogy vágyainkban, örömünkben, boldogságunkban és fájdalmunkban osztozik.

Az élet legelső, legtisztább regényének kezdetét jelentik számunkra azok a fehér lapok, ame­lyek a házmesterek tüskés tolla alól kikerülnek. Amikor rossz ortografiájukon végigdöcögünk, így szólunk magunkban érzékenyen:

- Vajjon ez lesz-e hát a fészek, amelyről annyi ideig álmodtunk?

A házmesterek nem jó pszikológusok, mert ők nem olvassák le az arcunkról, amit a szívünk­ben rejtegetünk. Egy kalmár, nem: - egy házmester józanságával biztosítanak bennünket a felől, hogy a kályhák jól fűlnek, a vízvezeték tökéletes és a mosókonyha világítása ellen sem emelhető észszerü kifogás. De amíg mi látszólag az épített tűzhely apró nyílásait kutatjuk, a lelkünkben őt látjuk már, amint fehér vállas-kötényével jókedvüen sürög-forog a konyha vörös kőkockáin.

Míg a házmester a majolikakályha sárga rézajtaját nyitogatja, mi ábrándozva nézünk az ablak fülkéje felé, ahol majd a varróasztala állni fog. És amíg ravasz figyelmetességgel tapogatjuk végig a megkopott tapétákat, a fantáziánk már két-három hónappal jár előre a boldog jöven­dőben s így szólunk magunkban hangtalanul:

- Itt lesz majd a toilette-tükör, ahol ő sötét haját lebontja. Itt áll a fekete zongora, itt az ő ki­­­csiny íróasztala, a miniatür, aranyos gyertyatartókkal. Itt az ebédlőasztal, amott a lámpa a villá­­mos vezeték zöld zsinórjával... Itt a hintaszék, ahol délutánonkint olvasni fog, emitt a bordeaux-függönyök, a kottatartó, a könyvesszekrény... És a zongora fölött az ő képe tizennégy éves korából...

Ilyesmit látunk mi, amíg az előszobát, a mosókonyhát nézegetjük. Minden üres lakásban egy boldog fészek színhelyét sejtjük és lefelé haladva a lépcsőkön, a mogorva házmesterrel oldalunkon, a szívünk hálával telik meg a vörösorru, haragos férfiu iránt, mert hiszen ő is, bár öntudatlanul, a mi jövendő boldogságunkat közvetíti.

Száraz, keserü agglegényszívek, dehogy értitek ti meg a kapuk édes poézisét. A ti gyanakvó lelketek nedves falakat, rosszúl fűlő kályhákat, sötét előszobákat sejt meg e kicsiny fehér cédulák révén, a miénk boldogan merül el a jövendőbe, mert hiszen nekünk a fészekrakás gyönyörűségét jelentik a házmesterek hirdetései.

Derék, borvirágos orru házmesterek, hadd szorítom meg vörös kezeteket, amelylyel a leendő fészek tejüveges előszobáját kinyitjátok. Ne érjen benneteket többé méltatlan vád, mert hiszen Ámor veletek szövetkezik az ő áldott, Istentől való munkájában. A paradicsom megfordított kherubjai vagytok mindannyian, ellentétei a bibliai kherubnak, a ki lángoló pallosával szigo­ruan állt meg a kapuban és így szólott a remegő Ádámhoz:

- Egy-kettő, kifelé a paradicsomból!

Ti mosolyogva vártok e bérházak bejáratánál, lángoló pallos helyett kulcscsomó otromba kezetekben, mutatóujjatok nyájasan int a kandeláberes lépcsőfeljárás felé. És a kherub rideg szava helyett így szóltok hozzánk egy derék ember jóságával és barátságával:

- Méltóztassanak besétálni a paradicsomba!

Regények a Bädeckerben

Mikor a Kerepesi-út hosszu házsorának végén a Központi pályaház homlokzata a szemembe tűnik, még most is, évek multán, eszembe jut néha életem boldog Tartarin-korszaka, amikor reggelenkint a perron aszfaltjáról gyönyörködtem az induló vonatok lármájában és mozgal­masságában. Mások a Svábhegy, a Zugliget magas pontjain élvezték a fenséges nyári reggelt, - én boldogan szívtam magamba a kőszénfüstöt, amely fekete felhőkben omlott fölfelé a loko­motivok kéményén. A perronjegy potom tíz krajcárjáért egy órán át gyönyörködhettem az utazás minden izgalmában és színében: a sürgő-forgó, oldaltáskás asszonyokban, a selyem­sipkás urakban, a zöld és barna kocsik kigyózó láncában, a föl-alá szaladgáló konduktorok intézkedéseiben, a harangszóban, a lokomotivok füstjében, a kirobogó vonatok tompa, visszafojtott neszében. Magamat, fájdalom, idekötött a kegyetlen kötelesség, de milyen nagy és különös élvezet volt legalább teóriában részesévé lehetni az utazó emberek boldog és öntudatlan izgalmának, s egy órára önmagamat is csalódásba ejteni az édes illuzióval, hogy az útiruhás vándorokkal fogok tova repülni, a magas vasuti töltéseken. Szomjasan és sóvárogva szívtam magamba a pályaház levegőjét, s a szemem gyönyörűséggel pihent meg a barna vaggon-restaurantok ablakain, az összefutó sineken, az alacsony jelzőlámpákon, a lokomotiv küllőinek visszafojtott, türelmetlen munkáján. És pillantásaimmal tova kísérve a repülő vas­kigyót, amely zakatolva tünt el a töltés ösztövér telegráfoszlopai között, magam is, mint Tarascon hírneves fia, szinte a valóság impresszióját éreztem az én együgyü, platonikus vágyakodásomban.

Tavasz végén, amikor a bezárt zsalukon át erős naftalináramlatok vegyültek össze a napsuga­ras levegővel, amikor a szalonok szőnyegét fölszedték és szürke vászontakarók alá rejtették a fauteuilek plüssét, bennem is, mint annyi romantikus társamban, majdnem betegséggé fajult ez a különös sóvárgás. És mivelhogy, fájdalom, nem tellett sárga körutazó jegyekre, tovább is csak a perron széléről néztem az induló vonatokat és a kirakatok üvegén keresztül vetettem szomjas pillantásokat a Bädeckerek vastag, vörös kötetére.

Mert nem Ohnet vagy Albert Delpit voltak az én kedves olvasmányaim, hanem a száraz, apróbetüs Bädecker-kötetek, amelyek banális pontossággal sorolták föl a templomokat, a híres képeket, a havas hegyormokat, a fogadók table d’hote-ját és a fiakkerek meg droskék hatósá­­gilag megállapított tarifáját. Míg éjféltájban nyugodtan feküdtem ágyamban, a Józsefváros vagy a Belváros lármás, józan házaiban, gondolatban a Rigi vasútján kapaszkodtam föl a fehér hegycsúcsokra, s a Pilátus hotelje elől néztem a havasokból fölbukkanó tűzgömböt. Az utazás ezer hangulata járta át szomjuhozó lelkemet, s egy kicsiny, harmademeleti szobában, közel a jó Istenhez és a Kálvária-templom tornyához, valami csodálatos álomként vettek körül: a nápolyi utcaközök halszagu levegője, a monakói tengerpart vörös sziklatömege, a kis német rezidenciák szökőkútjai, Nimes, Saint-Etienne vagy Marseille aranyos, vibráló melege. Az én szememben egy csodálatos panoráma volt ez a banális piros kötet, amelyet elegendő volt bár­hol fölnyitanom, hogy a képek egész sorozata rajzolódjék meg általa a lelkemben.

Sok év választja el tőlem a kis józsefvárosi szobák idilljét, de még mindig meghitt barátaim e piros könyvek, amelyek annyira híressé tették ötven év alatt a koblenzi könyvkereskedő egyszerü nevét. Mert Bädeckerről, a tekintélyes német könyvkereskedő-dinasztia nagy őséről, csupán annyit jegyeztek föl a lexikonok, hogy 1827-ben alapította meg könyvesboltját és kis nyomtató műhelyét, s az angol Murray mintájára maga írta meg s maga bocsátotta közzé első utazási könyvét. Ezek a gótbetüs, bordázott, primitiv könyvek régóta eltüntek a forgalomból, mert a hajdani Bädecker csak olyan volt a mai, velinnyomásos, vastag, pedáns művek mellett, mint a faggyugyertya a villamos lámpához, vagy a dilizsánsz az Orient-expressz, ebédlő- vagy hálószalonjaihoz képest. És mégis: a szívem hálával telik meg a boldogult koblenzi mester iránt, aki megalkotván szerényke vállalatát, öntudatlanul is akkora érdemeket szerzett, mint Columbus vagy Vasco de Gama s a többi világutazó együttvéve.

Három hét óta növekedő buzgalommal forgatom az apróbetüs Bädeckereket. És néha, amikor a könyvet fáradtan leteszem, a szemem előtt hirtelen megjelenik egy préselt-bőr vasúti kupé és benne egy kékszemü, utiruhás asszonyka, aki immár hosszu harmadfél órája viseli sötét haj­fürtje fölött az eskető pap áldását. Édes szemei álmadozva vesznek el a meredek hegyhátak viaduktjain, de remegő kis keze már visszaadja a bizalmas szorítást és félénk mosolyában már visszatükröződik olykor a jövő minden reménye és boldogsága. Még most a szegény mamára gondol, aki könnyezve vált meg az ő szorgalmas kis leányától, de lelkében már az új otthont is látja, amely nemsokára tőle fogja nyerni minden ékességét és hangulatát.

De addig, míg a parkettes fészek ajtaja megnyílna az ő világos ruhája előtt, a kis préseltbőr-kupé fürgén robog tova a sötét alagútakon, a szédítő hidakon át s egyszerre csak megáll az égbe nyúló Pilátus tövében, ahol feketefrakkos, fehérszalvétás hercegek, bóbítás szobaleányok lesik el minden elfojtott kivánságát és csodálatos havasi virágok pompáznak a table d’hote-terem fehér asztalán. És míg az udvarias garcon a csillogó ezüsttálat eléje tartja, bizonyára azt gondolja magában:

- Hosszu svájci prakszisom alatt láttam már néhány ezer nászutas menyecskét... De Istenemre, sohasem került a szemem elé ily bájos teremtés, mint ez a tizenhatórás asszonyka.

A vörös angol lordok udvariasan mosolyogni fognak, a francia asszonyok tetszőleg bólo­gatnak a fejükkel. És ő kipirulva, zavartan fogja lehúzni kicsiny kezéről finom, galambszínü útikeztyűjét.

Áldott légy öreg Bädecker, aki már most megszerzed nekem e drága órák illuzióját. Volta­kép­pen talán nem is a te banális lapjaidnak, hanem az én nyughatatlan fantáziámnak köszönhetem a megvillanó képeket, de mégis örökké hálás leszek irántad, akár a boldog nyerő a pénztáros iránt, aki a nyereményét kifizeti. Pedig a pénztáros csak a kötelességét teljesíti.

Forgatom, egyre forgatom a sima velinlapokat, s úgy rémlik, hogy csodálatos dallamok és édes regények csendülnek ki az öreg Bädecker száraz és pedáns adatainak tengeréből.

Szentimentális lelkek

Mikor Kegyed, kisasszony, a minap már minden érvéből kifogyott, egyszerre így szólt hozzám:

- Ne vitatkozzunk tovább, mert ön nagyon szentimentálissá kezd lenni öreg napjaira!

Ezt az itéletet az ön szép kis ajka nem dicséretképpen mondta. Éreztem, hogy ezzel annyit mond körülbelül: - Önből kifogyott a józanság és a reálisság érzéke, s fölösleges módon érzel­­mes. Ez nem férfiúhoz illő. Mit csináljanak a hisztérikus asszonyok, ha a férfiak olyan lágyak, akár egy északnémet nevelőnő?

Igaza van, kisasszony; a szentimentálisságot száz esztendővel ezelőtt véglegesen lejáratták a németek, mint annyi sok mindent ennek előtte és utána. Mióta a fiatal Werther deklamálásán minden könnyüket kicsurgatták a szőke teuton-kisasszonyok, a szentimentálisság kiment az irodalom divatjából és az élő emberek sem dicsekesznek vele, ha véletlenül bennük van. A szentimentálisság a köztudatban bizonyos érzésbeli inkorrektséget jelent, s ha az érzelmes ember nem is szükségképp párbajképtelen, bizonyos, hogy nem ébreszt írígységet e fölösleges tulajdonsága révén. És lássa, kisasszony, mindennek dacára sokan járunk az utcákon fütyö­részve, sokan nevetünk egy-egy szegény ördög galibáin, sokan adjuk a cinikus, századvégi legényt, akik oly szentimentális lelket hordunk magunkban, akár egy szerelmes falusi leány. De tudván, hogy ebben a minőségünkben nem igen tízszerezzük meg barátaink és becsülőink számát, úgy titkoljuk ezt az önkénytelen hibánkat, akárcsak a körözött tolvaj az ő tartózkodási helyét. Álarccal járunk az utcán, a társaságban, a színházban, álarccal ülünk hivatalbeli asz­talunk mellé. De néha, az olyan mámoros percekben, amilyen a multkori volt, egy pillanatra le­dobjuk az álarcot, s ilyenkor kárba vész mindaz a sok póz, amelylyel morális fogyatkozá­­sunkat (mert önök, józanok, annak tartják) hosszu heteken át palástolni igyekeztünk.

De ha az álarc alatt nem is látja meg rendszerint a szentimentális lelkeket, s ha ön józan és reális, akár egy vitorláshajó kapitánya, ne higyje, kisasszony, hogy a szentimentálisság kipusz­­tult a világtörténelemből. Az érzések nem olyanok, mint a ragadós betegségek vagy az őskori állatfajok. Az érzések nem múlnak el, nem vesznek ki, s talán a biblia egy-egy hőse épp oly má­­morosan járt valaha a szép Jeruzsálem völgyében, akár én a Duna partján néha, a kivilágí­tott redut előtt.

Ha elfogad tőlem egy tanácsot, azt ajánlom: ne higyjen a közömbös embereknek és ne vegye készpénznek azokat az itéleteket, melyeket komoly arccal akar elhitetni Kegyeddel egy hideg­arcu férfiu. Ez a hideg ábrázat nem ritkán a legközönségesebb hazugság.

A kapuciner mellett gúnyolódva emlegetünk minden hideg érzést, de lássa, otthon, mikor este egyedül maradunk a magányos szobában, sokszor olyan botrányosan szentimentálisak va­gyunk, akár egy siheder leány. Magunk előtt szégyenkezve valljuk be, hogy zokogni szeret­nénk, s hullámzó érzések hömpölyögnek a szívünkön által. Álmokat szövünk, egy képzelt jövő édességeire gondolunk, vagy boldogtalanságunkat, elhagyott voltunkat siratjuk; mindezt magunkban, hang nélkül, könnyek nélkül. A sötétben pillantásunk bájos szemekbe vész el és ábrándosan öleljük át a kicsiny vánkost. Órákat töltünk egy hideg fotográfia előtt és így szó­­lunk magunkhoz: Vajjon az enyém lesz-e ő valaha? Egy-egy kupé csöndes fülkéjére gondo­lunk, mely robogva siet a tenger partja felé. Néha magunk előtt látjuk az ebédlő télies vilá­gosságát, hol összebújva lehet olvasni egy csodálatos könyvet. Úgy érezzük, hogy nagyobb poéták vagyunk, mint a világ összes poétái, de érzéseinket nem tudnók érthető szavakba önteni. Nem alszunk el, gondolkodunk, a szívünk tele van. Ha valaki belátna ilyenkor lelkünk­­be, érzéseink költői khaoszába! De mindez nem gátolja meg, hogy gúnyos, unott, közömbös álarcunkat föl ne vegyük, s becsmérléssel ne beszéljünk a szegény borbély felől, aki szerelmi búbánatból lőtte magát agyon egy külvárosi garniban.

Kegyed, aki annyira józan és okos, természetesen föltétlenül hisz az arcok őszinteségében. Pedig mennyire csalódik! A zsúron, ahol Kegyednek az egész aranyifjúság udvarol, akárhány fiatal úr ironikus mosolylyal szívja a háziúr kitünő exceptionales-eit s per maga beszél Ke­gyed­del, mert most ez a divat; de bensőleg azt a vágyat érzi, hogy a Kegyed lába elé boruljon, s nevetséges frázisokat szavaljon. Nem teszi meg, mert kinevetnék s ez ártana a házassági chance-ainak. Mert jónevelésü urak lehetnek szentimentálisak, de föltétlenül illemtudók. Ebben különböznek éppen a mesebeli pásztoroktól. Daphnis még jambusban vallott szerelmet, a mai gavallérok a parfait kanalazása közben céloznak finoman, elmésséggel az örök frigy boldog­ságára. De gyakran a lipótvárosi doktorok is csak úgy tele vannak mámorral, mint az el­porladt Daphnis, ám ők jobban titkolják a bennük rejlő szentimentálizmust, mint az esedé­kes adósságukat. A nyílt érzelmesség csak a diákoknak, a varrónőknek és a fűszerárús gyakor­nokoknak van megengedve.

*

Mert a szentimentalizmus voltaképpen nem egyéb, mint az idegek egy gyógyíthatatlan beteg­sége. Az orvosok előtt régen tudvalevő igazság: a hangulatok finomságait, csak a bizonyos tekintetben beteg, idegbajos emberek érzik meg az ő aprólékos nuance-aikkal egyetemben. Az egészséges idegzetü ember nem hangulatokat szed magába, hanem félangolos rostbeefet eszik. Az idegek beteges elvékonyodása adja meg a képességet ahhoz, hogy a hangulatokat, az érzések kifejezhetetlen parányait fölfogjuk. Mint ahogy a beteg karban van meg egyedül a tehetség, hogy a levegőnek szinte érezhetetlen nyomását s vele az időjárás bekövetkezendő változását kiérezze.

Mi, akik ilyen megvékonyúlt idegekkel bolyongunk az utcán és a társaságban, természetesen irigyeljük azokat a boldog embereket, akik normális életszervekkel és érzelmesség nélkül járják az élet utait. Én például föltétlenül irigylem Kegyedet, kisasszony, mert lelkéből meg­veti a szentimentálizmust s oly józan és okos, mint egy vidéki gubacskereskedő. És szolgáljon elégtételül a férfiaknak, hogy közöttük is elegendő találkozik, akitől minden érzelmesség távol van. Hiszen ismeri a doktort, a premiére-ek és a kioszk örökkévaló doktorát? Látja, őt nem zavarja érzés, hacsak az nem, hogy fehér mellényét nem keményítették ki elég díszszel, s hogy ragoutlevesébe nem tett csibemáját a feledékeny pincér. Ő, valószinüleg nem fekszik le éjjelen­ként túláradó szívvel, s nem nézi elmerengve a plafondot, hanem elalszik mint egy mormotér. Őt nem kínozza ismeretlen szomjúság, nem álmodik kék női szemek felől, nem bolyong az utcákon poétikus áramlatokkal a szívében; ő józanul szemlét tart a fehérneműi fölött, s boldog, ha délutáni fiakkerezése alkalmával prezumtiv apósa a számozatlan kocsi bőrpárnáján meglátta. Ő igen szép piquet-mellényt hord, a Nemzeti Szinház új darabjait kipisszegi, tagja minden kaszinónak, hol a kalabriászt tisztességes alapon játszák, s a lóver­se­­­nyeken akkora gukkerrel jár a tribünök előtt, mint egy Uchatius-ágyu. Őt az új kélbimbó vagy a szezon első kovászos uborkája valószínüleg lázba hozza kissé, de szíve, ez a kitünő s jól megkonstruált jószág, érintetlen marad a kellemes érzések kháoszában. Ő az, aki az Orfeum­­­ban örömkönnyeket hullat az izraelita kómikus monológján, akinek számára a maroquin-gyárosok az ő csinos nippjeiket készítik. Legyen nyugodt, a doktor nem fog kettős öngyilkos­­­sá­­got elkövetni a soroksári-utcai garniban s alkalmasint nem is öltözik be ferencrendi barát­nak, ha az imádott leány egy nap mással indúl Itália sötétkék ege alá.

A doktor éppen oly irigylésre méltó, mint Kegyed, mert valószínüleg sohasem éri olyan fájda­lom, ami az eszét megrabolja. Az ő lelke épp oly egészséges, akár jól formált testi hüvelye, amely csinos és mutatós ruháit érvényre emeli. A lélek ugyanis mi volna más, mint az idegek összesége, az idegeké, amelyek benne oly rugalmasak, masszivak, akár a távíróoszlop drótjai. A doktort nem zavarják a hangulatok, mert ő nem impresszionista, hanem éhes. Minden tulajdonság megvan benne, hogy irigyeljem őt. És mégis vannak percek, amelyekben az ő közönyét, jó étvágyát, hideg mivoltát nem vállalnám el cserébe az én finom és túlérzékeny idegeimért.

Mert lássa, kisasszony, egy bizonyos: a szentimentálisok nélkül a világ fejlődésének más volna a képe, mint amilyennek Kegyed mindennap látja maga körül. Alkalmasint akkor is igen szép hidakat és bámulatos alagutakat építenének, s a gyorsvonatok akkor is száguldva szelnék át az országot. Megvolna a tudós Akadémia, a politechnikum, az országház, a börze, s az olajpogácsa is épp oly szilárd vagy csöndes hangulattal irányozná a vételkedvet, mint most teszi. De a hangulat aztán kizárólag az olajpogácsára és a szilvaízre szorítkoznék. Az önök csinos szalon-asztalán nem heverne ott a díszkötéses Heine, s ha valaki betegen esnék össze az utcán, valószínüleg hidegen húznák be valami kapu alá, hogy a forgalmat ne gátolja. Ez esetben Ön se táncolná oly kicsapongó kedvvel a souper-csárdást és nem játszaná a zongorán Leoncavallót, mert táncról s zongoráról semmitse tudna. A színház páholyából: nem dőlne ki világos ruhájában, a nyaralóban nem olvasna regényeket. Nem sírna, amikor valamelyik barátnője lakodalmán a bűbájos Mendelssohn fölhangzanék, s nem könnyítené meg szívét némelykor oly kifejezhetetlen édességgel, ha egy jóbarát kezét megszoríthatja. És talán, meg­­bocsásson, nem is volna jóbarátja.

De van és Kegyed táncolhatja a souper-csárdást, játszhatja a Bajazzókat, sírhat a színházak kitünőbb darabjain, mert nem hal ki a szentimentális lelkek faja, akik a táncot, a zenét, a jóbarátságot kitalálták. Az érzelmesség mindaddig nem pusztul ki az emberek szívéből, amíg a fölöttünk álló rejtelmes hatalom maga is lépten-nyomon elárulja, hogy a szentimentálisság nem idegen tőle. És mi volna más a gyöngyvirág illata és a madarak dala, mint a természet nagy, öröktől fogva fönnálló szentimentálizmusa?

*

Kegyed, szép kisasszony, aki oly józan és okos, mint egy ókori bölcs, nem igen szorul arra, hogy barátai legyenek. A ruháit pontosan hazahozzák, a színházjegyeket megváltja valami szolgálatrakész kuzin és Mari, a szakácsnő, kitünően gondoskodik a felől, hogy az ebéd rendes órában az asztalon legyen. Kegyed sétál, ha ehhez kedve van s nem ad feleletet ismerő­seinek, ha éppen lusta ahhoz, hogy kis ajkát kinyissa. Minek a jóbarát, amikor minden teremtett lélek kényezteti? De lássa, kisasszony, (ne adja Isten), az Ön szép szeme is könyekbe borulhat valaha. Ki tudja a jövőt, ki lát a sejtelmes messzeségbe? Lehet, hogy egy szomoru al­ko­nyaton a Kegyed okos kis szíve is elszorul majd, s úgy érzi, mintha torkát fojtogatná vala­mi. Sírni szeretne minden józansága ellenére és kutatva néz körül egy hű szív, egy kipróbált, baráti kéz után. A doktor, akihez férjhezment, óvatosan lefekteti majd önt és maga aggodal­masan ballag a kaszinóba, vagy az olajpogácsa után. Reális, okos, szép kisasszony, milyen jó volna akkor egy szentimentális lélek, ki Önt becézgetné, aki Önnel együtt érezne, aki minden gondolatát, minden érzését megértené!

Mert Ön sohasem fogja megismerni a szentimentális lelkek értékét, csak akkor (bár sohse tudná meg), ha egyszer nagyon boldogtalan lesz.

-&-