A zenekar hangolni kezd.

A márványos folyosókon, melyeknek ablakaiból méltóságos tengernek látszott a lassan höm­pölygő Duna vize, a drága, süppedő, piros szőnyegeken, melyek az ülésterem, a társalgók, a dohányzók, a miniszteri fogadószobák mentén végigkigyóztak, hatszáz abszolut boldog ember hullámzott. Négyszáz közülük ott szorongatta zsebében a levelet, melynek alapján az ország törvényhozói közt foglalhatott helyet, tegeződhetett a miniszterekkel és a nagybirtokosokkal, s az immunitás védelme alatt üzenhetett hadat a fönnálló jogrendnek; a többi a kiváltságosokkal való együttlét örömeit élvezte, a hűséges, együttérző gibic örömét, akit a nagy sikerek láza még magánál a játékosnál is jobban átjár... Mindenki nevetett, gesztikulált és rablókalandokat mesélt; a széles arcok fölött sűrű szivarfüst gomolygott, s a levegő hangos zsibongással volt tele, mintha a kortestanyák elcsöndesült lármája most itt támadt volna föl a dunaparti palota oszlopai közt. Az ötödfélszáz képviselőnek majdnem a fele új, részben ismeretlen férfiakból került ki, akik mindaddig Pesten és a vidéken ügyvédeskedtek, kurta zekékben rándultak ki a falusi névnapokra, vagy pókhálós szolgabírói irodákban szolgáltattak igazságot a parasztok­nak. Most mindannyian ünnepies fekete kabátot viseltek, s néha lopva körüljártatták szemüket a márványtól és aranydiszitésektől csillogó folyosókon, bár ravaszul azt szimulálták, hogy mindez nem izgatja őket különösebben. Ahány dialektus, annyifélekép beszéltek és kiabáltak, itt kissé tótosan, mint az árvai hegyek közt, amott édeskés erdélyiességgel, másutt a Dunántúl szélesre taposott nyelvén, mely a Bakony és a zalai hegyek levegőjét hozta ide a gótstílü palotába. Pompás, kunsági magyar fejek között, melyek kövér, patriárka-termeteken trónoltak, rókaarcu, de alázatos pánszlávok, szemüveges és nedvesbajuszu szászok tüntek föl itt-ott, míg két-három lépéssel odább cigányarcu gentry-fiúk ölelgették ismerőseiket, akár két nappal ezelőtt a vidéki vendéglő különszobájában. Egy sarokban tipikus pesti reklámügyvédek ültek, akik feleségük hozományából váltották meg belépőjegyüket a parlamentbe, távolabb ezüst­sza­kállas orosz papok hajlongtak és violaöves, diplomata-arcu apátplébánosok simogatták kövér kezüket, míg a szines ablakok mellől egy-egy monoklis, hideg ismeretlen nézte kissé gúnyos mosolygással, a hullámzó embererdőt. A tömegben föltünt néhány kibukott jelölt, aki könnyed öniróniával tért napirendre az események fölött, egy sereg ujságíró, aki szineket keresett holnapi croquijéhez, egy-két csinos leány, akit kiváncsisága a buffetből vagy a gyorsírók mű­he­lyéből hozott ide, s a zöldatillás teremszolgák sokasága, mely ma még kissé megzavarodva állott a függönyös kijáróknál. Az új alakulás láza minden teremtett lélek vérét lángra gyujtotta, csak a régiek álltak nyugodtan a lobogó izgalmak hullámverésében, melankolikusan gondolva azokra az időkre, amikor maguk is zöld ujoncokként lépték át az üveges ajtókat. Egy fehérfejü aggastyán, aki immár negyven év óta tagja a képviselőháznak, fáradtan bóbiskolt a baloldali folyosón, mások barátságosan, de kissé lenézőleg jártatták körül szemüket jövendőbeli kollé­gái­kon, akik öt percenként hirtelen aggódással tapogatták meg kabátjuk belső zsebét. A meg­bizó­levelet keresték. És boldog, elégedett mosolygás vonult át arcukon, mert a drága okirat, istennek hála, sértetlenül ott pihent a szívük fölött...

Egy-egy csoport hirtelen megmozdult: valamelyik országos hírü politikus tünt föl a látóhatá­ron, aki az elnöki irodába vagy a buffet-be sietett, s barátságos kézlóbálással üdvözölte isme­rőseit, míg tekintete jóságos megbocsátással siklott tova az ismeretlen sokaság feje fölött. Az izgalom még növekedett, mikor az igazságügyminiszter élclapokból ismert körszakállát, a közoktatásügyi miniszter sasorrát, s a honvédelmi miniszter kedélyes embonpointját meg­pillan­tották; a vidékieket - akik közül túlnyomó számban volt a kormánypárti - ez a látvány annyira föllelkesítette, hogy sokan éljenezni kezdtek. A miniszterek ijedten, tréfás védeke­zéssel kapták föl karjukat, de szemük, melyben még ott égett a multheti diadal öröme, rácáfolt az elhárító gesztusra, s a szeretet és hála melegével simogatta végig az ismeretlen fanatikusok táborát...

Most egyszerre csönd támadt: a miniszterelnök magas alakja megjelent a jobboldali folyosó végén. Lassan, ismert, bicegésszerü járásával közeledett, szenvedő arcát fáradt mosolygás ragyogta be, s cilinderét szelid vértanu-pillantással adta át a szolgának, aki két lépésnyiről követte. Halálosan kimerült, de még mindig érdekes férfinak látszott, aki fölött még most - har­minc év mulva is - ott lebegett attasékorabeli hóditásainak glóriája, a legendás párisi korszak, amikor a nagykövetség szinte történelmivé lett báljait rendezte. Akkor őt tartották Európa legszebb férfiának (lovasképe még most is ott függött a vidéki nagymamák szalon­jaiban), de a kor, fájdalom, őt is megrokkantotta: néha behunyta a szemét, mintha a gyalog­járás kínokat okozna neki, s mintha szívverése egy pillanatra elállana, - nem hiába, hogy vala­mikor oly temérdek dolgot adott a szívének... De energiája, elméssége, közmondásos szere­tetreméltósága most is a régi volt, s szemével, melynek édes és szelid szomorusága egy fiatal lányéra emlékeztetett, még most is magába bolondította mindazokat, akik közelébe jutottak. A parlamentben az volt a babona, hogy a politikánál, melyet a kormány követ, sokkal inkább összetartja az uralkodópártot a miniszterelnök szeme, mely csodálatos erővel hat még a láza­dókra is...

A folyosón egy pillanatra tolongás támadt: mindenki abbahagyta a beszélgetést, s szinte ön­kén­telenül beleilleszkedett a sorfalba, melynek mentén a mosolygó miniszterelnök végig­haladt. Lelkes és csillogó fanatizmus sugárzott feléje mindenünnen, mely inkább személyé­nek, mint méltóságának szólt, s csupán egy hajszál hiányzott, hogy a rajongók, akiknek leg­nagyobb része neki köszönhette új pozicióját, a vállukon nem hordozták körül a palotában, melynek e pillanatban korlátlan ura volt. A miniszterelnök, mint egy politikai Svengali, végig­hordozta tekintetét a sokaságon, barátságosan kezet szorított régi ismerőseivel, az ismeret­leneket rövid fejbólintással üdvözölte, meghallgatott néhány friss anekdotát, melyet a Ház öreg tréfamesterei a vidékről hoztak föl számára, majd államtitkárával félrevonult az egyik plüsskanapéra, melyet hódoló embergyűrű vett körül. A vidéki szolgabirák, akik eddig csak rideg aktákon találkoztak a nevével, a birtokosok, akik a kaszinóban hajnalig vitatkoztak róla, az ügyvédek, akik olykor gúnyosan lekicsinyelték a pertárban, most valamennyien önkénte­lenül halkabban beszéltek, mintha egyszerre átérezték volna a történelmi pillanat fontosságát, melyben először álltak szemtől-szembe a miniszterelnökkel. Most mindannyian boldog izga­lomtól reszkettek, s a szívük megdobbant a tudattól, hogy a maguk kicsiny, szürke, jelenték­telen személyisége valami láthatatlan közösségbe lépett a nagy emberrel, akinek vállán egy egész ország gondja nyugszik.

- Vajjon tegeződni fog-e velem? - kérdezték maguktól halkan a kis vicinális politikusok, akik eddig dörgő hangon beszéltek a zöld asztalnál, akik elméletben semmibe se vették a tekintélyeket, de most egyszerre úgy érezték, hogy szánalmasan összezsugorodnak.

Kiváncsiságuk nem nyert kielégítést, mert a miniszterelnök, rövid tanácskozás után, udvaria­san átsietett a baloldali folyosóra, anélkül, hogy valakit az új emberek közül megszólított volna. A pártvezérek, akik az ülésteremben heves támadásokat intéztek ellene, az ujságíró-képviselők, akik lapjaikban nem ritkán hazaárulónak nevezték, itt, a fórum kuliszái közt, majd­nem épp oly lelkesen fogadták, mint a saját pártja: mindannyian mélyen meghajoltak előtte, s tiszteletteljes érdeklődéssel figyeltek minden szavára, mintha nagy szuggesztív ereje őket is teljesen hatalmába kerítette volna. Az ujságok még tele voltak az erőszakos válasz­tások leírásával, a botrányok tarka gyüjteménye látott napvilágot a tudósításokban és a táv­iratokban, melyek a választásokról hírt hoztak, de a miniszterelnök magánszemélyével szemben, mintha tökéletesen elnémult volna minden vád: ezeken a nyájas arcokon még nyoma sem volt a haragnak, mely az ellenzéki lapok szerint az egész országon végigreszketett. A poli­ti­káról itt egyáltalában nem is esett szó; mindenki udvarias bókokat mondott a miniszter­elnöknek, sokan szemérmetlenül azt hazudták, hogy két hónap alatt öt évvel megfiatalodott, elragadtatással beszéltek pompás arcszínéről, mintha a lefolyt hetek alatt az lett volna a legnagyobb gondjuk, hogy a miniszterelnök három kilóval meghízzék. És az új emberek, akik a falusi korcsmák udvarán még pár nappal ezelőtt reszkető baritonhangon jelentették ki, hogy a kormány feje gyáván eladta az országot, hogy lakájmódra görnyedt hétrét az osztrákok előtt, bámulva nézték az érthetetlen jelenetek sorát, mely szemük előtt lejátszódott, s maguk is önkéntelenül meghajtották a fejüket, mikor a szomoru és rokonszenves áruló elhaladt előttük...

A fekete tábla mellől, ahol az ellenzéki pártkörök hirdetéseit kifüggesztik, egy zömök, szőke­bajuszos fiatalember jó tíz-tizenöt percig némán nézte a különös színjátékot, mely a szemei előtt lejátszódott. Kissé esetlen, úgynevezett mezővárosi gérokkja volt, melynek fazonjában vérvörös nyakkendő virított, rövid nadrágja alól citromsárga cipő kandikált ki, szóval meg­teste­sülése volt annak a vasárnapi, falusi elegánciának, mely a méhészegyleti teke-partiek notabilitásait jellemzi. A fiatalember mozdulatlan márványarccal figyelt az előtte folyó komédiára, ajka néha gúnyosan megrándult, s amikor a miniszterelnök hirtelen szembekerült vele, hidegen és sápadt mosollyal nézett farkasszemet vele. Oly impertinens volt ez a tekintet, hogy a kegyelmes úr egy másodpercig rajta felejtette a pillantását. Az ismeretlent azonban ez a figyelem nem hatotta meg; keserűen bólintott s így szólott magában:

- A parlamentben volnék, az ellenzék táborában? Óh nem, ez a versaillesi park és ez a bicegő férfi a napkirály ő felsége...

Vajjon ki volt ez a vakmerő legény, aki ennyire szembe helyezkedett az általános áramlattal? Nem voltak álmai, melyeknek megvalósítását új poziciójától várta, s nem rejtegetett lelkében titkos célokat, melyek őt is, mint a többieket, odavonzották volna a hatalmas férfi udvarába? Vagy talán okosabb és keményebb fejü volt e sok strébernél és hizelkedőnél, aki foga fehérét már a legelső pillanatban kimutatta?

Saáry Gézának - így hívták a rövidnadrágost - mindeddig nem sok alkalma volt ahhoz, hogy a közélet terén szerepeljen. Egy szegény esztergályos fia volt, egy vidéki jogakadémián töltött néhány esztendőt, s a marosvásárhelyi cenzorok előtt tette le az ügyvédi vizsgálatot. Buda­pestet talán kétszer látta életében, s a politikáról, a vezető emberekről, a kulisszák közt folyó intrikákról csak annyit tudott, amennyit az ujságokban olvasott róluk. A mezővárosban, ahol letelepedett, a papon kívül csupán ő volt az intelligens ember; de a parasztok tűzbe-vízbe mentek volna érte, s a megye székházában aggódva néztek rá, mert akárhányszor váratlanul fölforgatta a főispán circulusait. Nem házasodott meg, bár betöltötte már harmincadik eszten­dejét, de fukarul egymás mellé rakott minden garast, s ügyvédsége harmadik esztendejében már ő kapott legtöbb pénzt az utazó borügynököktől. Úgy látszott, mintha lelkében nem volna más érzés a hideg józanságnál és más tudomány a legkeserűbb emberismeretnél; de mikor kortesutján a falvakat végigjárta, a parasztok mámorosan kapták vállukra és kijelentették, hogy ez az az ember, akire huszonöt év óta várakoztak. Az államtitkár, aki százezer koronát költött, szánalmas kisebbségben maradt mellette; a pénzt elfogadták tőle, de a választás napján valamennyien a falusi ügyvédre szavaztak...

Miben állott ereje a szófukar legénynek, akinél jobban senkire se illett volna rá a „száraz pipás” elnevezés, melyet a budapesti kávéházak törzsközönsége oly sűrűn használ? A charmeur szónak ez a vidéki ügyvéd mindeddig hirét se hallotta, modora inkább kellemetlen volt, mint megnyerő, jólszabott kabátot még sohase viselt, becsipett állapotban még sohasem ölelt senkit a keblére s a szerelmi vallomások technikáját csak azokból a regényekből ismerte, melyeket diákkorában olvasott. Szögletes, egyszerü és szürke fickó volt és mégis azt az impressziót keltette, hogy kemény koponyája ésszel és okossággal van tele, s hogy százszor különb mindazoknál, akik itt, az ország nagy színpadján, ma vele együtt megjelentek.

Az elnök csöngetyüje most egyszerre végigsüvített a népes folyosókon, s a miniszterelnök eltünt a függöny mögött, mely az ülésterembe vezetett. Tomboló, lelkes, jókedvü raj követte, de a vidéki ügyvéd még egy pillanatig künn maradt a folyosón, s megvetéssel, keserüen lefelé görbülő ajakkal tekintett a fekete-kabátos sokaság után...