Zsófia és Josephine.

A szoba ajtaja halkan fölnyílott, s a konyhában, ahol a két öreg nő még mindig bóbiskolva mosogatta az edényeket, egy borzas, gallértalan fiatalember jelent meg.

- Nagysádék még mindig ébren vannak? - kérdezte csodálkozva.

A vén kisasszonyok nyájasan néztek rá a forróvizes dézsa mellől.

- Óh, - mondta az egyik, aki épp egy kékszalagos tányért törülgetett, - hiszen még alig van tizen­egy óra, s mi éjfél előtt sohase fekszünk, mióta csak az eszünket tudjuk. Ki tartaná rendben a háztartást, ha a tyúkokkal térnénk nyugovóra? Tetszik talán valamit parancsolni a képviselő úrnak?

- Teát szeretnék főzni és azt hittem, hogy találok spirituszt a konyhai kredencben. Magam elfelejtettem vásárolni, nemhiába, hogy ez a lármás nagyváros egészen megzavarta az eszemet...

A fiatalember, aki a szorgalmas vén kisasszonyokat munkájukban megzavarta, Saáry kép­viselő volt, a két öreg hölgy pedig Mozgay Zsófia és Josephine kisasszony, főbérlői annak az Eötvös-utcai lakásnak, melynek egy szobáját az ujdonsült képviselő havi huszonnyolc forintért mint szobaúr kibérelte. Saáry képviselő úr ugyanis csak az első nap lakott szállo­dában, másnap, mint valaha diákkorában, már kora reggel nyakába vette a várost, megállt minden cédulás kapu előtt, s öt-hat órai vándorlás után szerencsésen megállapodott az Eötvös-utcai lakásban, melynek tisztasága már a legelső pillanatban bizalmat keltett benne. A két hölgy némi büszkeséggel mutatta meg neki a hófehér ágyat, az időtől kifényesedett, de ragyogóan kikefélt zöld ripsz-kanapét, a himzett terítővel letakart sublád ódon díszedényeit, s a himzett pamutdinnyét, mely egy lombfürésszel készített névjegytartó szomszédságában állott a háromlábu asztalon. Tipikus pesti hónaposszoba volt, - az ágy fölött függő olajnyo­maton az a jelenet volt megörökítve, mikor Petőfi Sándor hidegtől meggémberedett ujjal írja legremekebb költeményeit, - de Saáry képviselő úr csinosnak, barátságosnak és kényelmesnek találta a helyiséget, s némi alkuvás után, mely nélkül elvileg nem kötött semmiféle üzletet, hajlandónak mutatkozott arra az áldozatra, hogy a szobát huszonnyolc forintért kibérli. Dél­után el is hozatta vászonbőröndjét és fehérneműs skatulyáját, s miközben a két öreg kis­asszony előzékenyen segítségére volt a kicsomagolásnál, mindjárt elmondta, hogy az estéket kivétel nélkül itthon fogja tölteni, s hogy nagyon szívesen venné, ha a petróleumra vonat­kozólag valamely mérsékelt átalányban megegyezni sikerülne.

- A képviselő úr itthon akar maradni minden este? - kérdezték a hölgyek leplezetlen bámu­lattal.

- Hát a pesti emberek az utcán töltik az éjszakát? - szólott az új lakó csodálkozva.

Josephine kisasszony, aki a két öreg lány közül elevenebbnek látszott, pajkosan elnevette magát.

- Nem, szó sincs róla. Pesten is akad itt-ott néhány fiatal úr, aki kapuzárás előtt hazatér. De ezek törekvő hivatalnokok, nem pedig országgyűlési képviselők, akiktől a haza joggal elvárhatja, hogy a nép előtt éjszaka is mutatkozzanak.

- És hol van éjszaka a nép?

- Óh, ne tessék úgy tenni, mintha nem tudná! Hol másutt, mint a kávéházakban, a mulató­helyeken és az orfeumokban, ahol hajnalig muzsikálnak és pezsgőznek. A képviselő urak - én legalább mindig úgy hallottam - sohase feküsznek le hajnal előtt, mert ők csak ilyenkor tanulmányozhatják nyugodtan a főváros közviszonyait...

Josephine kisasszony gúnyosan bólintott, Zsófia kisasszony pedig némi dicsekvéssel tette hozzá:

- Különben mi is csak ritkán vagyunk itthon esténként, mert ahogy meg tetszik nézni bennün­ket, mi majdnem minden nap a színházba járunk...

- Annyira szeretik a színházat?

A két vénleány titkolózva, boldog mosolygással tekintett egymásra.

- Mi nem a színházat szeretjük, - mondta Josephine.

- A színdarabok kedvéért akár sohase mozdulnánk ki hazulról, - mondta Zsófia.

- Hát akkor miért mennek mégis a színházba?

Josephine letette kezéből a tollseprőt, mellyel az új lakó kicsomagolt könyveiről a port leverte.

- Ő nem tudja, - mondta ravaszul Zsófiának.

- Semmit se gyanít, - folytatta rejtelmes arccal a másik leány.

- Mit nem gyanítok? Mit kellene tudnom, amit nem tudok? - szólott elképedve a képviselő.

Josephine szeme csakúgy ragyogott a jókedvtől.

- Tetszett már valaha hírét hallani Mozgay Sándornak? - kérdezte alamuszi pillantással.

- A híres színésznek? A legnagyobb magyar szerelmes színésznek? A boldog férfiunak, akibe Budapesten minden leány szerelmes? Csak talán nincsenek Nagysádék rokonságban Mozgay Sándorral?

A két öreg dáma megint lopva összenevetett egymással.

- Mozgay Sándor az öcsénk, - mondta bizonyos hatásvadászattal Josephine.

- A testvéröcsénk, - folytatta Zsófia.

- Mi neveltük, mi taníttattuk, mi fizettük érte az iskolapénzt a szinésziskolában. Addig, míg a diplomát meg nem kapta, a másik szobát is kiadtuk, s magunk a konyhában laktunk, mert a tanulás nagyon sok pénzbe került. Jelenleg persze már nem szorul ránk, mert tizenkétezer forintot úgy megkeres évenként, mint tizenkét krajcárt...

- És most természetesen ő segíti Nagysádékat?

Josephine megrázta a fejét.

- Mi hála istennek nem szorultunk rá, mert mi a kézimunkánkból is fejedelmileg megélünk.

- De különben sincs abban a helyzetben, hogy bennünket segíthessen, - folytatta Zsófia. - Ő minden fölösleges pénzét ruhára, cipőre, kalapra és nyakkendőre adja ki, mert tetszik tudni úgy-e, hogy ő a legelegánsabb férfi Budapesten? Az utcán mindenki megfordul utána, a Bel­város minden kirakata az ő arcképével van tele, s olyan hölgyektől kap leveleket, akik az udvarnál is megfordulnak.

- És ez magukat boldogokká teszi?

- Na hallja! - kiáltott föl Josephine.

- Hát mi tegyen boldoggá bennünket? - folytatta Zsófia. - Sírunk örömünkben, ha olykor messziről meglátjuk, s néha órákig utána sompolygunk, hogy a hölgyeket nézzük, akik az utcán csillogó szemmel kacérkodnak vele.

- És csak messziről látják?

- Óh nem, a színpadon is látjuk, hiszen minden este színházba megyünk, mikor ő valamelyik szerepét eljátssza...

- Ide sohase jön? Nagysádékat sohase látogatja meg?

A két leány összecsapta a kezét.

- Jó isten, hogy jutna ideje ahhoz, hogy bennünket minduntalan meglátogasson? Tudja, hogy egészségesek vagyunk és hogy nekünk még a jégeső se árt meg; mit keresne hát itt ebben az unalmas fészekben? Nem, ezt mi nem is kívánjuk tőle, elég, ha minden áldott estén ott irulunk-pirulunk boldogságunkban a másodemeleti zártszéken...

Hálásan emelték szemüket a téglaszínű plafond felé, melynek irányában a jó istenkét képzel­ték, de a képviselő nem osztozott elragadtatásukban, hanem komolyan megcsóválta a fejét és így szólott a rajongó vén kisasszonyokhoz:

- Tőlem igen nagy művész lehet, mert az ilyesmihez én nem értek, de hogy gonosz és szív­te­len ember, arról már határozottan biztosíthatom Nagysádékat... Én úgy képzelem, hogy min­den reggel lóhalálában kellene idejönnie, hogy Nagysádéknak ezt a dolgos kezét megcsókolja... De különben nem rám tartozik, hát nincsen is hozzá semmi közöm...

A két leány duzzogva vonult vissza e sértő kijelentés után, s kétszer huszonnégy óráig rideg közömbösséggel fogadta az új lakó köszöntését, de harmadnap mégis csak megbékültek vele, mert belátták, hogy - bár mélyen alatta áll öccsüknek - utóvégre kétségtelen jóindulatból kritizálta meg ily csunyán a legnagyobb magyar színészt. Josephine-nak az volt a véleménye, hogy a falusi embertől nem szabad rossz néven venni bizonyos szellemi korlátoltságot, Zsófia pedig elismerőleg tette hozzá, hogy a szája ugyan rossz, de a jelleme kifogástalan, mert mindenesetre fenkölt jellemre mutat, hogy egy országgyűlési képviselő minden este hideget vacsorázik, s kilenc órakor, akár csillagok ragyognak, akár záporeső esik, pontosan hazatér a hónaposszobájába.

- Tudod, hogy tegnap az egész petróleum kiégett nála a lámpából? - szólott a derék Zsófia, aki a szobát délelőttönként tisztogatni szokta.

- Megint hajnalig olvasott?

- Legalább is három óra volt, mire lefeküdt és félhétkor már szokása szerint ébren volt megint. Ez pedig nem kis dolog; én legalább ismertem egyszer egy képviselőt, aki minden reggel kilenc óra után kelt...

Amint látnivaló, a két öreg kisasszony nem volt rossz véleménnyel az új lakóról, bár alapjában meg voltak győződve róla, hogy nem tartozik a lumenek közé. Ők, akik huszonkét esztendő óta adtak ki hónapos szobákat a vidékről fölkerült ifjúságnak, s akik e minőségükben sok min­denféle emberrel megismerkedtek, méltán voltak büszkék arra a tudományukra, hogy minden­ki­nek a veséjébe látnak. „Bennünket emberfia el nem bolondíthat!” - mondta az őszhaju Josephine, aki még mindig egy nyolcéves kisleány lelkét hordta magában - és Zsófia helyes­lőleg bólintott hozzá.

A két öreg dáma, aki életében még a légynek se vétett, s akiktől nem egy kalandor szökött meg a házbérrel és a készpénzkölcsönökkel, ravaszul úgy képzelte, hogy fenékig belelát ennek a nagy, forrongó, szívtelen városnak a lelkébe, holott, még a szenesember lelkébe se láttak, aki minden héten becsapta őket. „Mi kérem szörnyen ki vagyunk raffinálva!” - szólott bizonyos gőggel Zsófia, mikor alkonyat idején szomszédnőjükkel, egy varrógépügynök feleségével üldögéltek a vaskorlátos folyosón. És az ügynökné, akinek sokkal több esze volt az uránál, elismerőleg intett és ezt mondta: „Nem is csoda, hiszen Nagysádék a kedves öccsük révén a legelőkelőbb társaságokba is bejutnak!”

- Gondolod, hogy viszi majd valamire itt Pesten? - kérdezte Zsófia hajnalonként a testvérétől, aki bekötött fejjel főzte a kávét, míg ő az albérlő cipőjét tisztogatta.

Josephine ilyenkor tünődve rázta meg a fejét, s így válaszolt:

- Mire vinné, mikor annyit már úgyis elért, hogy képviselőnek fölküldték? Amint látod, cúgos cipőt visel, - az ilyen emberből manapság már semmi se lesz. De különben is nem kell szegénykének attól tartani, hogyha a vízbe esik, hát a nagy esze miatt elmerül. Ami pedig a modorát illeti, hát bizony meglátszik rajta, hogy még sohase fordult meg úri társaságban. Azt mondom neked Zsófi, hogy ennek se fogják sok szavát hallani a képviselőházban...

A két öreg kisasszony ezután suttogva megállapította, hogy albérlőjük nagyon szegény fickó, mert ha pénze lenne, aligha élne állandóan hideg vacsorán, s hogy azért ül minden este itthon, mert félénksége és ügyefogyottsága miatt nem meri fölkeresni azokat az éjjeli mulatóhelyeket, ahol képviselőtársai szórakoznak. Ugyancsak megállapították azt is, hogy bár jólelkü, de szá­raz és unalmas legény, aki akkor se lobbanna lángra, ha a legszebb leány kacérkodnék vele...

- Fogadok veled egy nagy üveg baracklekvárba, hogy ez az ember még sohase volt szerelmes, - mondta a szentimentális Josephine, aki már a világ valamennyi piroskötéses regényét végigolvasta.

Zsófia helyeslőleg bólintott, aztán álmodozva kefélte tovább az albérlő fekete cúgos cipőjét, míg a konyha egyszerre megtelt a frissen főzött kávé illatával. És a leányok most megnyu­godva ültek le a tisztára súrolt asztal mellé, s mialatt a forró kávét kanalazták, ismét meg voltak győződve róla, hogy ravaszul beleláttak egy embertársuk veséjébe... Ugyan, micsoda arcot vágtak volna, ha valami láthatatlan lény most egyszerre odaszólt volna:

- Óh, szegény Josephine és Zsófia, - ti se fogtok ám egyest kapni az emberismeret tudomá­­nyából! Ez a ti szürke, unalmas, száraz kis albérlőtök bizony akár el is merülhetne az eszétől, ha a vízbe esnék, mert több az esze, mint annak a sok nagyhangúnak együttvéve, aki a minisz­terek udvarában lebzsel. Fogják ennek még sok szavát hallani a képviselő urak! És az se egészen igaz, óh jámbor Josephine, hogy pénztelenség miatt eszi a hideg vacsorát és gyáva­ság­ból ül itthon minden este, - ez a száraz pipás nem tartozik azok közé, akik a félelmet ismerik. Ami pedig azt illeti, hogy nincs érzéke a szerelem iránt, - hát attól félek, hogy lesz még olyan idő is, mikor az összes piroskötéses regényhősök eltörpülnek mellette...

A láthatatlan lény azonban, akinek mindezt mondania kellett volna, nem jelentkezett és Josephine meg Zsófia zavartalanul ihatták meg kávéjukat, miután legelső reggeli munkájukkal szerencsésen végeztek. De csak rövid ideig pihenhettek: a képviselő úr fölébredt és harsányan csöngetett a ruhájáért...