Nyitray Ádám.

- Saáry... Saáry... várj csak egy percig! Nem annak a sárbogárdi Saárynak vagy te a fia, aki valaha a tolnai megyegyűléseken szerepelt?

Az ellenzéki klub füstös kártyatermében intézte e szavakat a pártvezér a fiatal képviselőhöz, aki mindeddig boldog észrevétlenségben rejtőzhetett el a politikai statiszták soraiban. A klub mostanában szokatlanul élénk volt: az új honatyákon kívül, akik ezúttal váratlanul nagy szám­ban kerültek a parlamentbe, teljes számban ott sürögtek a kibukottak is, akik a pót­válasz­tásoktól még csodákat reméltek, az ujságírók, akik tudósításokat írtak lapjaiknak a pártkör mozgalmairól s a külső tagok százai, akik temperamentumuk és lelkesedésük hevét hozták ide a forrongó khaoszba. Már kezdtek kibontakozni a jövendő alakulások körvonalai: az öregek gőgösen, tekintélyükben bizakodva jártak föl s alá a termekben, a pártvezér mögött már föltünt a leendő trónbitorló, aki huszonöt év óta minden politikai pártot szétugrasztott, itt-ott néhány demokrataságot affektáló mágnás hallgatta szivarozva a demagógok fejtegetéseit, s a névtelen csoportok hullámaiból már ki-kiemelkedett egy-egy hangos ismeretlen, aki leendő karriérjét egyengette. A Ház még csak formailag alakult meg, az ellenséges táborok még kísér­le­tet se tettek, hogy erejüket összemérjék, de itt már, titokzatos silhouette-ekként, kirajzolód­tak a jövendőbeli viharok szereplői: a stréberjelöltek, akik tehetség híjján öblös hangot hoztak magukkal a távoli perifériákról, a panamisták, akik már a befolyásos férfiak körül setten­ked­tek s a lelkes és makulátlan honfiak, akik a Petur bán szilaj lelkével indultak a nagy, politikai küzdelembe. Ki vette volna itt észre a szürkekabátos, vidéki fiskálist, aki szótalanul, ajkán gúnyos mosollyal hallgatta a nagyhangúak vitatkozását, vagy szerényen, szinte alázatosan meglapulva ült a játékosok háta mögött? Mindeddig még jóformán a nevét se tudták, - igaz, hogy senki se érdeklődött iránta - de most megtörtént a csoda: a pártvezér kegyesen intett neki, s jó hangulatban lévén, egyszerre csak odafordult hozzá a játékteremben, ahol hódoló és hízelkedő udvar vette körül.

- Hogy is hívnak? - kérdezte az ismeretlen fiatalembertől, aki eddig kívül állt az embergyűrűn s a falon függő arcképeket nézegette.

Az új képviselő szögletesen meghajolt.

- Saáry Gézának, - mondta kissé dölyfösen, miközben pillantását hideg mosollyal hordozta körül a tömegen.

A nagy ember tünődve nézett maga elé.

- Saáry... Saáry... megállj csak egy percig... Nem annak a sárbogárdi Saárynak vagy te a fia, aki valaha a tolnai megyegyűléseken szerepelt...?

A képviselő ajka kesernyésen megrándult.

- Nem, az én apám esztergályos volt Pincehelyen, s a szegények házában halt meg, mert öreg korára megbénult és nem folytathatta a mesterségét... Az édesanyám már jóval előbb meghalt és én ötéves koromban teljesen árván maradtam...

- Hát ki taníttatott, ki nevelt emberré? Végeztél iskolákat? Vagy nem léptél diplomás pályára?

- Elvégeztem a jogot és három esztendő óta ügyvéd vagyok. A Davidicumban - ez egy vidéki árvaház - éltem tizenhétéves koromig, s később a püspöktől kaptam segítséget ahhoz, hogy az egyetemre beiratkozzam. Első éves jogászkorom óta teljesen magam tartottam el magamat...

- Szép, nagyon szép, ez mindenesetre becsületedre válik, - mondta leereszkedőleg a pártvezér, aki betegesen kedvelte az uralkodói allűröket. - Remélem, hogy hűséges harcosa fogsz lenni a zászlónak, melyre választóid előtt fölesküdtél... A csatában a közkatonáké a legszebb szerep, - tette hozzá fejbólintva, miközben barátságosan, a maga kegyességétől szinte meghatva, nyujtotta kezét az egykori árvának...

A klub lassanként kiürült, a képviselők közös vacsorára gyültek össze, de Saáry nem vegyült a tömegbe: észrevétlenül elmaradt a lármás sokaságtól, s gyalogszerrel indult el a sötét körúton, anélkül, hogy valami határozott célt követett volna. Az előbbi beszélgetés oly élénken idézte föl lelkében rideg gyermekkora emlékét, hogy egyszerre eltüntek mellőle a nagyváros bér­palotái, a villamosok és járókelők lármája csodamódon eltompult, s ő gondolatban ismét ott volt a hegyes-völgyes városban, melynek talán ő volt a legnyomorultabb kis egzisztenciája. Most úgy tünt föl neki, mintha tegnap történt volna, hogy az árvák rosszulszabott kék ruhájában rótta a meredek utcákat, húsz magához hasonló, szegény kis emberi lény között, akik csupán egy bőkezü halott jóvoltából jutottak a mindennapi kenyérhez. Egy öreg, istenfélő kanonok hagyatékából épült föl a fehérre meszelt Davidicum, mely annyi éven át otthont adott neki, s mely nélkül talán az útszélen fagyott volna meg, hiszen a szülői ház melegségét sohase ismerte. Amíg az aszfalton lehajtott fejjel ment tova, hirtelen megvilágosodott ismét előtte a hideg tanulószoba, ahol a praefectus fölügyelete alatt a leckéjét tanulta, a kopott hálóterem, melyben huszonöt csenevész gyermektest pihent éjszakánként, a folyóparti kert, melyben néha bátortalanul játszottak, s az ebédlő hosszú fenyőfa-asztala, a cseréptányérokkal és bádog­poharakkal, melyben az ételüket és italukat eléjük rakták, a számozott szalvétákkal, melyeket egy egész hónapon át használtak, s az öreg, fogatlan pappal, aki az asztali áldást elmondta. E percben egy idegen ember szemével látta önmagát: a sápadt, kékruhás kis fiút, aki táskájával lihegve kapaszkodik föl a vársziklákon át a gimnáziumba, s a maga nyomorúsága tudatában félénken húzódik meg az utolsó pad szélén, míg a többiek - a boldogok! - jókedvü betyárko­dással várják az osztályfőnök belépését. Most, hogy szomoru gyermekkora egyszerre föl­bukkant ismét eléje a multak homályából, sehogyse tudott visszaemlékezni rá, hogy vánnyadt kis ajka valamikor mosolygott volna. Szeme - szürke és bánatos gyermekszeme - csak egyszer villant föl: akkor, amidőn az öreg praefectus tudtára adta, hogy inasnak fogják adni egy jóravaló iparoshoz.

- Óh, főtisztelendő úr, - mondta a kis fiú reszketve, - engedjék meg nekem, hogy tovább tanulhassak!

- Tovább akarsz tanulni? - kérdezte a jószívü pap csodálkozva. - Nem örülsz, hogy könyveidet a földhöz csaphatod? Hát tulajdonképp mik a terveid a jövőre?

A gyermek szeme most félelmetesen megvillant.

- Híres ember akarok lenni, - mondta a nyakát szegezve. - Azt akarom, hogy többre vigyem, mint azok, akiket jólétben és fényűzésben neveltek!

De hirtelen lehajtotta ismét a fejét, két keze könyörögve kulcsolódott össze, s remegő hangon folytatta:

- Óh, főtisztelendő úr, engedjék meg nekem, hogy nagy ember lehessen belőlem!

Oly szívrehatóan beszélt, hogy az öreg pap mondhatatlan szánalmat érzett iránta, s még aznap este audienciára jelentkezett a megyés püspöknél. Közbenjárásának megvolt az eredménye: a püspök kijelentette, hogy ő fogja viselni az árva tanítási költségeit...

Öt éven át minden elsején pontosan megérkezett a püspöki irodából a szegényes segítség, - a hatodikban a fiatal jogász hálásan lemondott a további támogatásról, mert most már abban a helyzetben volt, hogy maga is meg tudta keresni a kenyerét. Másolt és rossz kölykökkel vesző­dött, de nem volt többé szüksége senkire: csakugyan gyorsabban végzett a vizsgáival, mint azok, akiket jólétben és fényűzésben neveltek...

Mikor diplomájával a kezében, az esős utcán át hazafelé sietett, az új ügyvéd - talán legelőször életében - elmosolyodott... Nem az öröm és a diadal reflexe volt ez, hanem a keserü öngúnyé... Most egyszerre az jutott eszébe, hogy még sohase volt új kabátja s még sohase járt izgatottan egy fiatal leány ablaka alatt... Ruháit mindeddig kéz alatt vásárolta, a leányok pedig annyit se törődtek vele, mint a fűszeres boltiszolgájával. Miért is vették volna tudomásul, hogy a világon van? Ebben a sápadt és sovány legényben semmi se volt a romantikus álmok hőseiből; oly hűvös és cinikus hétköznapiasság lengett körülötte, hogy minden szenvedély riadtan menekült a közeléből. A huszonötéves ügyvéd, diplomájával a kezében, keserűen elvonta az ajkát: ő tudta legjobban, hogy a szíve mennyire vonaglik az asszonyok után való szom­júságtól...

- Közkatona, közkatona! - mondta most gúnyosan magában, ahogy a homályos körúton ballagva, ismét eszébe jutottak a leereszkedő szavak, melyeket pártvezére hozzá intézett. De nem volt sok ideje, hogy tovább töprenkedjék, mert a József-körút sarkán egyszerre a vállára ütött valaki s egy hosszuszakállas úriember jókedvűen megszólította:

- Mit horgasztod le az orrodat, kisöcsém? Talán most is a haza sorsán bánkódol?

Saáry fölütötte a fejét: Nyitray Ádám, a híres közbeszóló állott előtte, aki harminchat év óta képviselte a vágvölgyi kerületet, de e hosszu idő alatt egyszer se szánta el magát arra, hogy önálló beszédet mondjon. Az öreg úr negyedfél évtized óta virrasztott a baloldal hegycsúcsain, héjja módjára csapott le egy-egy snájdig vagy humoros közbeszólással, de maga elvileg nem szólt hozzá egyetlen kérdéshez sem, mert az volt a hite, hogy a jó Isten őt csupán elmés és vakmerő közbeszólónak teremtette. Egyébként kedves, jószívü és örökké vidám aggastyán volt, aki uriasan megélhetett volna abból is, hogy Magyarország címtárát helyettesíti. A közhit azt tartotta róla, hogy memória dolgában a koronás királlyal vetekedik: mindenkit megismert, akit életében egyetlenegyszer látott, sőt azokat is jól ismerte, akik zajos életútját sohase ke­resz­tezték. Bízvást el lehetett mondani róla, hogy nincs ellensége Szent István birodalmában; mindenki szerette, bár alig akadt ember, aki meg tudta volna mondani, hogy miből él?

- Hol jársz itt, ahol a madár se jár? - kérdezte harsogó hangon a fiatalembertől, miután hatalmas tenyerével még egyszer jót ütött a Saáry Géza cingár és beesett vállára.

Az ujdonsült képviselő bánatosan elmosolyodott.

- Ha őszinte akarok lenni, biz’ én azt se tudom, hogy merre járok. Azért kószálok az utcán, hogy fejemet a nagy füsttől kiszellőztessem.

- Túl vagy már a vacsorán?

- Nem, de rendesen otthon szoktam vacsorálni. Mindjárt be is térek valami boltba, hogy hideg fölvágottat vásároljak...

Nyitray Ádám jóizüen elkacagta magát.

- Betérsz ám az ördögbe, nem a boltba. Nem vagy te éhenkórász tanárjelölt, hogy párisit és szalámit vacsorálj. Szépen velem fogsz tartani a dunaparti fogadóba, ahol a leányom és az unokám várakozik. Ha a haza a bizalmával megtisztelt, akkor nincs többé jogod ahhoz, hogy a nyilvánosság elől elrejtőzzél...

- De, édes bátyám, még fekete kabát sincs rajtam, - mondta Saáry Géza ijedten. - Csak nem mehetek ebben a züllött kabátban egy előkelő vendéglőbe!

- Édes barátom, egy országgyűlési képviselő még darócruhában is mutatkozhatik, mert a politikusnál nem a ruha a fontos, hanem a jó vér és a magyaros temperamentum. Velem fogsz jönni, hiábavaló minden beszéd, mert megigértem az unokámnak, hogy viszek magammal valakit, aki a bánatában megvigasztalja...

Füttyentett egy arrafelé cserkésző egylovasnak, s mielőtt a fiatal képviselő tiltakozhatott volna, vidáman, kedves erőszakkal tessékelte be a kocsiba, mely döcögve megindult velük a Rákóczi-út felé. A szakállas ember előbb rágyújtott egy szivarra, aztán jólelküleg magához ölelte Saáry Gézát.

- A kis unokámnak nagy bánata van, - mondta sóhajtva, de még ez a sóhajtás is inkább kedélyes volt, semmint szomoru.

- Micsoda? - kérdezte a fiatalember udvariasan.

- A mult héten választották el végképp az urától, pedig szegényke csak most töltötte be a tizenkilencedik esztendejét. De így jár az ember, ha a pólyásbabákat férjhez adja, ahelyett, hogy jóravaló dadát fogadna melléjük.

Saáry, aki mindeddig azt se tudta, hogy képviselőtársa feleséges ember, részvevően meg­bólintotta a fejét, míg a kocsi fokozott tempóban robogott végig a Kossuth Lajos-utca aszfaltján. Pár perc mulva ott voltak a nagy fogadó halljában, melyből már be lehetett látni a csillogó étterembe, a virágos asztalok mellett üldögélő huszártisztekre és szép asszonyokra, s az elegáns pincérseregre, mely ott sürgölődött az ezüstös jégvödrök körül. Amíg kabátjukat levetették, az öreg Nyitray Ádám barátságosan intett a legközelebbi sarokasztal felé, melynél két gyönyörü asszony és egy kékatillás huszárönkéntes ült, majd büszkén odaszólott Saárynak:

- Látod őket? Az idősebbik a leányom, a fiatalabbik a kis unokám, az a mord katona pedig, aki oly szigoru arccal issza a sörét, a szegény, elvált asszony testvérbátyja. Amint látod, még a mamának is bátran udvarolhatsz...

A jókedvü patriárka büszkesége nagyon is megokoltnak látszott: erről a viruló mamáról csakugyan nem lehetett volna föltenni, hogy felnőtt leánya és katona fia van. De Saáry most nem őt nézte, hanem a fiatal asszonyt, akinél ragyogóbb kis teremtést - úgy tetszett neki - még sohase látott életében. Édes, romlatlan gyermeknek látszott, aki még Kugler-bonbonokról és jó táncosokról álmodik, - hogyan lehetett volna hát elhinni róla, hogy már a csalódások szomoru iskoláját is végigjárta?...

Nyitray azonban karonkapta képviselőtársát és ragyogó arccal cipelte magával a hölgyek asztalához. És jókedvüen így szólott:

- Itt hozom ezt a szegény fiút, akit az országúton foglyul ejtettem. Különben Saáry Géza a neve...