Masa.

Saáry szögletesen hajlongott a hölgyek előtt: az előkelő környezet, melyhez hasonlóban még talán sohasem fordult meg, láthatólag zavarba hozta. De az öreg Nyitray régi törzsvendég módjára köszönt jobbra-balra, hamarosan intézkedett, hogy egy új asztalt toljanak a régi mellé, s a pincéreket, akik nagy szolgálatkészséggel sürgölődtek körülötte, kivétel nélkül a keresztnevükön szólította. A népszerü öreg képviselő megjelenése bizonyos föltünést keltett a túl­zsúfolt teremben: az asszonyok kiváncsi és derűs jóakarattal nézték ezüstösen csillogó szakállát, az étterem major domusa - egy elegáns és bágyadt melankóliával mosolygó férfi - személyesen intézkedett, hogy az új asztal ügye sürgősen rendbejőjjön, miközben némi leereszkedéssel megsúgta, hogy a Chamberlainről elnevezett tojásétel is szerepel a mai est műsorán.

- Fiaim, csak gyorsan, gyorsan, mert éhenhalok, - mondta tréfásan a vén ember, szédületes tájékozottsággal igazodva el az aranyszegélyes étlapon, amelyet fiatal képviselőtársa verejté­kes arccal tanulmányozott, hogy végül - minden előételt mellőzve - egy angol rostbeefben megállapodjék. Titokban azt szerette volna, hogy a konyha váratlanul elsülyedjen odakünn, hogy a rostbeef sohase érkezzék meg, s hogy egy könyörületes szellem észrevétlenül vissza­vigye Eötvös-utcai hónapos szobájába, mert e pillanatban súlyos gondokat okozott neki a probléma, hogy mit fog cselekedni azzal a temérdek evőeszközzel, melyet tányérja körül elhe­lyeztek. Most talán legelőször gondolt keserűséggel arra, hogy nem tanították meg a társaság­ban való forgolódás művészetére, hogy sohase akadt egy jóságos lélek, aki az evés esztétiká­jába beavatta volna s hogy mindeddig még kivételképp se fordult meg előkelő étteremben. Tanuló-éveiben örülhetett, ha a mindennapi kenyeret nem kellett nélkülöznie, később - miután a mezővárosban ügyvédképp letelepedett - naponként eljárt az Aranykoroná-ba, de ott igazán nem törődtek afféle csekélységekkel, hogy az evőeszközöket nyugat-európai szabályok szerint használják. A kis falusi fiskális úgy evett, ahogy jólesett neki, s alkalmasint lenézte és ki­nevette volna azokat a majmokat, akik még e szükséges élettani műveleteket is léha divatok szerint végezték; most azonban - fiatal szomszédnője pillantását magán érezve - szívesen engedett volna életéből egy-két napot, ha a vacsorázástól fölmentik.

Aggodalmai, szerencsére, nem valósultak meg: a hölgyek jókedvüen hallgatták az öreg úr trécselését, anélkül, hogy őt indiszkrét pillantásokkal zavarták volna, a huszárönkéntes ivott, de nem beszélt, s a fiatal képviselő csakhamar boldog megkönnyebbüléssel vitette el maga elől az érthetetlenül fölszaporodott evőeszközöket.

- Nem eszel többet? Ez volt az egész vacsorád? - kérdezte a vén Nyitray csodálkozva.

De Saáry most megmagyarázta neki, hogy az esti étkezéstől egy darabig tartózkodnia kell; a túlságos munka erős fejfájásokat okozott neki s az orvos helyesebbnek találja, ha alvás előtt nem igen áldoz az asztal örömeinek.

- Szivaroznod sem szabad? A nikotin is megárt az idegeidnek?

A fiatal képviselő szelíden elmosolyodott.

- Óh, akár hiszed, akár nem, szivarral még egyáltalában sohase próbálkoztam meg... Egy cigarettát elszívtam valamikor a Davidicum kertjében, de a praefectus megcsípett és ekkor három napig nem volt szabad kimozdulnom a tanulószobából... Talán ezt vettem annyira a szívemre, hogy azóta minden dohányzástól óvakodom...

Nyitray, aki egy hatalmas szivarrúdra gyújtott, élénken megcsóválta a fejét, a huszárönkéntes, aki ezidő szerint ötven egyiptomi cigarettát szívott el napjában, a csodaállatokat megillető respektussal nézett Saáryra, de az elvált asszony fölnyitotta a réticule-jét, s egy pompás arany­tárcát vett elő, mely tele volt vékony és elegáns cigarettákkal.

- Még az én kedvemért se gyújt rá?... Biztosítom róla, hogy nem lesz rosszul, attól se kell tartania, hogy a praefectus becsukja... Nekem, lássa, az a meggyőződésem, hogy az életben egyedül csak a cigaretta ér valamicskét...

Bájos komolysággal bólintotta meg szőke gyermekfejét és a következő pillanatban már sűrű füstfelhő ringatózott aranyos frizurája körül... Saáry szintén rágyújtott, bár eddig csakugyan ellensége volt a dohányzásnak; most azonban úgy érezte, hogy a cigaretta nagyszerűen izlik neki s hogy az átlátszó füstfátyol mögül, mely szemei elé lebocsátkozott, az élet százszor szebbnek és kivánatosabbnak látszik, mint valóságos formájában... Most egyszerre csoda­módon jól érezte magát: a világos terem, melyet nyíló virágok tettek poétikussá, a cigány, aki halk keringőket játszott egy sötétzöld pálmagrupp mögött, a csillogó szemü, kipirult asszo­nyok, akik merész tekintetü udvarlóikkal csevegtek, az öreg urak, akik rózsás arccal és hófehér hajjal dőltek hátra karosszékeikben, a pincérek, akik diszkrétül sürögtek-forogtak, hogy vendégeik minden kívánságát teljesítsék, a pezsgősüvegek ragyogó sztanniolja, mely a párás jégtartókból kivöröslött: mindez egy új, idegen, titokzatos tündérvilág benyomását keltette lelkében, melyből mostoha végzete mindeddig kegyetlenül kitiltotta. Hirtelen úgy tünt föl neki, hogy a fény és a melegség, a jólét és a kényelem itt puha aszbesztfalként zárja el attól a hideg világtól, melyben fiatalságát végigélte; s meghatva, dobogó szívvel tekintett az édes kis teremtésre, akinek e csodálatos metamorfózist köszönhette... De a fiatal asszony jóked­vüen nézett rá, s nyelvecskéjét borzongva mártotta meg a pezsgőben, melyet gavallér bátyja sűrűen töltögetett a poharába.

- Nem lett rosszul? - kérdezte a képviselőtől. - Most megint húsz esztendeig fog várni, amíg egy újabb cigarettával megpróbálkozik?

Saáry komolyan megrázta a fejét.

- Nem, - mondta, - most már én is azt hiszem, hogy az életben egyedül csak a cigaretta ér valamicskét...

- Belátja? Lassanként rá fog jönni, hogy élettapasztalások dolgában legokosabb, ha hozzám fordul...

A beszélgetés itt megakadt, mert az asztalhoz most egy idegen úr közelített: kövér, nagyon jóképü fiatalember volt, akinek hatalmas mellkasához gyönyörűen vasalt smoking simult, míg hófehér mellvértje, óriási fekete nyakcsokra csakúgy ragyogott a villamos ívlámpák fényében. Saáry gazdag, vidéki földbirtokosnak nézte, aki Budapesten piheni ki a hosszu tanyai élet unalmát, bár angolosan nyírott bajusza arra vallott, hogy nem a pusztai leányok ízlésére pályá­zik.

Az idegen sietve bemutatkozott a képviselőnek, - oly sietve mutatkozott be, hogy Saáry a nevét se értette, - aztán a régi, bizalmas ismerős fesztelenségével foglalt helyet a képviselőék asztalánál. Láthatólag örömmel és jókedvvel fogadták: az öreg Nyitray vidáman parolázott vele, az asszonyok pedig - akiknek minden etikett ellenére kezet csókolt - boldog izgatott­­sággal szorítottak neki helyet maguk között. A kövér fiú előbb koccintott a férfiakkal, aztán titokzatosan intett a cigánynak, aki sietve befejezte az operett-keringőt s rázendített egy érzelmes magyar nótára. Az ellágyult pillantásból, melyet szomszédnője az udvarias idegenre vetett, Saáry rögtön kitalálta, hogy az elvált asszony nótáját játsszák.

- Azt hiszem, - gondolta magában kissé fölindulva a fiatal képviselő, - hogy ez a jóképü óriás lesz az, aki új barátnőmet a multak csalódásáért kárpótolni fogja...

A beszélgetés, mely most a fiatalok közt megindult, körülbelül bizonyossá tette, hogy Saáry nem jár messze az igazságtól. Az óriás egyszerüen Masá-nak szólította a fiatal asszonyt, komoly szemrehányásokat tett neki, hogy a szép időt Pesten tölti, ahelyett, hogy régi terve sze­rint Olaszországba utaznék, sőt később szigoruan ráparancsolt, hogy egy héten belül okvet­lenül Amalfiban legyen. Mindezt talán a jóbarát is megtehette volna; de a fiatal képviselő most csodálkozva hallotta, hogy a kövér idegen minden átmenet nélkül egyszerre csak tegezni kezdi a meghatott Masát, aki pironkodva és mély figyelemmel szögezte rá kisleányos pillantását.

- Nem akarom, hogy itt maradj, - mondta gyöngéden és a többiek ezt egészen természetesnek találták, - nem akarom, hogy itt unatkozd át az őszi hónapokat, ahelyett, hogy valahol a tenger partján pihennél... Mariska alig várja, hogy elkísérhessen valahova, - itt van nálam éppen a levél, melyet ma reggel írt hozzám. Akarod látni Mariska levelét?

Együtt, egymáshoz bújva olvasták el a levelet, melyben az ismeretlen Mariska - a jelek arra vallottak, hogy ez az óriás testvérhúga - azt a reményét fejezte ki, hogy mihamarabb föltelegrafálják Sajó-Eörsről, ahol már két hét óta becsomagolt kofferekkel várakozik. Masa boldogan, nevetve olvasta végig a levelet, s lelkesedve, elérzékenyült pillantással szólott:

- Óh, a jó, az édes, az önfeláldozó Mariska! Milyen boldog leszek, ha együtt fogok ülni vele a vasuti kupéban! De Olaszországig - azt hiszem - kevés az idő, hogy minden titkunkat el­meséljük egymásnak...

Mikor a társaság - nagyobbmérvü pezsgőzés után - végre távozott az étteremből, Saárynak az az érzése támadt, hogy sírni szeretné... Mi történt vele? Mindeddig azt hitte, hogy immunis az asszonyi szépséggel szemben s most egyszerre valami nagy, ismeretlen, édes fájdalom cikázott végig a szívén és a torka összeszorult a könnyektől... Még sohase tett rá eddig valaki oly mélységes hatást, mint ez a fiatal teremtés, akiben a gyermek és az érett asszony minden poézise és bájossága egyesült... Valami kimondhatatlan vágy fogta el, hogy a kékszemü kis Masát, akiről tegnap még azt se tudta, hogy a világon van, félénk gyermekként dédelgethesse, - s egyidejüleg rögtön tudatára ébredt annak a szörnyűségnek, hogy ehhez a gyöngédséghez, melyért most talán az életét is föláldozta volna, sohase lesz joga... Egy pillanatig kétségbeesve nézett szét a ruhatárban, ahol az asszonyok kabátjait fölsegítették, s csak akkor tért magához, mikor Masa pajkosan így szólt hozzá:

- Ha megint kedve támad ahhoz, hogy egy jó cigarettát elszívjon, csak jőjjön el hozzám, mindenkor szívesen látom... Négy óra tájban minden nap otthon talál, kivéve azt a pár hetet, amit legfelsőbb parancsra Olaszországban töltök...

Az asszonyok és a két fiatalabb férfi a szálloda előtt fiakkerbe ültek, hogy hazahajtassanak, de Nyitray - akinek még nem volt kedve a lefekvéshez - becsalta képviselőtársát a szálloda kávé­házába. Jó darabig ültek ott egy-egy csésze fekete kávé mellett, anélkül, hogy Saáry a túláradó szívét kiöntötte volna, - az öreg úr reggelig se fogyott volna ki a választási anekdotákból, - de mikor a pincérek már nagyon is átlátszó célzásokat kezdtek tenni arra a szándékukra, hogy a helyiséget becsukják, végre közömbösen megkérdezte:

- Ki volt az a kövér úr, aki odabenn az asztalunkhoz ült?

Nyitray összecsapta a kezét.

- Nem tudod? Igazán nem tudod?

- De kérlek, hiszen úgy mutatkozott be, hogy egy betűt se értettem a nevéből.

- És a beszélgetésből se jöttél rá, hogy kicsoda?

Saáry úgy érezte, mintha valaki a szívére lépett volna.

- Azt hiszem, - dadogta, - úgy gondolom, hogy ez az úr a kis unokád jövendőbelije...

A vén képviselő akkorát nevetett, hogy a szemüveges francia tanár - rajtuk kívül a kávéház egyetlen vendége - ijedten leejtette kezéből az ujságot.

- A jövendőbelije? Nem, édes barátom, nem a jövendőbelije, sőt ellenkezőleg... Ez az úr a multbelije szegény unokámnak, a Masa ura, akitől a mult héten elválasztották...

És látva a Saáry elképedését, komolyabban folytatta:

- Azon csodálkozol, hogy még mostan is jóbarátok? Hogy nem adják egymás előtt a közöm­bös idegent, mintha sohase látták volna egymást? Lehet, hogy ez így szokás másoknál, de ezek ketten - biztosítalak róla - most is jóbarátai egymásnak... Egyszerűen belátták, hogy nem egy­máshoz valók, de egyébként a válás után is a régiek maradtak... A kis unokám ügyeit most is a volt ura intézi, Masa pedig talán aludni se tudna éjjelenkint, ha a volt ura garderobját idegen kezelné...

- Hát a lakására is elmegy?

- Miért ne? Kéthetenként egyszer fölnéz hozzá, hogy mindent rendbehozzon, de természetesen nem egyedül, hanem az édesanyjával... Éppen tegnap voltak ott, hogy a Bandi báli ingeit a tisztítóba elküldjék...

A főpincér alázatosan jelentette, hogy a kávéházat bezárják, a beszélgetés tehát ennél az érdekes pontnál abbamaradt. Az öreg Nyitray, aki közben elálmosodott, kocsira ült, de Saáry gyalog ment haza az Eötvös-utcába, miután előbb, gondolataiba elmerülve, az egész Belvárost megkerülte.