Az önkéntes.

A képviselőház megalakulási munkái, s a szokatlan heves viták, melyek a válaszfölirat ügyé­ben megindultak, hosszan belenyúltak az őszi ülésszakba, s a fiatal képviselők, akik lángoló munkakedvet és harci készséget hoztak magukkal, jó ideig unalmas tétlenségre voltak kár­hoz­tatva. Energiájuk, melynek erejével égbenyuló kősziklákat megrepeszthettek volna, langyos helyeslésekben és folyosói ismerkedésekben merült ki; a parlament etikettje ugyanis eltiltotta őket attól, hogy az első vitákban résztvegyenek. A tekintélyek körül, akik már meg-megütö­gették a készülő politikai hangverseny akkordjait, lázasan figyelő, reszkető orrcimpáju fiatalok ültek, alig várva a pillanatot, melyben az ország figyelmét magukra vonhatják; de egyelőre a mártirok önmegtagadásával húzódtak meg az ismeretlenség ködében, mely a nyilvánosság elől eltakarta őket. Néha farizeusok módjára tapsoltak, s megszorították a pártjukbeli szónok kezét; de csillogó szemükben és sápadt arcukon az elnyomottak keserü fájdalma reszketett.

Saáry, aki ügyészi állását megtartotta a vidéki takarékpénztárnál, kétheti lebzselés után meg­szökött Budapestről, hogy a hosszu semmittevés után, mely jobban kimerítette a legfárasztóbb munkánál, ismét nyakig belevesse magát a váltókeresetek és sommás pörök hullámaiba. Pár napig élénken résztvett a takarékpénztár ügyeiben, esténkint megjelent az Aranykorona törzs­asz­talánál, ahol hangos jókedvvel üdvözölték, s melegen figyelmébe ajánlották a kormány mielőbb való megbuktatását, meghallgatott néhány panamistát, aki máris protekciókat kért tőle, de egy éjjel hirtelen megúnta a mezővároska idilljét, s a hajnali gyorsvonattal vissza­uta­zott a fővárosba. Nagyot lélegzett, mikor az állomást szegélyező erdőcske elmaradt mögötte; de a vonaton sokáig hasztalanul töprengett azon a problémán, hogy tulajdonképp mi keresni valója van Budapesten, mikor egyelőre még szó se lehet arról, hogy képviselői minőségében szerepeljen. Később, - maga se tudta hogyan? - egyszerre csak egy fiatal asszony jutott az eszébe, aki most talán a narancsfáktól illatos tengerparton sétál, míg itt alacsonyan úszkáló, ólomszínü felhők lebegnek a kietlen őszi tarlók fölött. Fázott, mert a kupéban hideg volt, de fantáziájában hirtelen a tavasz ragyogó színfoltjai csillantak meg: a sárga vitorlák, melyek a gyémántként, sziporkázó vízre hajolnak, a napfény, mely arany-patinával vonja be az opál­színü hullámokat, a hófehér madarak, melyek a hajók árbócai körül keringenek és egy még náluk is fehérebb, nevetőszemü, pesti asszony, akit oroszosan Masá-nak hívnak...

- Vajjon csakugyan Mariska-e az egyedüli társasága? - kérdezte magától különös izgatottság­gal a fiatal képviselő, míg a vonat gyorsan robogott tova a nedves mezőkön, s az étkezőkocsi ablakán át didergő madarak néztek rá a telegráfpóznák tetejéről. De ő nem látta a nedves mezőket és a fázósan összegubbaszkodó verebeket, ügyet sem vetett a kövér, vidéki urakra, akik jóizüen falatoztak a fehér asztalok mellett, hanem fanatikus makacssággal gondolt a langyos tavaszi szellőre, mely a kék tengert végigszántja, a kacér nyaralókra, melyek lábukkal a fodros vízre dőlnek, s a nagy, előkelő hôtelekre, melyeknek halljában életvidám asszonyok udvaroltatnak maguknak... És ekkor egyszerre egy furcsa látomás jelent meg előtte: bizonyos­ra vette, hogy Masa nem egyedül utazott a tengerpartra, s tisztán látta, hogy a piros nádszék­hez, melyből az elvált asszony délelőttönként a tengert nézi, bizalmasan, édes titkokat susogva hajol közelébb egy öntelt férfiarc: az uráé...

- Barátom, nem gondolod, hogy kissé tébolyodott vagy? - szólt most magához Saáry képviselő úr gúnyosan. És hirtelen együgyünek és nevetségesnek találta, hogy egy idegen asszonnyal foglalkozik, akit csak egyszer látott életében s hogy diákos féltékenységgel gondol a férjre, akit törvényesen elválasztottak a feleségétől. Eszébe jutott az árvaház, ahol fölnevelték, a fütet­len szoba, ahol a vizsgálataira készült, a sok váltókereset, melyet a takarékpénztár meg­bízásából a törvényszékhez beadott, s kesernyés nevetésbe tört ki, arra eszmélve, hogy a hideg és reális motivumok közül, melyekből eddig egész élete összeszövődött, minden átmenet nélkül belehullott a langyos szentimentálizmus tengerébe...

Saáry este fölnézett a pártkörbe, ahol az abszolut jelentéktelenségeket megillető közönnyel fogadták, s jó ideig szórakozottan lebzselt a sokaság közt, anélkül, hogy tudta volna, kit keres. Később bizonyos megdöbbenéssel konstatálta, hogy Nyitray Ádámot keresi, de az öreg hazafi nem volt a klubban, bár a szolgák tudtak róla, hogy Budapesten van. A fiatal képviselő többször rajta kapta magát, hogy izgatottan tekint az ajtó felé, de a vén bohém fehér lapát­szakálla még este nyolc órakor se tünt föl a zajongó politikusok közt.

- Azt hiszem, megint ott fogom találni a dunaparti fogadóban, - gondolta magában meg­nyu­godva, bár egyáltalában nem tudta volna magyarázatát adni annak, hogy mi beszélni valója van a jókedvü szakállemberrel. Utóbb hazament és gérokkot vett magára (a gérokkot most csináltatta a falusi szabójánál), de a fogadóban kiderült, hogy hiába fáradt: a vén Nyitrayt ott se látták két nap óta. Ellenben az egyik sarokasztalnál másik ismerőst fedezett föl: a fiatal huszárönkéntest, aki zord egyedüllétben ült a cigány mellett, de nyájasan megbiccentette a fejét, mikor a tétovázó Saáryt megpillantotta.

- Egyedül? - kérdezte a képviselő, akinek a szíve, maga se tudta miért, egyszerre oktalanul megdobbant.

Az elegáns fiú udvariasan fölállott a helyéből.

- Parancsol a képviselő úr? Ha jobb asztalt nem talál, méltóztassék ide telepedni az enyémhez. Én már úgyis az italnál tartok...

- Nem vár valakit?

- Fájdalom, nem, teljesen magam vagyok, az egész családom hűtlenül elhagyott. Nagyapa három nap óta a kerületében van, édesanyámnak a pusztán akadt dolga, Masa pedig még mindig Olaszországban kószál, bár azt hiszem, hogy egy-két nap múlva megunja a mulat­ságot.

- Azt hiszi, hogy már hazafelé tart?

- Óh igen, bizonyos vagyok benne, Masa két-három hét alatt a világ legszebb vidékét is megunja. Ő a korzót, a pesti cigányt s a kedves cukrászdáját nem adja oda még a legfestőibb gleccserért se. Masa egy felületes lény, aki cseppet se szimpatizál a magánnyal és a természet fenségével...

Saáry jóizüen elnevette magát - bár megint nem tudta volna megmondani, hogy mi elmésséget talált az ifju hadfi szavaiban - aztán oly ragyogó arccal foglalt helyet a sarokasztalnál, mintha hosszu töprenkedésének minden nyomát egyszerre elfujták volna a lelkéből. Amíg sugárzó pillantással tanulmányozta az étlapot, titokban azt a megfigyelést tette, hogy a huszárönkéntes bámulatosan hasonlít a testvérére, s hogy voltaképp a Masa pajkos, üde és finoman formált lányarcát látja. Sohase szimpatizált a katonaévüket szolgáló fiatalemberekkel - az volt a meg­győződése, hogy itt szoktatják őket a cifra és léha életre - de most úgy érezte, hogy keblére tudná ölelni a kékatillás fiut, aki a Masa szemével tekint rá, s akiből a Masa édes fölületessége sugárzik feléje. Nem szerette az italt, de most sűrün koccintott szomszédjával s életében legelőször maga is rendelt néhány üveg francia pezsgőt. Majd megölelte és tegezni kezdte a Masa öccsét, aki eleintén romantikus katonatörténetekkel mulattatta, de később, mikor észrevette, hogy merről fuj a szél, egy merész kanyarodással hirtelen frontot változtatott... Előbb csak azt mesélte el, hogy Masa micsoda pezsgő-márkát szeret a legjobban, s melyik nótát tudná elhallgatni akár hajnalig is, de mikor az ital föllelkesítette, férfiasan kifejezést adott annak a nézetének, hogy testvére az egész földön a legtökéletesebb teremtés. Ezt az állitását változatos történetekkel okolta meg, részint a Masa gyermekkorából, mikor a kisleány az egész vidéket elbájolta kedvességével, részint későbbi életéveiből, mikor szépségénél csak nagy szívjósága volt nagyobb. E történetekből különben más csodálatos dolgok is kiderültek: Saáry másfél óra alatt megtudta, hogy a fiatal leány, akiért száz mérföldnyi területen belül minden férfi rajongott, már tizennégy éves korában úgy beszélte az angol nyelvet, mint a boldogult György király, úgy ülte a lovat, mint egy délamerikai cowboy, s úgy értett a gazdál­kodáshoz, mint egy pusztai ispán felesége.

- Tudod, kérlek, hány kérője volt, mielőtt a sógoromhoz hozzáment volna? - kérdezte az önkéntes, miközben egyiptomi cigarettájából óriási füstfelhőt fujt a levegőbe.

- Hány?

- Kerekszámban épp ötven, de ő nem akart hallani se a grófokról, se a milliomosokról, hanem öngyilkossággal fenyegetőzött, ha Laczházyhoz feleségül nem adják. Igaz, hogy Laczházy közeli atyafiságban áll a Laczházy grófokkal, a vagyona se igen áll alul az öt millión - ő a vár­megye első virilistája - de édesanyám már a legelső pillanatban megmondta, hogy Masából és az urából, fájdalom, sohase lesz boldog pár...

- És miért váltak el?

- Miért? Akarod, hogy elmondjam neked a tiszta igazságot?

És a közlékeny huszár most - diszkréció kikötése mellett - elmesélte, hogy a válásnak a Laczházy könnyelmüsége volt az oka, mert Masa ugyan sohase tett volna olyasmit, ami a vég­leges szakítást előidézte volna. De Laczházy egy percig se vette komolyan a hitvesi hűséget, minden nőnek udvarolt, aki valahol az útjába akadt, bár igaz, hogy ezek az alkalmi kalandok csak pillanatnyira tudták eltéríteni a feleségétől.

- Akár hiszed, akár nem, még most is épp úgy szeretik egymást, mint jegyességük idején. Masa rajong az uráért és Laczházy könyörtelenül megölné azt, aki Masának csak egy rossz percet is okozna, de a testvérem képtelen volna rá, hogy a történtek után együtt éljen vele. Nem haragszik rá, de sokkal finomabb izlésü, semhogy a kalandjait elfelejtené. Azt hiszem, mindketten tűzbe mennének egymásért, de házastársi szerelemről közöttük már nem lehet szó...

- És miféle szerelemről lehet? - kérdezte Saáry, aki eddig tágranyilt szemmel hallgatott.

A huszár komolyan megrázta a fejét.

- Édes barátom, Masa sokkal korrektebb asszony, semhogy valaha megfeledkezzék magáról. És ilyen tekintetben, nagyon természetes, Laczházy is épp oly idegen a szemében, mint akár­melyik más férfi...

Saáry, aki most volt becsipve legelőször életében, hajnaltájt könnyek között bevallotta, hogy mindeddig nem igen volt nagy véleménnyel a női nemről, de most alaposan megváltozott. Ha egyáltalában élne a földön asszony, aki képes lenne rá, hogy szerelmet ébresszen a szívében, akkor egyedül csak Masáról lehetne szó.

Az önkéntes helyeslőleg bólintott, majd ezt mondta:

- Ne szégyeld ezt az érzést, biztosítalak róla, hogy nem érdemetlenre pazarlod. Ha nem lenne a testvérem, magam is beleszeretnék, hiszen édesebb kis teremtést még a piroskötéses regé­nyekben se találhatsz...

A mulatságnak körülbelül három óra tájt szakadt vége, de jóval több volt már hat óránál is, mikor a két fiatalember ágyba került. A huszár ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy Saáryt haza­kiséri az Eötvös-utcába, ami hasonló udvariasságra ösztönözte a képviselőt: ő viszont kabi­netkérdést csinált belőle, hogy barátját elkiséri a Krisztinavárosba. Így kisérgették egymást háromszor egymásután Buda és Pest között, míg végre nagynehezen elváltak egymástól, azzal az igérettel, hogy az eszmecserét mielőbb folytatni fogják.