Az interpelláció.

- Ki beszél?

- Sárdy vagy Sárossy, a jó Isten jobban tudja, mint én... Valami falusi tósztozó, akit a parasztok rászabadítottak az alkotmányra...

A Ház folyosóin folyt ez a beszélgetés, miközben az ülésteremből sűrű rajokban menekültek ki a képviselő urak, hogy az unalmas interpelláció alatt egy cigarettát elszívhassanak, vagy választóik egy-egy sürgősebb kérését sietve kiprotegálhassák a jó hangulatban levő minisz­tereknél. Az ujságírók is ott hagyták üléseiket, mert a fölszólalás nem igért szenzációt; csupán a szegény közoktatásügyi miniszter maradt a helyén, mert őt hivatalos állása kötelezte erre az udvariasságra. A félhomályos amfiteatrumban nem igen volt több husz rettenthetetlen férfiu­nál, akik komolyan készülődni kezdtek arra, hogy hiányos éjszakai pihenésüket kárpótolják. Mindenki álmosan, leragadó szempillákkal dőlt hátra padjában, csak a miniszter szegezte gőgösen nyájas pillantását a szónokra, mintegy bátorítván őt arra a hőstettre, hogy betanult frázisait eldörögje...

Az interpellációs könyvbe csak e sorok voltak bejegyezve: Saáry Géza interpellációja a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, Kiss János hosszuréti állami elemi iskolai tanító áthelyezése ügyében. Mit lehetett várni egy ily tárgyu fölszólalástól? A beszéd, melyet az ismeretlen képviselő elmondani szándékozott, már fogantatása előtt kisugározta magából azt az álmos és ködszerü unalmat, mellyel az üléstermet beborítani készült. Ki volt Saáry Géza és ki volt a hosszuréti Kiss János? Két mindenre elszánt ellenzéki férfiu, akit a konvenciós helyeslések effektuálása céljából rendeltek ki, álmosan letelepedett a szónok mellé, egy jobb sorsra érde­mes gyorsíró pedig, ceruzájával kezében, fénylő pápaszemét kiváncsian Saáryra szögezte. Körülbelül ennyi volt minden, ami a készülő interpellációt megelőzte...

Vagy tíz perccel azután, hogy az ismeretlen szónok a beszédét megkezdte, hirtelen a szenzá­ciók villamáramlata rezdült végig a túlzsufolt folyosókon. A terem függönyeit izgatott kezek libbentették meg, s husz másodperc mulva lihegő heroldok tüntek föl a sokaság közt, akik azt a hírt hozták, hogy az ismeretlen tósztozó egy vakmerő rohammal egyszerre úrrá lett hallgató­sága fölött.

- Hogy hívják? - kérdezte az öreg pártvezér, aki eddig a kormánypárti kegyelmes urakkal tárgyalt.

A hírnökök egyike szolgálatkészen megadta a fölvilágosítást.

- Saárynak, kegyelmes uram... Saáry Gézának... de aligha az abauji Saáryk közül való... Eddig falusi ügyvéd volt, s váltópöröket tárgyalt a megyei székvárosban, de most váratlanul kiderült, hogy jobb szónokot az utolsó évtized nem produkált nála... Ez már csakugyan nem az a legény, akik elől ijedten menekülni kellene...

A kegyelmes úr megbólintotta a fejét, s méltóságos lépésekkel sietett be az ülésterembe, holott eddig egyáltalában nem gondolt arra, hogy új párthivét meghallgassa. Nyomában egyszerre bezúdult a folyosók népe, a hirlapíró karzatok megteltek, s a miniszterelnök, aki már hazafelé készülődött, újra elfoglalta helyét a piros bársonyszékben, mely mögött az összes kormány­párti padok benépesültek. És a teremben, ahol az imént még kápolnaszerü csönd volt, most - akár a nagy viharok idején - hangosan, türelmetlenül és figyelmet követelve szólalt meg a magas pulpituson az elnök csöngetyüje...

A téma, mellyel az ismeretlen képviselő a közoktatásügyi miniszter őexcellenciáját a déjeuner-zésben megakadályozta, lényégében banális és érdektelen volt. Kiss János tizenhat év óta tanított a hosszuréti állami iskolában, s derék és szorgalmas nemzedéket nevelt föl szeretett hazánk dicsőségére. Mindeddig nem is volt ellene panasz, a tanfelügyelő őt tartotta a legkiválóbb tanerőnek, a hosszuréti értelmiség állandóan kitüntette rokonszenvével, s az idén mégis megesett vele az a hallatlan méltánytalanság, hogy a kedves, barátságos Hosszúrétről, melynek másfél évtizeden át közbecsült polgára volt, a minisztérium minden megokolás nélkül áthelyezte egy sivár felföldi községbe. Ezt a kegyetlenséget azzal tetézték, hogy felesé­gét, született Takács Terézia asszonyt, aki a hosszúréti leányiskola növendékeit készítette elő az élet küzdelmeire, meghagyták eddigi állásában. Kiss János sorsa tehát ezidőszerint úgy alakult, hogy ő apró és nehézfejü tótocskákat avat be az abc rejtelmeibe, míg felesége és öt kiskoru gyermeke háromszáz kilométernyi messzeségben sír a szerencsétlen családfő után. A férjet elválasztották feleségétől, az apát gyermekeitől, de nem ám valami magasztos cél érdekében, óh nem: hanem azért, mert Kiss János a legutóbb lefolyt képviselőválasztásoknál azt a hallatlan vakmerőséget követte el, hogy az ellenzéki jelöltre szavazott. A hatalmas állam most éreztette vele bosszuját: elszakította azoktól, akiket szeretett, s egy rideg, barátságtalan szigetre deportálta, ahol eleped a családja után való vágyakozástól. És mindezt azért, mert egy pillanatig elfelejtette, hogy ő nem szabad embernek, hanem rabszolgának született...

Ki meri azt mondani, hogy a Kiss János története számot tarthat az ország nagyjainak érdek­lődésére? A Kiss Jánosokkal naponként történnek efelé igazságtalanságok, anélkül, hogy a világ kereke megállana, s anélkül, hogy csak egyetlen hazafi is kisebb étvággyal kanalazná föl délben az izletes húsleveskét... És lám, most mégis megtörtént a csoda: a szürke, rossz­kabá­tos, sommás pöröket vivő vidéki ügyvédecske szava harsogva szárnyra kelt a fényes Házban, a képviselő urak kimeredt szemmel könyököltek padjaikra, a miniszterelnök, aki mélabús mosollyal gázolt keresztül száz Kiss János életén, figyelmesen szögezte szomorú, barna szemét a szónokra, s a közoktatásügyi miniszter arcáról eltünt a gőgös jóakarat, hogy valami váratlan és hihetetlen csodálkozásnak adjon helyet... A kopott ismeretlen, vagy ahogy itt mondták: az abszolut nimolista egyszerre megnőtt az új keretben, ahova a végzet helyezte, hangja keményen csengett, mint a tűzben edzett acélé, s fantáziája színesen és poétikus len­dü­lettel szárnyalt a nyomoruságos kis emberekhez, akiket az állam bosszuló keze megtépázott. Most nem látszott többé annak a szögletes legénynek, akit a folyosóról és a pártklubból ismertek; egy gigász öklével vágott szét a korrupt emberek közt, akikre az ország kormány­zása bízva van, s akik oktalan és nevetséges haragjukban hitvány kis egzisztenciák életére és boldogságára törnek... Az ismeretlen szónok arca mintha hirtelen megváltozott volna; éles és kemény profilja világított a terem félhomályában, szeme lánggal égett és hangja ünnepies harangszóként süvített bele a levegőbe... És a nagy, ájtatos, szinte templomi csöndet, melynek mé­lyén nehezen visszafojtott indulatok reszkettek, hirtelen tomboló zúgás váltotta föl, az ellen­zéki padok mennydörögtek a helyeslés zajától és a tapsok tomboló orkánja viharzott végig a terem langyos és ellomhult atmoszféráján. Mikor Saáry, kezével a miniszterre mutatva, a beszédét befejezte, egyszerre gomolygó sokaság fogta körül, száz kéz nyult feléje, hogy a jobbját megszorítsa, s míg a kormány padjai néma hallgatással nézték a váratlan jelenetet, a kegyelmes úr, a párt mindenható vezére, tágranyilt szemmel jött föl hozzá a hegy­csúcsra az első pad szögletéből, s boldogan és meglepetten ölelte keblére, miközben így szólott hozzá:

- Hol rejtőztél eddig, hogy semmit se hallottunk felőled?... Gyere, ölelj meg, hiszen tereád égető szükségünk van...

A közoktatásügyi miniszter néhány banális frázissal felelt az interpellációra, de légies kijelen­tései nem tudták lerontani a hatást, melyet az ismeretlen szónok beszéde keltett. Mikor Saáry, új barátaitól környezve, a Ház kapujában megjelent, a karzatról lesiető asszonyok csillogó szemmel mutogattak rá, az egyetemi hallgatók pedig lelkesen megéljenezték...

A fiatal képviselő gyalog ment végig a Nádor-utcán, hálásan elhárítva magától azt a megtisz­te­lést, hogy egy rögtönzött diadalmi lakomán ünnepeltesse magát. A fiúk, akik reggel még nem igen vették tudomásul, hogy a világon van, de most görcsösen ragaszkodtak hozzá, ámulva rázták meg a fejüket.

- Attól félsz, hogy pezsgőt kell fizetned a mai nap örömére? - mondta neki egy milliomos földbirtokos, aki a gaz tőkét képviselte az ellenzéki padsorokban.

De Saáry sajnálkozva kijelentette, hogy vidéki rokonai érkeznek, akiket okvetlen meg kell várnia a keleti pályaudvaron, s így őszinte fájdalmára le kell mondania arról az örömről, hogy barátaival ebédeljen. Mindebből természetesen egy szó se volt igaz, mint ahogy most - ki­vételesen - még csak nem is az anyagi szempont gátolta meg az új csillagot a szíves meg­hívás elfogadásában. A visszautasításnak az volt az oka, hogy húsz lépéssel a hangos képviselő-csoport előtt már régebben megpillantotta karzati ösmerőseit: Masa és Mariska asszonyokat, akik Laczházy kíséretében haladtak lassu lépésekkel az aszfalton, meleg és barátságos pillan­tásokat vetve néha hátuk mögött ballagó barátjukra. Saáry a József-tér sarkán szerencsésen utólérte őket, s kissé zavartan állt meg a napfényben ragyogó kirakat előtt, ahol az asszonyok jókedvtől sugárzó pillantással várakoztak rá.

Mielőtt Saáry a hölgyeket üdvözölte volna, Laczházy óvatosan körülnézett.

- Nem látsz eleven minisztert, a látóhatáron? - kérdezte aggódó hangon.

Szemét kutatva hordozta körül a József-téren és a Fürdő-utcán, s miután meggyőződött róla, hogy a kormány egyetlen tagja se közeledik, melegen és szilaj lelkesedéssel rázta meg az ellenzéki képviselő kezét.

- Miután tiszta a levegő, hát megmondhatom, hogy nagyszerüen beszéltél!... A miniszter vála­sza szánalmas dadogás volt, de te egy csapásra meghódítottad a t. Ház valamennyi pártját... Nyilvánosan ezt nem merném megmondani neked, mert egyszerüen kidobnának a pártklubból, de magunk közt bevallhatom, hogy ő excellenciáját fenemódra a sarokba szorítottad...

Ujra megrázta a Saáry kezét, de a fiatalember csak látszólag figyelt rá; szeme csillogó szomju­sággal tapadt a Masa fiusan bájos és intelligens arcára, mely csakúgy ragyogott a jókedvü izgatottságtól.

- És maga? - kérdezte Saáry kiváncsian.

Masa tréfás hódolattal hajtotta meg szőke fejét, mely szinte égett a déli nap verőfényében.

- Én? - mondta és lelkesen viszonozta a Saáry kézszorítását. - Én megigértem, hogy bele­szeretek magába, ha szépen beszél, s most akár akarom, akár nem, kénytelen vagyok levonni a könnyelmü igéretem konzekvenciáját. Mivel - erről a Laczházy szavaiból fényesen meggyő­ződ­hetik - még az intrikusok is elismerik, hogy szépen beszélt, én alázatosan kijelentem, hogy nem küzdök tovább a szívem ellen...

Tréfásan, gyerekes huncutkodással mondotta ezt, de a naiv Saáry mégis úgy érezte, hogy most érte meg életének legszebb pillanatát. A világ egyszerre megváltozott körülötte: az utca tavaszi verőfénytől csillogott, a Duna felől virágillat suhant feléje, az öreg házak homlokzatán mintha aranyos cirádák bukkantak volna ki, a József-tér kopasz fái sötétzöld erdővé tömö­rültek, s az aszfalton csupa mosolygó, gondtalan, boldog ember járt, aki részeg volt a földi élet gyönyörüségétől... És most nem ez a világ tünt előtte mesének, hanem a másik, melyben örömtelen gyerekkora lejátszódott: az árvaház, melynek egyik zúgában félénken meghúzódott, a havas sziklák, melyeken a téli hajnalokon fölkapaszkodott, s a kékruhás, sovány, sápadt fiucska, aki egy petroleumlámpa mellett a leckéjét tanulta... Nem hihetetlen álom volt-e, hogy a nevetőszemü Masa pajtása járt valamikor a csenevész kisfiu uniformisában?...

Laczházy most elkeseredve sóhajtott, de Masa gőgösen leintette, majd újra csábító pillantást vetett Saáryra, s így szólott:

- Hiába minden intrika, én a szerelmemért minden áldozatra képes vagyok... Itt azonban - mivel, fájdalom, idegenek is vannak jelen - nem mondhatom el mindazt, ami a szívemből kikivánkozik... Legjobb lesz hát, ha holnap nálam feketézik, majd akkor négyszemközt mindent megbeszélhetünk...

Keztyüs kis kezét odanyujtotta a fiatalembernek, s egy biztató mosoly után eltünt a dunaparti korzón. Laczházy kómikus megbotránkozással követte, miközben hangosan dörmögte:

- Mégis csak borzasztó, amit egy szegény, elvált férjnek tűrnie kell!...