Fehér mese.

Saáry, amikor az ebédlő ajtaja föltárult előtte, egy pillanatig állva maradt a küszöbön, mert úgy tetszett neki, mintha egy álom fantasztikus színei csillognának meg káprázó szeme előtt. A hatalmas bolthajtások, melyek régi kolostorra emlékeztették, az ablakok ólomkarikái, melyek gótikus szögletekbe futottak össze, a vén pohárszékek, melyeken nehéz ezüstkupák állottak, azonnal elárulták, hogy a régi Laczházyak fészkébe került, ahol századok előtt sirba­­tért vitézek ürítgették valaha a remekbe készült billikomokat... Lelkében egy szempillantás alatt átvillámlott a zivataros éjszakák emléke, amikor a háborúból vagy rablókalandokból visszatért zsarnokok eszeveszett mulatozással verték föl a hófehér fenyvesek csöndjét, míg a nádfödeles zsellérházakban reszkető leányok figyeltek a szilajul fölhangzó hegedüszóra... Hihető volt-e, hogy a jóképü, kövér óriás egyenes leszármazottja a vérszomjas kalandor­nép­ségnek, melynek erőszakosságai vérvörös fénnyel világítottak ide a XVI. század homályából? A tölgyfaburkolatos terem mennyezetéről most harmincágu, villamos csillár vetett világos­ságot a régimódi butorokra, az egyik sarokban pedig groteszk fénnyel csillant meg a telefon csöngetyüje... Oly furcsa volt ez az anakronizmus, hogy Saáry egy percig ámulva állt meg az ebédlő küszöbén, de egy jókedvü hang hirtelen fölriasztotta álmodozásából.

- Talán elszánnád magadat, hogy beljebb kerülnél néhány lépéssel! - kiáltotta vidáman a házigazda, aki egy csapat színes csipkefelhő közt állt a hófehér asztal mellett.

Saáry most körülnézett a teremben: tíz-tizenöt gyönyörü, fiatal asszony nézett rá kiváncsian a magas virágállványok mögül, ismeretlen smokingos urak mosolyogtak rá látható kedvteléssel, egy elegáns, ezüsthaju pap pedig, aki eddig néhány tiszteletreméltó matrónával beszélgetett, érdeklődve szeméhez emelte a lorgnonját... A fiatal képviselőnek úgy rémlett, hogy a Laczházyak évszázados várkastélyából valami csodatévő szellem hirtelen átvarázsolta a XVI. Lajos versaillesi kastélyába, a Trianon finom selyembutorai közé, ahol csipkeruhás pásztornők és elegáns abbék gyültek össze a napkirály udvarlására... De nem volt ideje, hogy tovább töp­rengjen, mert Laczházy most udvariasan karonkapta.

- Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy Saáry képviselő urat bemutassam önöknek, - mondta ünnepiesen a rózsásarcu óriás. - A hiréből már bizonyosan jól ismerik, hiszen csöpp hijja volt, hogy az egész kormányt meg nem buktatta s bennünket, gaz opportunistákat, végleg el nem söpört a föld szinéről. A miniszterelnök, aki természetesen félti a pozicióját, most en­gem bízott meg, hogy a váramba lecsaljam s itt orozva elcsukjam abba a földalatti tömlöcbe, ahol őseim a veszedelmes rabokat őrizték... Mielőtt azonban mindörökre végeznék vele, előbb tisztességes vacsorát adok neki, hiszen ezután amúgy is penészes kenyéren fog élni, míg csak a jószívü halál meg nem könyörül rajta...

Mindenki kacagott, az asszonyok kacérkodva nyújtogatták feléje puha kezecskéjüket, melye­ken drágaköves gyűrűk csillogtak, a férfiak sorra bemutatkoztak neki, a selyemtaláros abbé pedig - akiről kiderült, hogy a Laczházyak egyik kegyúri templomában plébánoskodik - moso­lyogva meghajolt előtte.

- A nagyságod beszédét gyönyörűséggel olvastuk itt a perifériákon is, - mondta mélységes hódolattal. - Mert való igaz, hogy kötelességből a kormányra szavazunk, de szívünkben azért valamennyien ellenzékiek vagyunk.

Egy öreg úr, akit Laczházy castellanusnak nevezett, most intett a kékfrakkos komornyiknak, s a vendégsereg helyet foglalt a fehér asztalnál, mely csakúgy görnyedezett az ezüsttől és a porcellántól... Kristályos poharak, buja virágok, fantasztikus aranynippek csillogtak sziporkáz­va a csillár fényében, a karzaton láthatatlan muzsikusok cincogtatták hangszerüket, harisnyás lakájok lepték el a terem parkettjét, s a képviselőnek egy pillanatra úgy tetszeti, mintha egy mesebeli, királyi kastélyba tévedt volna, ahol a legifjabb hercegnő eljegyzését ünneplik... Érzékei annyira elkábultak, hogy szinte öntudatlanul ült le a faragványos karosszékbe, melyet a komornyik szolgálatkészen visszahúzott előtte, s csak arra tért magához, hogy egy incsel­kedő hang ezüstös kacagással megszólalt mellette:

- Nem gondolja, hogy illenék talán jó estét kivánni?

Saáry csak most vette észre a szomszédnőjét: Masa ült mellette, akinek kedvéért a hosszú útra elszánta magát. De ez a Masa - szívdobogva konstatálta - nem az ő régi, egyszerü kis pajtása volt... A fiatal képviselő megdöbbenve, de néma elragadtatással emelte rá a szemét: az édes bakfis, akinek eddig jókedvü barátnőjét látta, mintha egy éjszaka alatt csodálatos módon meg­változott volna... Mosolygó gyermekfejét göndör fürtök övezték, hajában gyémántos diadém égett, mélyen decolletált ruhájából pedig vakító fehérséggel emelkedett ki meztelen válla és hófehér keblének gömbölyüsége... Nem a bájos és éretlen gyereklány volt többé, hanem a tudatos asszony, aki megértő kacérsággal tekint a férfiak szemébe s akinek pillantásában millió ki nem mondott igéret lappang...

- Nem gondolja, hogy Nyugat-Európában köszönni is szoktak? - ismételte sértődött arccal Masa asszony.

A fiatal képviselő lesütötte a szemét és hangja, mely oly férfiasan csengett a képviselőház padjai között, most reszketett a fölindulástól.

- Hát Nyugat-Európában vagyunk? - kérdezte halkan, álmodozva, mintha önmagával beszélne.

- Maga talán azt hiszi, hogy Sajó-Eörs Szerbiában vagy Montenegróban fekszik?

- Nem, egy pillanatig az a csalódás fogott el, hogy a fantasztikus gyermekmesék országába kerültem, melyeket behunyt szemmel és dobogó szívvel járunk végig, s melyek tízéves ko­runk­ban örökre szétfoszlanak a semmiségbe... Hát igaz, hogy én most a valóságos életemet élem, s hogy maga csakugyan itt ül mellettem? Nem gondolja, hogy most rögtön megrázkó­dom, s ismét a kopasz, havas fákat fogom látni, melyek valaha árvaházi hálószobánk ablakai alatt bólogattak?

Masa elgondolkozva rázta meg szőkefürtös fejét.

- Nem hiszem, - mondta komolyan. - A látományok nem éreznek emberi gyöngeségeket, én pedig pokolian éhes vagyok... Kevés hát a valószinűség, hogy a maga csodálatos gyermek­álmaiból kerültem volna ide a sajó-eörsi kastély ebédlőjébe...

Gyöngéden megsimogatta a Saáry kezét és jóindulattal folytatta:

- Itt hozzák a forró levest, ez, úgy hiszem, magát is visszavarázsolja a valóságos életbe... A tündérek - ezt maga is beláthatja - nem élnek bouillonnal és hetvenkettős sherryvel... A maga kis barátnője tehát nem tündér, hanem borzongó földi asszony, aki dideregve gondol arra a hósivatagra, mely az ablak alatt elterül...

Amíg az inasok a nagy ezüsttálakat körülvitték, s édes keringőhangok suhantak végig a virágos asztal fölött, Masa súgva megismertette barátjával a Laczházy-kastély vendégeit.

- Az a sötéthaju asszony a herceg jószágkormányzójának a felesége, akit a főméltóságu úr gyakran fölkeres délutánonként, kétségtelenül csak azért, hogy az újabb dán irodalomról csevegjen vele... Az öreg, szalmasárga nő a vármegye alispánnéja, aki megható jószivüséggel támogatja a legfiatalabb aljegyzőket... A rövidlátó, fiatal hölgy, aki két vörös rózsát visel a hajában, járásunk kitünő főszolgabirájával lépett két év előtt oltár elé, s arról nevezetes, hogy csak az aktív huszártiszteket tartja magához méltó, emberi lényeknek... Az almazöld-ruhás nimfa, aki az abbé mellett ül, most válófélben van az urától, mert a prózai ember nem akart belenyugodni abba, hogy a nimfák egyedül szoktak csatangolni a holdfényes éjszakákon... A smokingos urak arról híresek, hogy még sohase hallották a Tolsztoj nevét, de azért művelt és elegáns fiúk, akik hetvenkét órán át egyfolytában kártyáznak, anélkül, hogy idegrendszerük kimerülne... Az az ezüstfejü aggastyán, aki most vett harmadszor a parfaitből, a történelmi Gógánfay-nemzetség utolsó sarjadéka, akinek sirboltja fölött meg fogják fordítani a családi címert... Az öreg úr, erre való tekintettel, két hónappal ezelőtt elárvereztette a családi birtokát s most mint vendég és jó gibic él a környékbeli úri kastélyokban...

Saáry csodálkozva nézett pletykázó szomszédnőjére.

- Hát itt csupa rossz asszony és könnyelmü férfi él? - kérdezte naiv arccal.

- Nem, édes barátom, jó asszonyok is vannak, s derék férfiakat is annyit találhat itt, mint akárhol másutt... De ezekről unalmas lenne beszélni, hát maradjunk inkább csak azok mellett, akik gavallérosan gondoskodnak a mindennapi témáinkról...

A vacsora véget ért, a férfiak bevonultak a dohányzóba és a kártyaszobába, az asszonyok fölgyújtatták a nagy képesterem csillárait, ahol a vadászati évad alatt táncolni szoktak, de Masa hátramaradt az ebédlőben, s mutatóujját titokzatosan az ajkára tette.

- Maga szenvedélyes táncos? - kérdezte halk hangon lovagjától.

Saáry megrázta a fejét.

- Nem hinném. Eddig legalább még sohasem próbáltam...

- Vagy ég a vágytól, hogy a szép asszonyoknak udvarolhasson?

- Attól tartok, hogy nem értek a nyelvükön.

- Lássa, én a táncot talán az életemnél is jobban szeretem, de azért a maga kedvéért meg­hozom a legnagyobb áldozatot: lemondok egy félórára a bosztonról és a keringőről... Van magában olyan idegszál, mely a költői szépségekre reagál? Ha van, akkor semmitse szóljon, hanem kövessen, olyat mutatok magának, amit nyugalmazott államtitkár-korában se fog elfelejteni...

Több zegzúgos folyosón át egy zárt, loggiaszerü erkélyre vezette a képviselőt, a vár egy bástyaszerü kiszögellésére, mely büszkén, hideg magasságban trónolt a végtelenbe vesző síkság fölött. Most mindenütt szűzi fehérség csillogott, a sötét erdőfoltok belevesztek a rájuk nehezedő hótömegbe, s távolról, a látóhatár szélén, sejtelemszerü hegykolosszusok ködvonalai váltak el az éjszaka sötétségétől. Világos, tündérmesébe illő éjjel volt, a fák gyémántos virág­esőben ragyogtak, valahol messze egy befagyott malomkerék silhouetteje sötétlett, s nagy, élettelen, szinte dermesztő hallgatás lebegett a téli álmát alvó világ fölött. És a fehér halál e misztikus birodalmában, akár egy karácsonyi gyermekmese, tündökölt néhány világos ablak a bástyafalak között, mint az élet égő és lobogó szimbóluma...

- Szép? - kérdezte Masa asszony, oly halkan, mintha attól félne, hogy fölébreszt valakit...

Saáry nem felelt, de pillantása reszketve szállt végig a havas síkságon és úgy tetszett neki, mintha a gyermek, aki mellette állott, maga is elválhatatlan lenne a hófehér tündérmesétől, mely káprázó szemei előtt megcsillant.

- Gyönyörü! - akarta mondani, de nem volt rá képes, hogy érzéseit világos szavakkal kifejez­ze. E pillanatban attól tartott, hogy a gyémántos síkság, a zuzmaravirágos erdő és a hófehér asszony egyszerre eltünik szeme elől, ha ajkait könnyelmüen beszédre nyitja.