A reggeliző teremben.

Színhely: a sajó-eörsi kastély egyik kisebb ebédlője, az úgynevezett Lipót-terem, mely onnan vette a nevét, hogy II. Lipót császár, a családi legendák szerint, valaha benne töltött egy éjszakát, mint Laczházy Istvánnak, a híres comesnek vendége. A császár megfakult arcképe most is ott függ az ebédlő sötétbarna tölgyfaburkolatán. A nagy, nyitott kandallóban óriási lán­gok lobognak, melyek mohó szenvedéllyel nyaldossák az antik tűzfogó vörösréz cifraságait. Csupa évszázados butordarab, de az asztal fehér abroszán virágok és ezüstneműek ragyognak, s a sarokban, a hatalmas szamovár alatt, misztikus kékséggel reszketnek a meggyújtott spiritusz tűznyelvei. Az ablakon túl végtelen hótömeg, melyben nyakig elsüppednek a falu szétszórt viskói, a tűlevelü erdőségek, a félelmetes hegypúpok, s mely valami kisérteties világossággal árasztja el a bástyába vágott reggeliző termet. A császár hálószobája ugyanis, a vadászat tartamára, afféle elegáns breakfest-room-má lépett elő, melyben száz kívánatos nyalánksággal várják az éhező vendégeket.

A Lipót-teremben a fölszolgáló inasokon kívül e pillanatban csak egyetlen élő lény tartóz­kodik: Saáry képviselő, aki itt se tudott letenni arról a rossz szokásáról, hogy hat órakor a párnái közül kiugorjék. A többi férfi-vendég ma még korábban kelt, mint ő: a kürtszóra, mely a kastély udvarán a kora hajnali órákban fölharsant, mindnyájan elhagyták ágyukat, hogy szamojédoknak öltözködve, talpig bundában kóboroljanak a mértföldekre terjedő hósivatagon. Saáry azonban, akinek még sohase volt puska a kezében, élénken tiltakozott ama barbarizmus ellen, hogy az ártatlan nyulak életére törjön.

- Udvarolni fogok az asszonyoknak, - mondta bizonyos könnyedséggel, mely mindeddig egészen idegen volt tőle. - Ez úgy hiszem, inkább istennek tetsző cselekedet, minthogy az ember védtelen kis proletárokat legyilkoljon.

Saáryt tehát itt hagyták az asszony lovagjául, de a vadászok, akik irígykedve gondoltak a Lipót-terem korareggeli flirtjére, alaposan tévedtek: a kastély bájos vendégei csepp hajlandóságot se mutattak arra, hogy álmukat egy fényüző reggeli kedvéért megszakítsák. Tíz óráig mélységes csönd volt, s a lomha, téli nap már meglehetősen magasan járt az égbolton, mikor a komor­nákat hívó villamos csöngetyü hangosan szólni kezdett a folyosókon. Csakhamar kiderült, hogy a szép asszonyok nem ragaszkodnak az etikettes reggelihez, s az ágyukban elköltött teát sokkal többre becsülik a szertartásosan fölszolgált hideg sülteknél és pástétomoknál. A ven­dég­szobák ajtói mögött csinos szobaleányok tüntek el, akik hatalmas ezüsttálcákat cipeltek, s a budapesti friseuse, akit Laczházy táviratilag hivatott Sajó-Eörsre, délig unalmas tétlenségben lebzselt a kulcsárné szobájában.

Saáry már kétszer is megreggelizett, végigkóstolta az összes nyalánkságokat, rágyújtott egy óriási cigarettára, jó ideig szemlélte az ablak alatt elterülő Szibériát, belebámult a kandalló lángjába, végigolvasta az összes ujságokat, mikor végre - az idő már tizenegyre járt - az első női vendég megjelent a Lipót-terem ajtajában. A kivételesen friss és korán kelő teremtés Masa asszony volt, aki egy pillanatig ragyogó szemmel, mulatságos grimászt vágva, állott meg a kis ebédlő, küszöbén... Jókedvét egy különös látvány okozta: Saáry bóbiskolva, lehorgasztott fejjel ült a kandalló mellett, s egyáltalában nem vett tudomást arról, hogy álmai fölött egy édes kis női lény virraszt...

Masa (lábujjhegyen lopózkodik az asztalhoz, s mialatt két fürt szőlőt s egy liliputi sandwichet elfogyaszt, szinte anyai gyöngédséggel nézi a békésen szendergő fiatal urat. Saáry végre, a delejes pillantás hatása alatt, lassan fölnyitja a szemét).

Saáry (zavartan): No de ilyet! Szavamra mondom, hogy tíz másodperccel ezelőtt még ébren voltam...

Masa: Oly édesen aludt, mint egy pólyásbaba a dadája ölében!

Saáry: Tulajdonképp nem is aludtam, csak mélyen elmerültem a gondolataimba.

Masa: A haza sorsán töprengett? Maguk politikusok már korán reggel is a haza sorsán töprengenek? Vagy csak déli tizenkettőkor kezdik? Laczházy, azt hiszem, távolról se oly szorgalmas, mint maga, mert ő - ha jól tudom - télen csak kettőtől háromig borong a szegény haza sorsa fölött. Nem igazság, hogy ő ezért a rövid munkaidőért épp annyi fizetést kap, mint maga, Saáry!

Saáry: Éppen Laczházy járt az eszemben, mikor az imént oly hirtelen meglepett.

Masa: Annyi bizonyos, hogy a maga agymunkája különös fizikai jelenségekkel jár. Hallottam férfiakról, akik gondolkodás közben az asztalon dobolnak, mások malmosdit játszanak az ujjukkal, olyanok is akadnak, akik hatvan kilométeres sebességgel rohannak föl s alá a dolgo­zó­szobájukban, de maga az első nagy gondolkodó, aki egy-egy probléma megoldása közben horkolni szokott.

Saáry (nem veszi figyelembe a gúnyolódást): Csakugyan egy érdekes problémán törtem a fejemet.

Masa: Nem vagyok indiszkrét, ha érdeklődöm a problémája iráni?

Saáry: Nem, mert maga az egyetlen lény a földön, aki e különös kérdésbe világosságot deríthet. (Komolyan:) Mondja, Masa, csakugyan azt hiszi, hogy mi jó pajtások vagyunk?

Masa: Mi a maga érzése?

Saáry: Az enyém?

Masa: Maga úgy érzi, hogy jó pajtások vagyunk?

Saáry (egyszerüen): Én csak azt tudom, hogy maga az első nő, akit egy pillanatig se tekin­tet­tem idegennek. Mikor másodszor beszéltünk egymással, az volt az impresszióm, hogy kicsiny gyermekkorom óta ismerem magát s hogy egy régi, álomszerü időben, melyre csak homá­lyosan emlékszem vissza, kézenfogva játszottam magával egy gyönyörü kert közepén, melyet azóta csak álmaimban látok viszont. Néha azt hiszem, hogy magának panaszoltam el gyerek­szívem fájdalmait, s a maga puha kis keze vigasztalt meg hosszú ideig az emberek rossza­sá­gáért. És ilyenkor hihetetlennek tartom, hogy magát csak hónapok óta ismerem, s hogy évekig élt és kacagott, anélkül, hogy minderről tudtam volna. Nem tartja ezt maga is különösnek? Én sokszor úgy képzelem, hogyha kis húgom volna, csak ahhoz ragaszkodhatnám oly fájdalmas szeretettel, mint magához... Gondolja, hogy ez elég a jó pajtássághoz? Ha igen, akkor a szívemből jó pajtása vagyok...

Masa (meghatottan, de mosolygó arccal, mintha titokzatos dolgok járnának a fejében): Én már gyakran elgondolkodtam azon, hogy voltaképpen miért tekintem magát a legőszintébb barátomnak? Nem mondaná meg, hogy mit találok én magán, ami oly különös bizalmat kelt bennem? Saáry, magát senki se vádolhatja hiúsággal, hát elhiszi nekem ugy-e, hogy nem tartozik ama szép fiúk közé, akik az asszonyokat a legelső pillanatban meghódítják?... A külső jelek után itélve, azt se tartom valószinünek, hogy elegáncia tekintetében a velszi herceg babéraira pályáznék. Hízelgő szót még nem hallottam magától, az udvarlásban járatlanabb, mint egy ötödik gimnázista, az asszonyok nyelvét nem érti, sőt valljuk be, maga bizony néha veszedelmesen hasonlít azokra a savanyu világgyűlölőkre, akiket a nők hetedhét mérföldnyiről elkerülnek. És lássa, én mégis furcsán vagyok magával: néha úgy érzem, hogy a legnagyobb titkomat is el tudnám mondani magának, bizalmasabb vagyok magához, mint az édesanyám­hoz és sohase félnék attól, hogy valaha rossz és szívtelen tudna lenni hozzám... Nem mondaná meg, hogy mi ennek az oka? Én akárhogy is töröm a fejemet, nem tudom ezt a lélektani rébuszt megoldani.

Saáry: A legnagyobb titkát is el tudná mondani nekem?

Masa: Attól félek, hogy mindent el tudnék mondani magának.

Mindketten az ablak mellett állanak, s pár percig némán gyönyörködnek a Svájcra emlékez­te­tő téli tájképben, mely a szemük előtt elterül. A dombok, az erdők, a házak, a hegyszakadékok szinte elmerültek a havas óceánban, csak a távoli vasuti töltés acélsinei csillognak ide az intenzív, fehér világosságban, mely a nagyszerüen romantikus tájkép fölött lebeg. Idebenn pompás meleg van s a két embert valami kifejezhetetlen gyönyörűséggel tölti el a raffinált kényelem, mely a jégország közepén, a biztos és puha fészekben körülveszi őket. Saáry a gyermek hűséges ragaszkodásával nézi a karcsúra fűzött, de pongyolaruhás Masát, aki néha-néha csipkéd valamit az édességekből, de aztán mosolyogva visszatér az ablakhoz.

Saáry (végre megszólal): Megveti maga a filisztereket?

Masa: Jó szívem van, hát megbocsátok nekik. Én a gyilkost is meg tudom érteni...

Saáry: Engem öreg papok neveltek föl egy rideg árvaházban, s azóta magamhoz hasonló szürke emberek társaságában töltöttem mostanáig az életemet. Az ultramodern dolgokhoz hát annyit se értek, mint a boszton-tánchoz. Meg kell hát bocsátania, ha olyasmit kérdezek magától, ami rögtön elárulja, hogy fantázia nélkül való filiszter vagyok...

Masa: Már előre megbocsátottam.

Saáry: Maga elvált az urától, s most mégis nyugodtan adja itt a háziasszonyt, holott jól tudja, hogy ezt az egész világ különösnek találja... Én, a szürke filiszter, már azt is különösnek találom, hogy beszélnek egymással s hogy együtt mutatkoznak azok előtt, akik házasságuk ideje alatt ismerték magukat. De ha ezt még meg is értem valahogy, az a szerep, amit maga a sajó-eörsi kastélyban játszik, már csakugyan titokzatos és érthetetlen előttem... Miért vált el az urától, ha erre a kitüntetésre érdemesnek tartja?... Nem találkozik itt olyan emlékekkel, melyek mostani élete harmóniáját megzavarják?... Vagy még most, a válás után is szerelem­mel gondol az urára? De hiszen akkor csak egyetlen szavába kerülne, hogy a régi viszonyukat fölújítsák!

Masa (csöndesen megrázza a fejét): Nem, édes barátom, én nem gondolok szerelemmel az uramra. Akkor se voltam szerelmes, mikor a tizenhatesztendős gyerekfejemmel feleségül men­tem hozzá... Egy nap - ez a nap minden leány életében elérkezik egyszer - én is össze­találkoztam azzal a férfival, aki jobbszabásu smokingot viselt, mint a többi, aki úgy beszélt velem, mint a felnőttekkel szokás, s akkor francia babáimat én is boldog fájdalommal zártam el mindörökre a subládom fiókjába... Mikor később kiderült, hogy a jószabásu smoking tulajdonosa a ruhatárán kívül mellesleg húszezer hold földet is a magáénak mondhat, s hogy ősei éles pallossal végeztették ki a lázongó parasztokat, a családi tanács fölfedezte, hogy sze­rel­mes vagyok, s én hálásan és könnyekig meghatva karoltam a jószívü óriásba, aki félelem­mel, csodálattal és lelkesedéssel töltött el... Az a nemes önfeláldozás, hogy valaki velem, az éretlen tacskóval akar végighaladni az életen, könnyekig meghatott és elérzékenyített... Mikor később rájöttem, hogy az imádott lovag helyett csak kényelmes és jóindulatu garde-ra tettem szert, már késő volt jóvátenni a hibát, amit oktalan gyerekfejjel elkövettem...

Saáry: Utóbb megtudta, hogy Laczházy nem veszi túlkomolyan a hitvesi hűséget s ekkor csókot intett neki, pukkerlit vágott előtte és épp oly könnyüséggel libegett el az életéből, mint amilyennel valamikor beléje karolt... Rendben van... De miért ragaszkodik még most is hozzá, miért tartja legjobb barátjának, miért reprezentálja itt a szeretetreméltó háziasszonyt, miért vállalkozik arra a hőstettre, hogy egy egész vármegye pletyka-zsúrjainak hősnője legyen? Meg lehet ezt érteni józan ésszel? Maga megértené, ha más asszony volna a helyében?

Masa (olyan pillantással ingatja a fejét, melyben a női lélek minden alkotórésze együtt van: okosság, titokzatosság, kacérkodás, önfeláldozás, komédia, affektáltság és pózolás): Maga, szegény barátom, még nagyon kevéssé ismeri a barátnőjét, s így nem tudhatja, hogy engem ugyancsak nem lehet megérteni józan ésszel...

Saáry: Kezdem hinni!

Masa: Én nem vagyok olyan, mint a többi és elhiheti, hogy semmire se becsülném magamat, ha életemet az üres etikett-törvények szerint rendezném be... Mikor a házasság terhemre volt, hát gondolkodás nélkül visszaszereztem a szabadságomat, most, hogy az unalmas társadalmi törvények vannak terhemre, hát egyszerüen és könnyü szívvel megszabadulok tőlük... Laczházy nem az ideális férj, hanem az ideális jóbarát és én a barátaim megválasztását nem az anyakönyvvezető följegyzéseitől teszem függővé... Ennek a nagy gyereknek szüksége van rám és én egy sereg gonosznyelvü asszony kedvéért nem vagyok rá hajlandó, hogy szívtelenül elhagyjam... Magát se hagynám el, mert maga is egy éretlen, nagy gyerek, aki nagyképüen azt hiszi magáról, hogy érett ember...

A beszélgetés itt abbamarad, mert délre jár az idő, s az asszonyok végre teljes toalettben jelen­nek meg a reggeliző-szobában. Egy inas jelenti, hogy a szánkók előálltak, s mindenki hangos zsivajjal igyekszik a kapu elé, ahol fölpántlikázott lovak és fantasztikus, piros-párnás alkot­mányok várakoznak a vendégekre.

Masa (halkan Saáryhoz): Maga velem jön?

Saáry (ugyanoly halkan): Akarja?

Masa: Parancsolom!

Saáry (kenetteljesen): A jó gyermek legelső kötelessége, hogy szerény és szófogadó legyen...