Mozgay Sándor.

A sajó-eörsi vadászatokat - hagyományos szokáshoz képest - műkedvelő szinielőadás fejezte be, mert a kastély szép asszonyvendégei, akik mindnyájan meg voltak győződve arról, hogy vol­taképp a színpadra születtek, válás előtt még egyszer magukba akarták bolondítani a könnyen hevülő vadászokat. A készülődések az egész házat fölforgatták; a folyosókon izgatottságtól tébolyodott szobalányok futkostak, a szobákban ruhákat próbáltak és szerepeket ismételtek, az ebédlőben pedig rögtönzött színpadot állítottak föl. A postamester, aki külön­ben is megszaporított személyzettel dolgozott a vadászati évad ideje alatt, az első próba előtt permanens fiókhivatalt szervezett a kastély földszintjén, hogy a Budapestről érkezett csoma­gokat kezelhesse. A láz, mely a készülődéseket kisérte, többé-kevésbbé mindenkit megőrjített, csupán Laczházy, a házigazda, őrizte meg derüs és zavartalan nyugalmát.

- Hölgyeim, az isten szerelméért, ne izgassák magukat! - mondta jóindulattal a kövér ember, aki maga is elvállalt egy huszszavas szerepet, noha a memorizálással már az iskola padjaiban is állandóan ellenséges viszonyban állott. - Az izgalom tönkre fogja tenni a hangszálaikat, sőt a szépségüknek is megárt, ahogy Hufeland, a tudós doktor, kétségbevonhatatlanul bebizonyí­totta könyvében... Gondoljanak Duse Eleonórára és Sarah Bernhardtra, akik egy-egy új szere­pük előtt teljes két hétig légmentesen elzárkóznak az egész világtól...

Az asszonyok nagyot csíptek a kövér házigazda karján, azt az ötletét azonban, hogy lég­mentesen elzárkózzanak a világ elől, gúnyos és megérdemelt kicsinyléssel fogadták...

Az előadást megelőző nap délutánján Saáry egy új, ismerősnek tetsző vendéget pillantott meg a billiárd-teremben összegyült urak között. Negyvenévesnek látszó, elegáns férfi volt, aki szen­vedő mosollyal hallgatta a főispán beszédét, közben mélabúsan, szertartásos pózzal bólintva mindenfelé, mintha az egész társaság csak az ő ünneplésére gyült volna össze a tölgy­fa­burkolatos teremben. Látszott rajta, hogy nem közönséges ember; mesésen szép, szinte köl­te­ménybe való redingot-ja plasztikus előkelőséggel simult termetéhez, fejét öntudatos gőggel szegte hátra, de szemeiben poétikus szomorúság borongott... Saáry, mielőtt bemutatkozott volna neki, suttogva megkérdezte a házigazdát:

- Ki ez?

Laczházy megbotránkozva emelte karját a mennyezet felé.

- Ember, nem szégyened magadat, hogy még ezt se tudod? Ha Shakespearet vagy Petőfit nem ismered, az még hagyján, sőt azt se veszem rossz néven tőled, ha a miniszterelnököt vagy a saját pártvezéredet nézed előkelő idegennek... De ezt a férfiút, ezt a félistent már csakugyan ismerned kell, ha reflektálsz arra, hogy komolyan kulturlénynek tartsanak...

Kómikus megütődéssel rázta meg a fejét s halkan folytatta:

- Ájulj el a csodálkozástól és meghatottságtól: a férfi, akivel szerencsés végzeted összehozott, nem más, mint maga Mozgay Sándor, a nagy és halhatatlan színművész, akinek megalko­tásával a magyarok istene végre jóvátette a nemzet évezredes megpróbáltatásait. Ő legalább - amint arcáról is láthatod - ezt hiszi. Önérzete különben teljes mértékben jogosult, hiszen tizenöt év óta minden lány szerelmes bele, s az asszonyok ideggörcsöket kapnak a gyönyö­rű­ségtől, ha a Váci-utcában találkoznak vele. Különben nemcsak az asszonyokat, de az ujság­írókat is kivétel nélkül megbabonázta. II. Rákóczi Ferencről és Kossuth Lajosról még félannyit se írtak az ujságok, mint Mozgay Sándorról, aki nem igen tüsszenthet anélkül, hogy a nyilvánosság erről pontosan ne értesülne... Elképzelheted tehát, micsoda könyörgésbe és pénzbe került, míg nemzetünk himcsalogányát rá tudtam venni arra az áldozatra, hogy a sajó-eörsi szinielőadást rendezze... Az én kedvemért talán le se jött volna, de a Masa kacér, ravasz és finom levelecskéjének végre nem tudott ellentállani... Lejött és nekünk szentelt az életéből harminchat órát... Illik, hogy hálásan boruljunk a lába elé... Ezért ne fecsegjünk hát tovább, hanem járuljunk eléje födetlen fővel s üdvözöljük a tekintetes haza nevében... Remélem, nincs kifogásod az ellen, hogy bemutassalak neki?

- Nekem? Sőt alig várom, hogy megismerkedjem vele! - válaszolta titokzatosan a fiatal képviselő.

Laczházy karonkapta képviselőtársát s odavezette a nagy színészhez a billiárdasztal mellé. A két férfi szótalanul kezet fogott, - Mozgay a megdicsőültek mosolyával, Saáry a vidéki ember szögletességével, - de a képviselő sunyi pillantása mögött valami gúnyos és gonosz furfan­gosság lappangott.

- Óh, én már sokat hallottam a mesterről! - mondta szinte alázatosságszámba menő hódolattal.

- Csak hallott?

- Fájdalom, csak hallottam, mert magam elvileg nem járok színházba. De van két bájos, öreg barátnőm, akik egyszerüen szerelmesek a mesterbe. Ezek az ezüsthaju nők valósággal könnyez­nek boldogságukban, ha a nagy, a híres, a halhatatlan Mozgay Sándorról beszélhetnek... Sejti mester, hogy kik ezek az én öreg barátnőim?

Mozgay szelíd borongással ingatta meg bánatos abbé-fejét, anélkül, hogy a kérdésre válaszolt volna.

- Nem sejti? - kiáltott föl csodálkozva Saáry képviselő. - Nem is gondolja, hogy kikről beszélek? Ez különben természetes is, hiszen alig van asszony Magyarországon, aki a mestert lelkesedésével el ne halmozná... Ez a két édes teremtés azonban százszor különb, mint a többi. Csak annyit árulok el, hogy a legjobb szívük van egész Budapesten, hogy a hajuk már régóta az ezüst színében csillog, s hogy épp oly dolgosak és szerények, mint amily rajongó szeretettel gondolnak éjjel-nappal a legnagyobb színészre... Nos, még mindig nem találja el, hogy kikről van szó?

- Még mindig nem, - mondta Mozgay Sándor.

- Akkor nincs más hátra, mint hogy megmondjam a nevüket is... Tehát két aranyos, fehérhaju leányról beszélek, akik közül az egyiket Zsófiának, a másikat Josephine-nek hívják s akik boldogan és elégedett szívvel surolják fényesre a kilincseket és törülgetik hajnaltól napestig a butorokat, s közben mindig csak arra az egyetlen férfira gondolnak, akinek kedvéért egész életükben minden más férfiról megfeledkeztek... Ez a férfi Ön, kedves mester, Zsófia és Josephine kisasszonyok pedig a testvérnénjei. Hat hónap óta lakom a Zsófia és Josephine kisasszonyok fedele alatt, de másról, mint Önről, még eddig nem sikerült beszélnem velük... Magát emlegetik, ha kora hajnalban fölkelnek, hogy a konyhát befűtsék, ha délelőtt a vásár­csarnokba eltipegnek, ha ebéd után fáradtan elszunyókálnak, ha este - félig már leragadt szempillákkal - a frissen pörkölt kávét darálják. Mindig csak magát, mindig, mindig mintha dolgos életükben Ön volna a jókedv, a napsugár és a boldogság... De ez a napsugár - fájdalom - csak a Zsófia és Josephine kisasszonyok lelkében csillog. Hat hónap óta még nem voltam oly szerencsés, hogy önt, kedves mester, csak egyetlenegyszer is ott láttam volna a nénjei szerény udvari lakásában... Most azonban itt van és megszoríthatom a kezét és ha visszamegyek, bizonyára boldoggá fogok tenni két bájos, öreg dámát azzal a hírrel, hogy szemtől-szembe láthattam hírneves öccsüket, akiért minden pillanatban meghalnának...

A ravasz Saáry látszólag bókokat és kedvességeket mondott a nagy művésznek, de a körül­állók, akik élénk figyelemmel kisérték a beszélgetést, nagyon tisztában voltak vele, hogy Mozgay Sándor, puritán nénjeiről hallva, nem érzi magát a legjobban... A mélabús színész húsz év óta tiszteletreméltó ambicióval játszotta az életben az arisztokratát, a maga fajtája­beliekkel csak felületesen érintkezett, ellenben beteges vonzalommal csüggött azokon a főrangu mecénásokon, akik leereszkedésükkel kitüntették. A színháznál azt beszélték róla, hogy nem is játszik szívesen a demokrata szerzők darabjaiban s a grófnői dilettáns szárny­próbálgatásai sokkal jobban izgatják, mint a merész, de közrendi osztályból származott tehetségek remekművei. Évekkel ezelőtt - előkelő barátja jóvoltából - szerencsésen bekerült az exkluziv kaszinó tagjai közé s azóta elvileg csak olyan emberekkel lépett bizalmas viszonyba, akik ősi kastélyukban laktak, udvarmestert tartottak s résztvettek a montecarlói galamblövő versenyeken...

- Igen? Csakugyan ismeri őket? - kérdezte a nagy színész kissé savanyu arccal, mikor Saáry képviselő végre egy méla akkorddal búcsút vett Zsófia és Josepbine kisasszonyoktól.

Laczházy, aki a jó házigazda tapintatával egyszerre megérezte, hogy vendégét ki kell szabadítania kellemetlen helyzetéből, most türelmetlenül tapsolni kezdett:

- Elég a beszédből, ne szórakozzunk tovább, hanem lássunk már az után, amiből élünk... Negyvennyolc óra mulva meg kell jelennünk a nyilvánosság előtt, itt van tehát a legfőbb ideje, hogy a komoly próbákat megkezdjük...

Idegesen betuszkolta a hölgyeket és urakat a kivilágított próbaterembe, de Masa asszony, aki a műkedvelő-társaság primadonnájaképp szerepelt, s egész nap a szobájában maradt, hogy a szerepével foglalkozhassék, egy pillanatra visszatartotta Saáryt az ebédlő ajtajában.

- Hogy tetszik magának Mozgay Sándor? - kérdezte a képviselőtől.

- Milyen minőségben? Mint színész, vagy mint magánember?

- Mondjuk, hogy mint színész.

- Erre, fájdalom, nem válaszolhatok, mert a színpadon még sohase láttam. De mint magán­emberről már régóta megvan róla a véleményem.

- És az?

- Üreslelkü, sivár és gonosz komédiásnak tartom, aki csak annak szenteli az életét, hogy önmagából pogánykori kultuszt űzzön. Nem hiszem, hogy a régi pogányok annyira imádták volna a bálványaikat, mint ahogy ez a hiú és affektáló ember önmagát imádja. Magának nem ez a véleménye róla?

Masa gondolkodva rázta meg a fejét.

- Én a tökéletes férfi ideáljának tartom, - mondta mély meggyőződéssel.

- Komolyan beszél?

- Ha maga úgy ismerné, mint én, alkalmasint ugyanez lenne a véleménye felőle. Azt hibáztatja benne, hogy tudatában van talentumának és értékének? Ez, édes barátom, épp úgy hozzá­tartozik az igazi férfiassághoz, mint a bátorság, a gyöngédség, vagy a becsület. Mennyivel különb és nemesebb race ez, mint a sok üres és fecsegő műbohém, aki egy egész hosszú életet végigléháskodik! Ha fiatal lány volnék, attól tartok, hogy már az ősz haja és a negyvenéves kora ellenére is beleszerettem volna...

- És így? - kérdezte Saáry keserüen.

- Igy? A magam korabeli vénasszony már nem követhet el olyan gyerekességeket, hogy beleszeressen valakibe...

A próbateremben csöngettek s a beszélgetés abbamaradt, mert a lelkiismeretes Masát köte­lességei a színpadra szólították. De Saáry nem követte barátnőjét, hanem tünődve ott maradt az ebédlőben. Az járt a fejében, hogy voltaképp minden asszony egyforma s hogy a hitvány pózolóknak a világ teremtése óta mindig nyert ügyük volt azoknál a bájos teremtéseknél, akik naiv illuziójukat a legjózanabb valóságnál is többre tartják. És e tudatban majdnem oly rossz estéje volt, mint húsz évvel ezelőtt, amikor vacsora nélkül feküdt le néha a hideg árvaház hálószobájában.