A tengerparton.

Mikor Saáry, elutazása napján, búcsúzkodás végett megjelent a barátnőjénél, Masa váratlan és meglepő hírrel fogadta.

- Tudja, mi az ujság? Nagyszerü utitársat szereztem magának s most már igazán nyugodt vagyok, hogy nem esik semmi baja. Egy édes, drága asszony fog magával utazni, aki arra született, hogy minden kiskoru és gyámoltalan embernek a védőangyala legyen. Eltalálja, hogy kire gondolok?

- Az öreg Perkátay grófnőre, a Szent Szívek címü jótékonysági egyesület díszelnöknőjére. A jellemzésből legalább azt hiszem...

- Édes fiam, az öreg Perkátay grófnőtől maga bízvást kieshetnék a kupéból, rossz vonatba szállhatna, s úgy meghülhetne, hogy két hétig se kelne föl az ágyából. Az én védőangyalom azonban meg fogja magát óvni minden bajtól. Ha most se találja ki, hogy Mariskáról van szó, akkor bátran megsütheti az emberismeretét...

Mariska - amint tudjuk - a Laczházy huga volt, a Masa egykori sógornője, akihez az elvált asszony, a beállott változások után is, szinte beteges rajongással ragaszkodott. Mariska - mi tagadás - meg is érdemelte, hogy kivételes teremtésnek tartsák. Még fiatal asszony volt - most töltötte be a huszonhetedik esztendejét - de mióta, három évvel ezelőtt, özveggyé lett, végképp és hősiesen lemondott arról, hogy benne még ezután is a szeretnivaló asszonyt lássák. Mariska a jóságra, az emberszeretetre, a szerénységre és derűs alázatosságra rendezkedett be. A szerel­mi titkár szerepét épp oly nagyszerűen betöltötte, mint amily készséggel vállalkozott arra is, hogy barátnői helyett ecetes ugorkát és cseresznyebefőttet készítsen. De leginkább akkor volt elemében, ha ismerősei házában beteg akadt; Mariska, aki ilyenkor hivatása magaslatára emelkedett, a köténye mellett nagy kulcscsomóval gazdasszonykodott délelőttönkint az idegen konyhákban, délután pedig érdekes történetekkel mulattatta a szeszélyes és unatkozó pácienst.

- Meg tudja becsülni, mit jelent az, hogy Mariska most állandóan ott lesz az oldala mellett? - kérdezte Masa asszony lelkesedve.

Saáry tréfás meghatottsággal mormogott, Masa pedig elmesélte, hogy sógornője meghűlt a sajó-eörsi vadászatokon s a családi tanács emiatt szigorúan elrendelte, hogy három hétig sós levegőn kurálja magát. Mariska eleintén hallani sem akart afelől, hogy barátnőit ily hosszu ideig árván hagyja, de mivel életében még sohase látott tengert, végre is elszánta magát arra az áldozatra, hogy ripszbutorai, befőttes üvegei és régimódi nippjei közül kimozdul.

A fiatal képviselő, aki ünnepélyesen megigérte Masának, hogy jó és engedelmes fiucska mód­jára fog viselkedni, már az úton meggyőződött róla, hogy csakugyan jóságos védőangyalra tett szert. A pályaudvaron Mariska ügyelt föl rá, hogy a csomagjait el ne hagyja s mielőtt szoba­leányával éjjeli nyugalmára visszavonult volna, előbb aggódva megkérdezte utitársát:

- Van hálófülkéje?

- Minek az?

- Annak, hogy ne összegyűrve és agyonfáradva érkezzék meg kora hajnalban Fiuméba. Közön­séges kupéban nem utazhatik, mert akkor a szemét reggelig le nem hunyja. Várjon csak, majd mindjárt beszélek a hálókocsi kalauzával...

Mariska - rövid tárgyalás után - kibérelt Saáry számára egy véletlenül üresen maradt háló­sza­kaszt s miután lelkére kötötte, hogy gondosan betakarózzék, maga is visszavonult a fülkéjébe.

A három tagból álló társaság délelőtt együtt hajózott át Abbáziába s mivel a tengeren gyönyörü idő fogadta őket, egyszerre az az érzésük támadt, hogy valami varázslat folytán, egyetlen éjszakán át, a világ másik oldalára, a tavasz és napsugár hazájába kerültek. A Quarnero vize csillogott az aranyos verőfényben s a Monte-Maggiore kacér hósipkája nevet­séges nagyzolásnak látszott előttük. Távolról idefehérlettek a chersói és vegliai sziklák, a kis tengerszorosban füstokádó gőzösök szántották a kékbe játszó opáltengert s a partok felől, ahol otromba gyárépületek huzódtak meg a kopár hegyoldalban, friss szellő csapott az arcukba. A hóval födött Karszt tetején robogó vonatok felhőfoszlánya lebegett, de itt édes és illatos tavasz volt, mintha a tegnapi jégsivatagból hirtelen valami exotikus meseországba kerültek volna, ahol pálmák és citromfák virulnak. Mariska meghatva, könnyes szemmel nézett a tenger köd­be­vesző síkságára, melyen millió aranyfolt reszketett, de utóbb ijedten és aggódva pillantott Saáryra, aki álmodozó arccal hajolt ki a hajó korlátján.

- Vigyázzon, még beleszédül a vízbe, annyira elmerül a gondolataiba... És tűrje fel a kabátja gallérját, mert itt hideg van és nagyon könnyen torokgyulladást kaphat...

Saáry és Mariska asszony a Südstrand egyik regényes penziójában szálltak meg, melynek abla­kai és erkélyei a tengerre nyíltak; - ez a szerencsés körülmény arra indította őket, hogy jó ideig a vizet nézzék, ahelyett, hogy a podgyászukat kicsomagolták volna. Mariska utóbb össze­ismerkedett a házvezetőnővel, aki előzékenyen fölajánlotta neki a szolgálatait s tiz perc múlva már viharos érdeklődéssel kérdezősködött az isztriai húsárak, piaci viszonyok és érdekesebb pletykák felől. Saáry, miután látta, hogy itt nem igen veszik hasznát, sietve megmosdott és átöltözött, majd hosszabb terepvizsgálatra indult a tengerparton. Előbb Ikáig sétált, majd villa­moson átrándult Voloscába s jóideig lustálkodva kószált a festői és ütött-kopott olasz házak között. Félkettő volt, mire hazatért s Mariska a penzió előcsarnokában gyöngéd szemre­há­nyás­sal fogadta:

- Hol jár ennyi ideig étlen-szomjan? És vékony felöltőt hord, mintha legalább is julius vagy augusztus volna?... Ez a napsugár csak ragyog, de nem melegít, s mi sem könnyebb annál, mint hogy egy kiadós influenzát szerezzen magának... Most azonban siessen az ebédhez, úgyse kap már meleg és tisztességes ételt...

Mariska és Saáry a következő napokban hihetetlenül összebarátkoztak egymással s reggeltől estig kettesben kószáltak a tengerparti sziklák között, sőt negyednap már együtt rándultak ki Pólába, hogy a hadikikötőt és az amfiteátrumot megnézzék. A négyórai út alatt hosszan, bizal­masan és őszintén beavatták egymást eddigi életük történetébe. Mariska sokat beszélt az uráról, aki a legnemesebb férfi volt a földön (ilyen embert - mondta - meg sem érdemelnek az asszonyok), majd letörölte a könnyeit és egy hirtelen fordulattal áttért azokra az apró bajokra, melyekkel a falusi gazdálkodás együtt jár. Saáry csakhamar megtudta, hogy barátnője micsoda elveket vall a befőttkészítés dolgában s nem egy értékes tudnivalót sajátított el az apró barom­fiak tenyésztéséről is. Az őszinteség, mellyel a derék Mariska megtisztelte, arra ösztönözte a képviselőt, hogy ő is leplezetlenül kitárja lelkivilágát s bőven és részletesen emlékezzék meg arról az időszakról, amikor kizárólag rossz kávéból és fényűző álmokból élt. Mariska meg­hatva és részvéttel hallgatta végig, aztán - isten tudja, miféle logikus összefüggést talált a két téma között - meglehetősen különös kérdéssel fordult a képviselőhöz. Ezt kérdezte tőle:

- És az asszonyok sohasem érdekelték?

- Az asszonyok csak a boldog embereket érdeklik - mondta Saáry elgondolkodva. - Nekem mindig csak az járt az eszemben, miből fogom előkeríteni év végén a vizsgadíjaimat.

- És most? - folytatta konokul Mariska.

Saáry ravaszkodva elmosolyodott.

- Most? Amint tudja, már rég végeztem a vizsgáimmal, ilyen gondjaim tehát évek óta nincsenek többé...

- Édes barátom, én nem a vizsgái iránt érdeklődöm, hanem szíve és az érzései iránt. Most se gondol álmodozva a szép asszonyokra? Most is a politika a legfőbb gondja? Nekem bátran bevallhat mindent, bizonyos lehet benne, hogy a titkát híven és becsületesen megőrzöm...

- Hát csakugyan olyan a külsőm, mintha szerelmes volnék valakibe? - kérdezte cinikusan a fiatalember.

- Nem, a külseje csakugyan nem olyan. - mondta komoly arccal Mariska asszony. - Aki így látja, az bizonyosra veheti, hogy a csődtörvény százszor jobban érdekli az asszonyoknál és a szerelemnél. De nekem - lássa - csodás talentumom van abban, hogy a szerelmes embert ezer lépésről is megismerem, s nagyon csalódnám, ha maga e percben nem egy drága kis terem­tésre gondolna, akit irigy hegyek és érzéketlen hullámok választanak el magától. Nem igaz? Meri a szemembe mondani, hogy nem találtam el az igazságot?

Saáry jó darabig tünődve nézte a gyöngén hullámzó vízfodrokat, majd így válaszolt:

- Kedves nagyságos asszonyom, én e pillanatban nem egy drága kis teremtésre gondolok, hanem a vidéki takarékpénztárra, mely a minap azzal bízott meg, hogy kétszáz váltókeresetet nyújtsak be a törvényszékhez. Nem a szerelmi búbánat gyötör tehát, hanem az a gondolat: mi lesz a sürgős váltópöreimből, amíg én könnyelmüen és lelkiismeretlenül lebzselek itt egy idegen országban...

Mariska nem firtatta tovább a barátja szívügyeit, hanem egy kissé sértődött arccal merült el az angol regénybe, melyet hazulról magával hozott. Három napig nem hozta szóba a titokzatos kis nőt, akire a tengeri út közben célzott, a negyedik nap estéjén azonban diadalmasan be­kopogtatott a Saáry szobájába.

- Nem alszik? - kérdezte jókedvüen.

- Dehogy. Most írom a tizedik képes levelezőlapot...

- Akkor jőjjön ki egy percre, mert mutatni akarok valamit...

A képviselő kiváncsian sietett ki a folyosóra, ahol Mariska egy telegrammal a kezében várako­zott rá.

- Olvassa - mondta boldog izgatottsággal.

A táviratot Masa asszony küldte s arról értesítette benne Mariskát, hogy a reggeli vonattal Abbáziába érkezik, mert egy pillanatig se bírna Budapesten maradni abban a tudatban, hogy drága Mariskája idegen földön betegen fekszik...

- Maga betegen fekszik? - kiáltott föl a képviselő csodálkozva.

Mariska szerényen, ravasz pillantással sütötte le a szemét.

- Nem érti, csakugyan nincs annyi sütnivalója, hogy a taktikámba belelásson? Azt írtam neki, hogy szörnyű módon influenzás vagyok, mert elhatároztam, hogy mindenáron idecsalom. Haragszik érte? Nagyon elítél a hazugságomért?...

Saáry nem válaszolt a kérdésre, hanem egy eszeveszett mozdulattal magához ölelte a barát­nő­jét s viharosan, szinte tébolyodott örömmel kezet csókolt neki. Mariska nagynehezen elhárí­totta a rohamot, óvatosan egy sarokba vonult a telegrammjával, majd ezt mondta:

- Hát mégis csak van valaki, aki a kétszáz váltóadósnál is jobban érdekli?... Az ilyen komoly emberről, mint maga, ezt már csakugyan nem hittem volna... Jó, jó, csak maradjon a helyén, mert csöpp híjja, hogy az előbb is agyon nem szorított... Most szépen jőjjön le vacsorázni, az­tán feküdjék le, hogy korán reggel fölkelhessen... Mert ugyebár, megteszi nekem azt a szíves­séget, hogy kora reggel bekisér Fiuméba, s velem együtt megvárja a budapesti gyorsvonatot?