Eső.

Korán reggel. A Monte-Maggiore fölött nehéz felhők lebegnek, a tenger aggasztóan hullámzik s néha egy-egy hideg esőcsepp hull a fázkolódó pálmákra. Minden zöld, de a nedves, ősziesen borzogató időjáráshoz képest ez a szín szánalmas és stilustalan. A parkban még egy lélek se jár, a boltok zárva vannak, csak egy elkeseredett villamos robog nagyképü csilingeléssel Volosca felé. A fürdővendégek még mélyen alszanak a lebocsátott redőnyök mögött, s az egész kép inkább egy unalomba süppedt vidéki város, mint egy klimatikus üdülőhely benyo­mását kelti.

A molón, melyhez egy didergő, viharverte gőzös van láncolva, mindössze hat személy hem­zseg: két álmos háziszolga, egy köhögős öreg úr a leányával, s Mariska asszony meg Saáry képviselő. Mariska talpig érő gummiköpenyeget s szürke selyemsipkát visel, Saáry hosszú mencsikoffot, aminőt már csak a kisebb mezővárosokban élő segédtelekkönyvvezetők hordanak. A deprimáló időjárás ellenére mindketten frissek és jókedvüek, s látható izgatott­ság­gal várják, hogy a hajóhidon álló és sűrűn ásítozó kapitány az indulásra jelt adjon. Végre megkondul a hajó harangja s mindketten helyet foglalnak a fedélzeten. Rémes búgás, mely az egész Quarnerót fölveri s melynek hallatára az összes villák és penziók megremegnek, kisér­teties lánccsörgés s a hajó nekiindul a nyugtalankodó víznek, mely fölött sötétszürke fátyol lebeg. Cherso és Veglia egészen eltünnek a ködben s a Karsztból egy árva sziklafal se látszik.

Mariska (hosszú pillantást vet a hajót ostromló hullámokra): Nem úgy érzi magát, mintha valahol az északi tengeren járna?

Saáry: Én ezt a ködös és misztikus szürkeséget százszor szebbnek találom, mint a napsütést, kék vizet és a hajók körül leselkedő delfinek raját. Egy norvég legenda jut az eszembe, melyet gyerekkoromban olvastam s mely épp úgy megfogta a fantáziámat, mint ez a fájdalmas, szomoru és poétikus ködvilág. Gyerekkoromban az volt az álmom, hogy zuhogó záporban, ólmos felhők alatt fogok kóborolni az óceán hullámain...

Mariska (akiben a legszebb látvány se tudja megölni a gondos és pedáns háziasszonyt): Kapott reggelit a penzióban?

Saáry (hősies tiltakozással): Ki gondol a reggelire, mikor a forrongó hullámhegyek tetején táncol? Maga nyomorult tejeskávéról ábrándozik, mikor a természet legfenségesebb színjáté­kát nézheti?

Mariska: Kedves barátom én attól félek, hogy magát nem a köd és a tenger lelkesíti föl ennyi­re, hanem az a gondolat, hogy félóra múlva partra szállhat Fiuméban... Tegye a kezét a szívé­re, és vallja be őszintén: nem gondol most százszor szívesebben a fiumei pályaudvarra, mint az óceán hátán végigszáguldó szélvészre?

Saáry: Már megbocsásson...

Mariska: Maga az államvasút öreg podgyászhordóira most sokkal poétikusabb lángolással gondol, mint a sirályokra és albatroszokra, melyek a tajtékzó hullámok fölött repkednek...

Saáry: Nem értem...

Mariska: De én értem és bizonyos vagyok benne, hogy maga csak komédiázásból szaval itt nekem a norvég legendákról, mert az esze nem a vízen és a felhőkön jár, hanem a piszkos, kőszénszagú pályaudvaron, ahová a budapesti gyorsvonat ötnegyed óra múlva berobog... Legyen férfi és ismerje be őszintén, hogy amíg itt nekem gyönyörü frázisokat mond, azalatt folyton a perceket számlálja s idegesen, türelmetlenül, gyerekes gyűlölettel nézi a ködöt, mely a fiumei molót eltakarja előlünk... Sokkal öregebb asszony vagyok, semhogy a szerelmes férfit ezer közül is föl ne ismerném...

Saáry: Maga nem hisz abban, hogy az ember barátságot is érezhet egy asszony iránt?

Mariska: Erről a témáról minden hónapban olvasok egy-egy szerkesztői üzenetet, abban a napi­lapban, melyet gyerekkorom óta járatok... A szerkesztői üzenetek írója öreges makacs­ság­gal hisz a férfiak és nők közt dúló, önzetlen barátságban, én azonban meg vagyok győződve róla, hogy az efelé fenkölt érzéseket még a legöregebb férfi is csak a tisztes és fehérhajú matronák számára tartogatja... Masához még a hetvenéves aggastyánok is aligha közelednének önzetlen barátsággal... Ez képmutató meghazudtolása volna a természetnek, mely az ilyen bájos kis teremtéseket alkotta...

Saáry: Sohasem bántanám meg egy tiszteletlen gondolattal se...

Mariska: Kedves barátom, az asszonyok néha azokat a gondolatokat találják tiszteletleneknek, melyek a férfiak előtt - legalább elméletben - tisztességeseknek látszanak... A szép kis nők - ezt bízvást elhiheti nekem - nincsenek mindig elragadtatva azoktól a férfiaktól, akik önzetlen barátsággal közelednek hozzájuk... Ezt különben maga épp úgy tudja, mint én, de sokkal gyávább, semhogy az igazi érzéseit be merné vallani előttem...

Saáry: Biztosítom, hogy téved.

Mariska: Saáry, nekem már leánykoromban is az volt a legkedvesebb foglalkozásom, hogy a szerelmesek panaszait meghallgattam, s az akadályokat, jóságos tündér módjára, elhárítottam az útjokból... Mint tizenötéves bakfis, édes könnyeket hullattam, ha a nálam idősebb leányok a szívemen kisírták magukat, s mióta asszony vagyok, csak akkor érzem jól magamat, ha a szerelmesek körül a jóságos gondviselés szerepét játszhatom... Elhiszi, hogy boldognak sze­ret­ném látni a kis Masámat, aki a legszebb és legédesebb asszony az egész világon? Elhiszi, hogy magát se tartom rossz fiúnak? De nem, most már nem is akarom, hogy válaszoljon, mert éppen elég volt a norvég hangulatból... Jőjjön, kisérjen le a szalonba, mert a maga ködvilága veszedelmesen forogni kezd körülöttem...

Saáry lekiséri a sápadt Mariskát, aki behunyt szemmel dől hátra a szalon plüsskanapéján, maga pedig visszatér a fedélzetre. Negyedórán át szótalanul nézi a veszettül táncoló hullá­mokat, míg végre, közvetetlen közelében, egyszerre csak feltünik a kikötő forgóhídja... A hajó lassan síklik végig a záporban rakodó gőzösök között s pár pillanat múlva horgonyt vet a molónál. Mariska mosolyogva megjelenik a rézburkolatú lépcsőzeten, s bágyadtan kapasz­ko­dik a barátja karjába.

Mariska: Éppen ideje volt! Mondhatom, hogy nem születtem tengerésznek.

Nagynehezen kerítenek egy zárt kocsit, mely a végkép tönkreázott utcákon át kiviszi őket a vasúti állomáshoz. A gyorsvonat érkezéséig még több idejük van húsz percnél, - ez az a húsz perc, mely sokkal idegesebbé teszi az embert, mint rendes körülmények között két egész hónapi várakozás. Mariska helyet foglal a váróteremben, Saáry pedig - ideges unalmában - cigarettára gyújt. Végre megszólal a jelzőcsöngetyű, s a budapesti vonat hóval födött lokomo­tivjával begördül a pályaudvarra. Az utasok közt rögtön föltünik a prémekbe és shawlokba burkolt Masa asszony, aki szeles sietséggel, rózsásra pirult arccal ugrik le a kupé lépcsőjéről. Oly üde és jókedvü, mintha öt perccel ezelőtt lépett volna ki a fürdőszobájából. A tizennégy­órás utazás egyáltalában nem látszik meg rajta.

Masa (megpillantja Saáryt és Mariskát, s ámultan csapja össze a kezeit): Na hallod, na hallod!

Mariska (a nyakába ugrik és viharosan össze-vissza csókolja a barátnőjét).

Masa: A táviratod után azt hittem, hogy egy szegény haldoklót fogok viszontlátni, akinek már csak percei vannak hátra az életből. De hiszen te pompásabb színben vagy, mint valaha!

Mariska: Tegnap még haldokoltam, de arra a hírre, hogy te vonatra ültél drágám, rögtön ki­ugrottam az ágyból. Nem hallottál soha a lélektani alapon való gyógyulásról?

Masa: Szegény Mariskám, te, ugylátszik, mint notórius szédelgő fogod befejezni az életedet! (Saáryhoz, akivel közben barátságosan kezet rázott:) Mi történt magával?

Saáry: Velem?

Masa: Meghízott és olajbarnára sült, mintha legalább is félévig harcolt volna az arabok ellen, az afrikai sivatagban. Szóval, alávalóan becsaptatok, gyermekeim, de most már mindegy, úgy kell nekem, ha oly csacsi voltam, hogy ily közönséges csalásnak fölültem. Most azonban sies­sünk reggelizni, mert mindjárt rosszúl leszek az éhségtől.

A kis társaság kocsiba ül s az Európa-szálló kávéháza elé hajtat, hogy itt várja be az abbáziai hajó indulását. A két asszony szerelmesen egymáshoz bújik s még melegében elintézi az összes budapesti pletykákat. Saáry - bár az eső még mindíg zuhog - úgy érzi, hogy a tengeren aranyos verőfény csillog, a házak tavaszias napsugárban fürdenek, s az utcákon kivétel nélkül boldog és elégedett emberek járnak, akik nyájas és biztató pillantásokat vetnek feléje. A kávé­házban az az impressziója, hogy most issza életében a legjobb kávét s az egyiptomi ciga­rettá­ban, melyre rágyújtott, finom és egzotikus illatokat fedez föl. A csirkefogó olasz pincért kedves és puritán nyárspolgárnak, a kávést önzetlen emberbarátnak s Mariskát valami mese­beli jó szellemnek nézi, akinek hasonmásai eddig csak a szorgalmas gyermekek számára írt tündérregékben szerepeltek. Hogy a Masa ezüstös hangja, édes nevetése, graciőz karcsúsága micsoda érzéseket kelt benne, arról egyáltalán nem bírna számot adni magának. Csupán azt érzi, hogy két-három esztendőt szívesen elengedne az életéből, ha Masa most lehúzná a keztyűjét s ő a szíve szerint kezet csókolhatna neki...

Később valamennyien beszállnak a hajóra, mely fürgén kikanyarodik a fiumei kikötőből. Az eső eközben eláll, a Karszt kopár sziklái fölött megjelenik a legelső napsugár. A nagy, fehér hajókon, az otromba gyárkéményeken délies verőfény tűz végig s a Monte Maggiore fehér hósipkája élesen megcsillan a napsütésben. Saáry furcsának és érthetetlennek találja, hogy míg az idejövetel közel egy óráig tartott, most öt-hat perc múlva már kikötnek az abbáziai molón. A tengerbe nyúló földnyelven világos ruhás asszonyok és selyemsipkás urak sürgölődnek s a hegy­oldalban álló villák és penziók tarka színekkel rajzolódnak a tavasziasan fűszeres leve­gőbe.

A két asszony a kiváncsi tömeg sorfala közt vonul ki a hajóból és Saáry boldog, büszke és mégis szerény pillantással nyugtázza a néma elismerést, mely a Masa szőke fürtjei körül rep­ked. A pálmákon esőcseppek sziporkáznak, a hotelablakok égnek a napfényben és a kiraka­tok­ban kívánatos apróságok kacérkodnak a sétálók százaival. A tenger felolvasztott zafírként csillog, s szerelmes gyöngédséggel símogatja a parti sétatér szikláit.

Öt perc múlva megérkeznek a penzióba, ahol a kis pesti asszony számára fejedelmi lakosztályt foglaltak le. Masa a lépcsőföljárat előtt sietve búcsút vesz a barátjától.

- Én most levetem a fűzőmet - mondja - és jót fogok lustálkodni délig, mert a hálókocsiban egész éjjel nem tudtam lehunyni a szememet. Mariska mesélni fog nekem, hogy könnyebben elaludjam, maga pedig elgyalogol Lovranáig s ezalatt folyton arra a kimondhatatlan boldog­ságra gondol, hogy ma délben szomszédom lesz az asztalnál...

Saáry kezet csókol a hölgyeknek, de mielőtt távoznék, Masa bizalmas és alamuszi pillantással néz a szemébe.

- Azt hiszem, hogy jól fogunk mulatni hármacskán, - mondja nevetve. - Ahogy magunkat ismerem, azt hiszem, hogy felségesen mulatunk...