A féltékeny Saáry.

Este egy olasz művésztársaság rendezett hangversenyt a penzióbeli közönség szórakozta­tására, s az asszonyok, akik fenékig ki akarták üriteni az élvezetek kelyhét, dekolletált ruhában, hajukban nyíló rózsákkal jelentek meg a szálloda halljában. A zsúfolt előcsarnokban csakhamar minden érdeklődés feléjük fordult; Masa a tizennyolcadik századbeli, rózsásfehér pasztellképekre emlékeztette a szálloda férfivendégeit, Mariska pedig - akiről csak most derült ki, hogy még cseppet sem érett meg a komoly gardedám szerepére - a Hungáriát jelképező, egészséges és bájos teremtés benyomását keltette a felcicomázott asszonyok körében.

Saáry, aki a Masa jóvoltából maga is gyöngyvirágot tűzött a smokingja gomblyukába, gyönyör­ködve, de kissé elámult arccal nézte a csodamódra megfiatalodott, pusztai özvegyet.

- Szeretném tudni, mit pózolt itt eddig a meghiggadt matróna szerepében! - mondta vállat­von­va. - Tudja, hogy minden férfi magát nézi? Akinek ilyen válla van, az ne játssza a szerelmesek védőangyalát, hanem törődjék elsősorban a saját maga dolgaival... Nézze csak azt a fehérhajú bácsit ott a sarokban; szegény most már a második pápaszemét is az orrára biggyeszti, csak­hogy magát még jobban szemügyre vehesse...

- Csúfolódik, mert vénasszony létemre kivágott ruhát vettem magamra? - szólott Mariska szégyenkezve.

Masa azonban lelkesedve magához ölelte a barátnőjét.

- Drágám, esküszöm neked, hogy mindnyájunk között te vagy itt a legszebb! Ha csak sejtel­med is lenne róla, hogy milyen bájos vagy, sohasem öltöznél többé sötét és öreges ruhákba. Ha én férfi lennék, biztosítalak, hogy verseket írnék hozzád...

Mariska - ennyi bók hallatára - pirulva sütötte le a szemét, a további udvariaskodást azonban megakadályozta az a jókedvű társaság, amely hangos örömmel közeledett a Masáék aszta­lá­hoz. A társaság egy rózsásarcú öreg úrból s két cigányképű vasgyúróból állott, akikben ötven lépésnyiről meg lehetett ismerni a civilbe öltözött huszártiszteket. A három férfi oly boldog lelkesedéssel üdvözölte Masát, mint az afrikai fenevadak közt kószáló angol a misszionárius kunyhóját.

- Maga itt? - kiáltotta boldogan az öreg úr, aki az első pillanatban olyasféle mozdulatot tett, mintha az egész világ szemeláttára a keblére akarná ölelni a fiatal asszonyt.

Masa egy tréfás mozdulattal elhárította magától a szeretetnek ezt a kitörését, aztán megismer­tette régi barátait a zavartan maga elé pillantó képviselővel.

- Ez Saáry, a híres politikus, aki most új erőt gyűjt a tengerparton, hogy a kormányt kimélet­lenül összezúzhassa... Ez a három úr pedig a nevezetes Szentkúthy-familia, vagy - mint otthon némi túlzással nevezik őket - a szent család... Különben hajdani, legkedvesebb szomszédaim, akik mindíg gavallérosan gondoskodtak róla, hogy ne szűkölködjem udvarlókban... A derék fiúk állandóan inspekciót tartottak, nehogy a lacházi kastélyt egy pillanatra is unalmasnak találjam...

A beszélgetésből csakhamar kiderült, hogy az öreg úr azonos a szentkúti nábob néven ismert sokszoros milliomossal, aki a fiaival együtt két héten át vendége volt a Sándor Henrik fő­herceg yachtjának. Sándor Henrik főherceg évenkint kétszer megfordult a felföldi vadász­kas­télyban, s a vendégszeretetet, mely annyi feledhetetlen élvezethez juttatta, most azzal hálálta meg, hogy Szentkúthyékat magával vitte Dalmáciába. Az Arany Sirály két hétig kószált a rongyos dalmát halászfalvak között, s fejedelmi utasát csak tegnap tette le Brioni szigetén, ahol a főherceg az influenzás trónörököst meglátogatta.

- A fenséges úr - mondta a fiatalabbik Szentkúthy - udvariasan fölajánlotta, hogy bárhova elvitet bennünket az Arany Sirállyal... Elmehettünk volna Indiába vagy Japánba is, de mi habozás nélkül Abbáziát választottuk, mert egy titokzatos sejtelem megsúgta nekünk, hogy itt a földkerekség legszebb asszonya várakozik ránk...

Később az is kiderült, hogy a két fiú aktív huszártiszt, aki ez idő szerint korlátlan szabadságot élvez, mert az ezrednél teljes mértékben osztották a főhercegnek azt a kifejezett aggodalmát, hogy a fiatal Szentkúthyak egészségi állapota megkívánja az erőteljes tengeri levegőt.

- Maguk betegek? - kérdezte a kezét összecsapva Masa asszony, miután a két élettől duzzadó, nyulánk oroszlánkölyket egy gyöngéd pillantással végigsímogatta.

János és György, - így hívták a szenvedő huszárokat - fájdalmas arccal horgasztották le a fejüket.

- Hát nem látja, hát nem olvassa le az arcunkról, hogy mind a ketten a végét járjuk? Se nem eszünk, se nem alszunk, s a lélek már hónapok óta csak hálni jár belénk... A lélektől ez annál furcsább, mert magunk - nagy elkeseredésünkben - egyáltalában nem fekszünk le hajnal előtt.

Az öreg úr, aki frisseség dolgában bízvást vetekedhetett a fiaival, utóbb elmesélte a dalmáciai út történetét s mivel pompás és jó humorú elbeszélő volt, szenzációs, új pletykákkal mulattatta a csillogó szemmel figyelő asszonyokat. Minthogy a hangverseny gyorsabban véget ért, mint az öreg Szentkúthy előadása, a két asszony közlelkesedéssel fogadta azt az ajánlatot, hogy az estét a tengerparti kávéházban fejezzék be. Mielőtt azonban Masa és Mariska a köpönyegüket lehozatták volna, Saáry bágyadtan kijelentette, hogy fejfájása miatt - őszinte sajnálatára - kény­telen búcsút venni a társaságtól.

- Le akar feküdni? - kérdezte megütközve Masa asszony.

- Mondja inkább, hogy meg akarok enni egy fél kiló aszpirint, - válaszolta mártirmosollyal a képviselő.

Masa durcásan vállat vont, de Mariska óvatosan közelebb húzódott a barátjához.

- Édes fiam, nem gondolja, hogy őrültség, amit cselekszik? - súgta fejcsóválva.

- Őrültség, hogy lefekszem, ha a fejem fáj?

- Még pedig a legnagyobbak egyike, amit életében elkövetni fog! Hát azt akarja, hogy ez a két fiú szabadon és ellenőrzés nélkül udvarolhasson Masának? Na, jőjjön, vegye gyorsan a kalap­ját, mert bizony isten, mindjárt megharagszom...

A társaság megivott a kávéházban néhány üveg pezsgőt, elhuzatott egy-két nótát az Abbáziá­ban vendégszereplő pesti cigánnyal, aztán - mivel lefeküdni még mindíg korán volt - hosszú sétát tett a holdfényes tengerparton. Az öreg úr eközben folytatta leleplezéseit Európa ural­ko­dó családjairól, - fizetség gyanánt mindössze azt kötötte ki, hogy Masa belekaroljon, - a fiúk pe­dig előadták azokat a kuplékat, amelyekkel egy bécsi színész az Arany Sirály-on a fő­herceget mulattatta. A fiumei világító-torony már abbahagyta éjjeli jeladásait, mikor Masa, hosszabb lelki küzdelem után, végre a lefekvést szóba hozta...

Korán reggel, midőn a hajnali fölkeléshez szokott Mariska az ebédlőben megjelent, egy mozdulatlan emberi szobrot talált a rézveretes kredenc előtt: a szobor, mint utóbb konstatálta, Saáry képviselő volt. A fiatal politikus jó darabig nem vette észre a Mariska belépését, de mikor barátnője gyöngéden vállon veregette, ijedten és megzavarodva ugrott föl a helyéből.

- Maga talán egy élőkép-előadásból tart főpróbát? - kérdette a jólelkű Mariska kiváncsian. - Úgy látom, a búsuló juhászra készül, de figyelmeztetem, hogy egy pásztorbotra is szüksége lesz, ha pontos és élethű alakítást akar produkálni...

Saáry, aki eddig értelmetlen arccal meredt maga elé, most egyszerre megragadta a Mariska asszony kövér és jólápolt kezecskéjét.

- Csakugyan oly jó hozzám, mint amilyennek hetek óta mutatkozik? - kérdezte lihegve, mi­közben arca csak úgy vonaglott a fölindulástól.

- Kételkedik benne?

- Nem kételkedem és éppen ez az oka, hogy egy nagy, igen nagy szívességet kérek magától.

- Mi az?

- Arra kérem, hogy ne legyen most oly fiatal, mint tegnap este volt, mikor minden férfi magát nézte, hanem változzék vissza ismét azzá a jóságos teremtéssé, aki a korát meghazudtolva, oly nemes őszinteséggel játssza a könyörületes matróna szerepét.

- Édes barátom, amint látja, ehhez igazán nincs szükségem valami kolosszális színészi tehet­ségre...

- Oh, nagyon is szüksége van rá, mert maga igazán messze van még attól a kortól, mikor az asszo­nyok tiszteletreméltó érzéseket keltenek a férfiakban. Fájdalom, sokkal bájosabb, sem­hogy egészen meg tudnék feledkezni a koráról, de mivel tudom, hogy a jósága még a szépsé­génél is nagyobb, hát behunyom a szememet és naivul elhitetem magammal, hogy egy tipegő nagymama áll előttem, akinek nincs egyéb gondja, mint hogy az egész világot boldoggá tegye... Ugy-e, megengedi, hogy a szívemet kiöntsem, hogy a nagy és keserves fájdalmamat elsírjam?

Mariska szeliden bólintott.

- Sírja el, fiam, - mondta résztvevő hangon, miután a fűtött kályha mellett helyet foglalt.

- Egész éjjel nem hunytam be a szememet, - folytatta Saáry, - mert mindíg az járt a fejemben, hogy Masát nemsokára örökre elveszítem... Eddig még magam előtt is letagadtam, hogy kamasz módjára szerelmes vagyok, de az éjjel, fájdalom, nagyon is tisztába jöttem az érzé­seimmel... Kis nagymamám, ne kacagjon ki, de én nem tudok többé élni Masa nélkül... Eddig szá­nalomraméltó pulyáknak tartottam a szerelmes férfiakat, de most, fájdalom, a magam példá­ján tanultam meg, hogy vannak helyzetek, melyekben még a leghidegebb cinizmus is csődöt mond... Talán ez az oka, hogy sohase volt részem asszonyi szeretetben, de most rettenetesnek tünik föl a gondolat, hogy életem legelső, igazi szeretetéről lemondjak...

- És miért akar lemondani róla, maga nagy csacsi?

- Hát nem látta, hogy Masa egész éjjel a fiatalabb huszárral kacérkodott? Hajnalig se volt a számomra egyetlen jó szava, de ezt nem is csodálom, hiszen nem vagyok oly önhitt, hogy magamat ezzel a csinos legénnyel összehasonlítsam... Mondja meg őszintén: képesnek hisz maga egy szép asszonyt arra, hogy reám, a savanyú fickóra, jó szemmel nézzen?

Mariska komolyan rázta meg a fejét.

- Én legfölebb csak magamról beszélhetek, - mondta alamuszi arccal, miközben vizsgálódva végignézte a kétségbeesett fiatal embert. - Nekem csakugyan az a nézetem, hogy a maga tekin­tetétől még a legédesebb tej is megsavanyodnék, legalább az éjjel, hízelkedés nélkül szólva, oly kiállhatatlan volt, hogy egyszerűen megborzadtam magától. De az asszonyok - amint tudja - nagyon különös teremtések, s így az se lehetetlen, hogy Masának éppen az ünnepies kiállha­tatlanságával imponál... De akárhogy is van, a huszártól nem kell tartania, mert ez a fiú - bizto­sítom róla - sohase fogja elrabolni a szegény kis Masája lelki nyugalmát...

- Gondolja? - kérdezte kipirulva a képviselő.

- Gondolom, fiam.

Saáry egy darabig tünődve nézett maga elé, majd így szólott:

- Azért mégis elengednék egy-két évet a leendő anyósom életéből, ha a fenséges úrnak hirtelen eszébe jutna, hogy Szentkúthy György urat egy indiai utazásra magával vigye...