Szerelmi vallomás.

Az istenke - ha nem is szó szerint - de meghallgatta a szegény Saáry imádságát: a Szent­kúthyak másnap délben borus arccal várták meg az asszonyokat a penzió előcsarnokában.

- Nem tudja, hogy ki találta föl a távírógépet? - kérdezte az öreg milliomos a mesemódra kicsípett Masától.

- Akkor se tudtam, mikor a felsőbb leányiskolába jártam! - válaszolta érthetetlen hencegéssel a szép asszony.

A nábob aggodalmasan vakarta meg a fejebúbját.

- Baj, baj, mert akkor nem tudom, kinek kívánjam azt a sok rosszat, amit a távírógép ismeret­len feltalálójának szántam. Ha ez a bandita a kezem ügyében volna most, irgalom nélkül felkoncolnám. Tudja, hogy micsoda meglepetés ért ma reggel?

- Micsoda?

- Még javában aludtam, mikor egy sürgős távirattal kopogtattak be a szobámba. A táviratot a fenséges úr küldte, aki hirtelen arra határozta magát, hogy az Arany Sirály-lyal végigjárja az észak-olaszországi partokat. A yacht korán délután Brioniba indul s akár tetszik nekünk, akár nem, még a mai nap folyamán búcsút kell vennünk a Quarnerótól.

- És mit talál ebben oly kétségbeejtőnek?

Az öreg úr szörnyűködve emelte ég felé a karjait.

- Mit? És ezt maga kérdi? Hat hónapi távollét után végre viszontláthatom a legszebb asszonyt, s mikor éppen belemelegedném az udvarlásba, a zord végzet könyörtelenül kikerget a para­dicsomból. És ezt mind annak a sötét gazembernek köszönhetem, aki a táviratozást föltalálta...

Az asszonyok később, miután a rögtönzött búcsúlakoma véget ért, lekisérték a Szentkúthyakat a molóra, s vagy negyedóráig meghatva lobogtatták zsebkendőjüket az Arany Sirály felé, mely mindinkább eltünt a tengerre boruló ködfelhő szürkeségében. Mikor a kis hajó fehér teste végkép beolvadt az opálszinü habokba, Mariska bizalmasan belekarolt a képviselőbe, aki még mindíg boldog izgatottsággal integetett a semmiségbe vesző yacht felé.

- Drágám - mondta Saárynak, miközben Masa kissé előre sietett, hogy a moló végében kitett foto­­gráfiákat végignézze - drágám, most már nyugodtan elteheti a zsebkendőjét, mert az Arany Sirály-ról még távcsővel se lehet többé felfedezni magát. Hagyja most a huszárokat, akik remélhetőleg jó ideig nem fogják megzavarni a cirkulusait s gondoljon inkább arra, hogy a szerelmi dolgokban minden elmulasztott pillanat bűnnek számít. Azt hiszem, tudja, hogy a szerelmeseknek a KMP a titkos mottójuk?

- Mit jelent ez?

- KMP annyit jelent: kár minden percért. Az éjjel megtanulhatta, hogy a gyávaság néha helyre­hozhatatlan veszedelmekkel jár. Aki a vallomást, amit ma megtehetne, holnapra halasztja, az el lehet készülve rá, hogy holnap már örökre lekésett a boldogságról.

- Hát mit tegyek?

- Tőlem kérdi? És maga hoz törvényeket az országnak? Édes fiam, ha találkozik valahol egy tízéves gimnázistával, hát kérje meg, hogy adjon magának tanácsot, mert az bizonyosan jobban tudja, mi most a legsürgősebb tennivaló...

Bosszúsan és csúfolódva rázta meg szép fejét, de mivel hasztalan várta, hogy a bamba Saáry a szavaira válaszoljon, halkan folytatta:

- A világ teremtése óta mindíg úgy volt, hogy a szomjas itallal, a fáradt pihenéssel, a szerel­mes pedig őszinte vallomással könnyített magán. Aki azt várja, hogy arcáról fogják leolvasni érzéseit, az okvetetlen savanyú nagybácsiként fogja befejezni az életét... Az asszonyok, drágám, nem rébuszokat akarnak megfejteni s nem Sherlock Holmes-féle szimptomákból akarják megállapítani, hogy egy becsületes fiút megtébolyítottak kissé... Mi nem a Lehár vagy a Fall Leó muzsikáját tartjuk a legbájosabb zenének, hanem azt az ügyetlen dadogást, amellyel valaki a szerelmét bevallja előttünk...

- Maga azt hiszi, hogy nyiltan kellene beszélnem Masával? - kérdezte Saáry elképedve.

Oly komikusan ijedt arcot vágott, hogy Mariska hangosan elnevette magát.

- Ez nem olyan könnyü, ugy-e, mint a parlamenti szónoklás? A miniszterelnöknek csak meg­mondja az ember valahogy az igazat, de egy huszonkétesztendős, kékszemű asszony még a legvakmerőbb közbeszólót is éretlen gyerekké változtatja... Itt van például maga, akinek láttára - úgy hallom - a miniszterek is remegnek, mint a nyárfalevél... És lám, mégis didereg a gondolatra, hogy az érzéseit egy kicsike asszony előtt bevallja... Mondja, nem szégyenli magát, hogy ennyire gyáva?

Saáry lesütötte a szemét - most csakugyan olyan volt, mint egy tizenötesztendős diák - aztán kétségbeesve válaszolt:

- Nem az a baj, kis anyám, hogy gyáva vagyok, hanem az, hogy rettentően félek valamitől. Attól félek, hogy Masa sértőnek találja a vallomásomat, mert még álomnak is hihetetlen, hogy ő valaha az én gyerekes ragaszkodásomat viszonozhatná... Az ilyen édes kis tündérek nem arra születtek, hogy a magamfajta, szögletes fajankókat boldogítsák... Mert lássa, kis anyám, akármilyen nagy csacsi vagyok, azt mégis nagyon jól tudom, hogy az ilyen asszonyokat a jó istenke nem egyszerü és filiszter feleségeknek teremtette, hanem ragyogó és kiváltságos lényéknek, akikre mi, köznapi nyárspolgárok, csak imádság közben merünk föltekinteni... Hogy merhetnék hát olyan impertinens lenni, hogy a szerelmemet bevalljam neki?

Mivel Masa e pillanatban teljesen el volt foglalva az arcképek nézegetésével, a jószívű Mariska - miután lopva körülnézett, hogy nem közeledik-e valaki? - keztyűs kezével gyöngé­den megsimogatta a Saáry kipirult arcát s halkan így szólott:

- Ha maga impertinenciának tartja azt, hogy egy asszonynak a szerelméről beszél, hát azt tanácsolom, hogy csak legyen mielőbb impertinens... Olyan nőt aligha fog találni a földön, aki ezért az impertinenciáért megneheztelne magára...

Masa most végre befejezte szemléjét s nevetve fordult a suttogó Mariska felé.

- Drágám, nem gondolod, hogy kissé gyanúsan viselkedtek? Már fél órájánál több, hogy titok­zatosan összebújtok s én mostanáig a legnagyobb önmegtartóztatással játszottam a diszkrét és jólnevelt teremtést. De elvégre a diszkréciónak is van határa és senkise kívánhatja tőlem, hogy egészen késő éjszakáig nézegessem itt a tengernagyoknak öltözött pesti boltosokat. Fejezzétek hát be sürgősen az eszmecserét, mert igazán csöpp kedvem sincs hozzá, hogy az irigységtől elájuljak...

Kacagva mentek be a kávéházba, ahol még mindíg a pesti cigány muzsikált, de az ajtóban Mariska sietve odasúgta Saárynak:

- Este fejfájást fogok szimulálni s nem jövök le a vacsorához, hogy Masával tanúk nélkül be­szélhessen... A maga kedvéért halálosan unatkozni fogok, - de ha ügyetlen lesz, bizonyos lehet benne, hogy rám ebben az életben nem számíthat többé... Gondoljon arra, hogy valamikor kitüntetéssel tette le az érettségi vizsgát s hogy egy hajszál híjján megbuktatta a kultusz­miniszter ő excellenciáját... Ha a minisztertől nem félt, akkor nincs mit remegnie egy csitri kis asszony előtt se... És ne kompromittálja azokat a derék tanárokat, akik valaha érettnek nyilvá­nították...

*

A Mariska asszony tanácsai, mint az alábbi jelenet is bizonyítja, nem vesztek kárba.

Saáry, vacsora végeztével, kivonul Masával a hallba, ahol a pensió lakói a kávéjukat inni szok­ták. Masa sötétzöld, dekolletált ruhát visel, lábait fiúsan egymásra rakja s nagy gyönyö­rűséggel szívja egyik cigarettát a másik után. A füst miatt néha összehúzza kissé a szemeit s ez a furcsa grimász valami különös és pikáns kifejezést ad az arcának. A selyemruha alól kikandikál a cipőcskéje, sőt a selyemharisnya egy tenyérnyi darabkája is. Mindez némileg megtébolyítja a fiatal urat, de Masa ezt nem veszi tudomásul, hanem fáradhatatlan maliciával rágalmazza végig az összes asszonyokat, akik a hall nádfauteuiljeiben helyet foglalnak. Saáry közben sikertelen kisérleteket tesz, hogy a higgadt társalgás tónusába zökkenjen, de ijedten konstatálja magában, hogy a hangja remeg s hogy meglehetős ostobaságokat fecseg össze-vissza. Később az előcsarnok mindinkább kiürül s kilenc óra tájban teljesen egyedül marad­nak. Mindketten elhallgatnak, nagy csönd támad s Masa hirtelen ásítani kezd.

Masa (nevetve): Bocsánat, nehogy azt higyje, hogy unatkozom. Ez nálam egyszerű idegesség. (Csodálkozva végignézi Saáryt, aki sápadtan rágicsálja a bajuszát.) Mi baja magának?

Saáry (szinte asztmatikusan lélegzik): Masa, - én kérdezni szeretnék magától valamit... De meg kell igérnie...

Masa (félbeszakítja s megdöbbenve néz a barátjára): Jaj!

Saáry (ijedten hallgat).

Masa: Édes fiam, én valami borzasztót sejtek; maga be akarja vallani, hogy szerelmes belém...

Saáry (annyira megijed, hogy derékon kettéharapja a szivarját, melyre az imént öntudatlanul rágyujtott).

Masa: Igy nem kezdődhetik egyéb, mint egy szerelmi vallomás, - ez kétszer kettő négy... Maga azzal jött ma ide, hogy a szívét kiönti előttem, s olyasvalamit fog kérdezni tőlem, amire én nem akarok feleletet adni... Őszintén szólva, már tegnap este féltem ettől a jelenettől, mert azok a pillantások, amiket az ártatlan Szentkúthyakra vetett, a legnagyobb mértékben gyanú­sak voltak... Saáry, nagyon kérem, tagadja le lovagiasan, hogy ez volt a szándéka... Mondja, hogy csak tréfát akart űzni velem, hogy a nagyapámról, vagy a holnapi kirándulásról akart kérdezősködni, de ne szóljon szerelemről, mert akkor a jó pajtásságunk is veszedelemben forog... Ne magyarázza félre, amit mondok, mert ez nem annyit jelent, mintha a maga vonzal­ma és becsülése hidegen hagyna... Én is asszony vagyok s nekem is hizeleg, ha egy ilyen híres ember a szimpátiájával kitüntet... De maradjunk meg egyelőre a jó barátságnál, mert én a szerelemben ép oly kevéssé hiszek, mint a marslakókban... Lehet, hogy egyszer visszatérnek megint a régi illuzióim, de addig megelégszem a baráti kézszorítással s azt a férfit becsülöm legtöbbre, aki csak a hűséges és együttérző kis pajtását látja bennem... Nem elégíti ki, nem teszi büszkévé, hogy ezt az előkelő szerepet magának szántam?

Saáry (szomorúan hallgat).

Masa: Föl a fejjel, mosolyogni szépen, mert még különben azt hiszem, hogy haragszik rám. És most - miután mindent tud - halljuk, hogy mit akart az imént kérdezni tőlem?

Saáry (hosszan maga elé néz, lesüti a szemét, kipirul, majd halkan, fájdalmasan ezt mondja): Azt akartam kérdezni, nem volna-e kedve holnap egy castelmuschioi kiránduláshoz?

Masa (boldogan): Hogy nem volna-e kedvem? Akár Bombayba vagy Laboréba is elmegyek magával, csak szóljon két órával előbb, hogy a csomagoláshoz időm legyen... Most azonban lefekszem és magával fogok álmodni... (Megszorítja a Saáry kezét és oly vértforraló kacérság­gal néz a szemébe, hogy az önzetlen baráti érzés, melyről az imént szó esett, szánalmasan és kétségbeesetten vonaglani kezd. A következő percben eltünik a lépcsőház homályában.)

Saáry (mindaddig az előcsarnokban marad, míg a háziszolga a lámpákat oltogatni kezdi. Aztán lassú léptekkel fölballag a szobájába).

-&-