BIZALMAS VALLOMÁSOK
(A szerző felolvasása egy vidéki városban)

Ha valaki azzal kezdi, hogy bizalmas vallomásokat akar tenni, az mindig aggasztó jelenség. Mikor a fiatalabb bohémvilágban - azok közt, akik bennünket következetesen vén csacsiknak szoktak nevezni - egy-egy ifju költő azt mondja a másiknak, hogy „pár bizalmas szót akarok váltani veled”, - az a másik savanyu arccal válaszolja:

- Sajnálom, édes öregem, de magamnak sincs...

Aki bizalmas vallomást tesz, arról előre tudják, hogy kérni akar valamit, s igy nem lenne célja, hogy tovább is kerteljek: én is kéréssel kezdem az intim vallomásaimat. Azzal a kéréssel, hogy ezt az irka-firkáló idegent, e sorok iróját, aki őszinte bünbánattal vallja be, hogy most jár először a szőke Tisza partján, abban a városban, melyről gyermekkorában annyi tündérmesét hallott, - fogadják oly szivesen, mintha régi barát lenne, s adják meg neki a régi jó barát kiváltságait: engedjék meg, hogy ugy érezze magát itt, mintha önök közé - hazajött volna.

Ez a találkozás nem csupán azért kedves nekem, mert tizenhatéves korom óta mindig készü­lődöm hozzá, hogy ide jőjjek, hanem azért is, mert mi irók ritkán találkozunk az intelligens olvasóinkkal. És ez talán nem is hiba, mert a találkozás többnyire - kölcsönös kiábrándulással jár. Mi irók gyorsan kiábrándulunk abból a tévedésünkből, hogy az olvasók nem értenek meg bennünket - pedig minden rossz firkáló azzal vigasztalódik, hogy ő magasan az olvasók fölött áll - s hamarosan tisztába jövünk vele, hogy a nyájas olvasó többnyire nagyon is bele lát a lel­künkbe, s a hamis pénzt még az irodalomban se hajlandó elfogadni az arany helyett. De ennél nagyobb baj, hogy az olvasók is kiábrándulnak belőlünk, s átkozottul gyorsan felismerik, hogy az életben cseppet se hasonlitunk a regényhőseinkhez, akik maró gunynyal vagy szellemes nonchalence-szal vágják ki magukat a legkritikusabb helyzetekből... A szöghaju, délceg gavallér helyett, akit a novellái után afféle afrikai oroszlánvadásznak képzeltünk, néha egy köszvényes filiszter jelenik meg az iró képében, egy kicsinyes nyárspolgár, aki ecetestormát eszik a félkövér marhahus mellé... A büszke költő, aki verseiben letegezi a császárokat és a királyokat, esetleg kalucsnit és Jäger-inget hord, s a szellemes crocquisiró, akit fiatalnak, üdének, ragyogó szellemünek gondolunk, szóda bicarbonát kér a kávéházban a felszolgáló pincértől... Nem rémes dolog-e, hogy az irók is alá vannak vetve a hétköznapi gyönge­ségeknek?... De akárhányszor még nagyobb baj is történik ennél: kiderül, hogy az elmés elbeszélő, a lendületes poéta a magánéletben voltaképpen unalmas fickó... Nem egy olvasó van, aki ugy jár a maga kedves irójával, mint Marmontelnek, a hires meseirónak az a rajon­gója, akitől egy barátja azt kérdezte, hogy hova siet?

- Hazamegyek, szólt a nyájas párisi olvasó. Nem is megyek, hanem rohanok haza, hogy gyor­san elolvassam a Marmontel egyik munkáját. Most ugyanis fél óráig beszéltem Marmontellel, s oly borzalmasan unatkoztam, hogy csupán - a munkái segitségével tudok megszabadulni ettől a halálos unalomtól...

A költemény és a költő tehát nem egészen azonosak, - ezt mi irók, sajnos, gyakran tapasz­taljuk, mikor az olvasóinkkal összetalálkozunk. És a kiábrándulás, amit keltünk, annyira érzé­kenyekké és tulfinomakká teszik az idegeinket, hogy amikor egy szép asszonynak, s egy-egy fiatal lánynak bemutatnak bennünket, szinte delejesen megérezzük, hogy azt gondolja magában:

- Addio, - megint szegényebb vagyok egy illuzióval...

Ne vegyék szerénytelenségnek, ha elmondok két esetet a megirandó memoire-jaimból, - hogy nem dicsekedés a célom, az a végén ugy is kiderül. Tavaly egy könyvet irtam, melynek ez volt a cime: „Előadások a Feleségképző Akadémián.” Tanácsok voltak benne ama fiatal leányok számára, akik még nem vetik meg a házasságnak nevezett, ósdi intézményt, - persze olyan tanácsok, amelyek nekünk férfiaknak, kellemesek... A könyvből az derül ki, hogy a férfi, csekély kivétellel, tökéletes lény, s hogy minden rossz házasságnak kizárólag az asszonyok az okai... (Zárjel kell - hiszen ugyis bizalmas vallomásokról van szó - be kell ismernem, hogy a Férjek Országos Egyesületétől, melynek tagjai titkos kartellben vannak egymással, tekintélyes szubvenciót kaptam ezért a munkáért.) Az asszonyok érdeklődve, sőt mohón olvasták végig a könyv egyes fejezeteit, s száz meg száz levélben közölték velem a tárgyra vonatkozó nézeteiket... Akadtak jókedvü és okos asszonyok, akik ezt irták:

- Majd ha Edison kitalálja a feleség-automatát, akkor aranynyal fogjuk megfizetni a maga taná­csait... De amig a husból és vérből való feleségek divatban maradnak, addig ne kivánja tőlünk, hogy tökéletesek legyünk... Kezdjék meg maguk, majd mi követni fogjuk a példáju­kat...

Voltak, akik azt irták, hogy ők is korrekt asszonyok lennének, ha olyan férjük lenne, mint a könyv szerzője, de az övék, fájdalom, sötét gazember, aki sohase fogja megérteni őket. Ezt a levelet odacsempésztem a feleségem asztalára, aki ezzel a czédulával csempészte vissza:

- Szegény asszony, - ha ez tudná, amit én tudok...

Egy fiatal leány diszkréten azt a kérdést intézi hozzám, hogy nőtlen ember vagyok-e, mert hajlandó lenne rá, hogy feleségül jöjjön hozzám, még akkor is, ha netalán vörös a hajam, s fogadalmat tesz, hogy hüségesen befogja tartani az összes §§-aimat. Egy másik az iránt érdeklődött, melyik utcában van az általam igazgatott Feleségképző Akadémia, mennyi a tandij, szükséges-e külön fizetni valamit a beirásért, s kell-e fölvételi vizsgálatot tenniök a növendékeknek? Utóiratban pedig a felől kért információt, vajjon a kitünően levizsgázott - vagyis röviden: okleveles - feleségek számára gondoskodik-e az intézet megfelelő férjekről?

Mindezek azonban bolondos levelek voltak, de jött egy komoly és megható irás is, amit valahonnan Erdélyből irt egy boldogtalan, fiatal asszony, aki keserves könyekkel sirta tele a kis chamois-szinü papirost...

- Ha még egyszer boldog leszek az életemben - irta - ezt csak magának fogom köszönni, mert maga világositott föl először a felől, hogy mit kivánnak tőlünk a férfiak... Az édes anyám arra tanitott, hogy meg kell törni a férjeket, akik különben egytől-egyig bestiák, az uram már a mézesheteinkben kijelentette, hogy a jó asszonynak sohase lehet önálló akarata... A kétféle tanács azzal az eredménynyel járt, hogy most ott is sirok, ahol senki se lát... Az uram elhanya­gol és más, jókedvü asszonyok után jár, - higyje el, már közel álltam ahhoz, hogy bucsut vegyek ettől a világtól... Maga a megmentőm, a szabaditó angyalom, - és ezért személyesen meg fogom szoritani a kezét, amint legközelebb Budapestre utazom...

Amennyire a szomoru levél elérzékenyitett, annyira felviditott az én bájos ismeretlenemmel való találkozás, mert a fiatal asszony megtartotta a szavát és vagy három hét mulva fölkeresett a szerkesztőségben. Mikor meglátott, kissé idegenkedve állt meg az iróasztalom mellett:

- Hogyan - kérdezte kedvetlenül - maga lenne az, aki a feleségek kitanitásával foglalkozik?

- Én, nagyságos asszonyom, én, személyesen.

- De hiszen maga... hogy is mondjam csak?... maga semmivel se más, mint akármelyik közön­séges ember... Én azt hittem... istenem, talán szamárság is volt, amit hittem... hogy magának a föllépésében is van valami rendkivüli... valami szelid fenség, ami imponál az asszonyoknak... valami magasztos vonás, amivel kiemelkedik a többiek közül... valami titokzatosság, mint Némo kapitányban... De maga - ne vegye rossz néven - semmivel se más, mint nálunk a gyógyszerész vagy a körorvos...

Egyszerre megszünt a varázs, amikor meglátott, a gyógyszerész és a körorvos szinvonalára sülyedtem a szemében, mert ő a magányos hegyei közt talán olyanformát képzelt, hogy az irónak három szeme, két orra van... Kiábrándultan köszönte meg a tanácsaimat, de én azzal az impresszióval tekintettem utána, hogy nem sokat segitettem rajta; ez az asszony az én kedvemért többé nem fog másképp bánni az urával...

Röviddel ennek a könyvnek a megjelenése után tárcaciklust kezdtem egyik napilapban, ezzel a cimmel: Mesék az irógépről. Egy huncut és raffinált kis gépiróleány szédületes karrierjét irtam le, az aranyszőke Lehmann Vilmáét, aki a hatalmas pénzintézetben mindenkit az orránál fogva vezet, s végül feleségül megy Honti elnökigazgató urhoz. Mikor a történetnek a végére jutottam, s azt kellett volna irnom az utolsó lapra, hogy: vége: - egyszerre csak egy sajátságos érzés fogott el; ugy éreztem, hogy nem tudok megválni a hősnőmtől. Ugy jártam, mint Pygmaleon, aki beleszeretett a saját Galatea-szobrába: én a piszeorru, ravasz, bájos kis hős­nőmbe bolondultam bele, még pedig oly komolyan, hogy sehogyse tudtam belenyugodni a válás gondolataiba... Igy szóltam tehát, bizonyos meghatottsággal:

- Kicsike Vilmám, én ezután is hü maradok hozzád...

Megkezdtem tehát a második részt, a Méltóságos asszony-t, ahol egy uj alak jelent meg a szinen, egy elbizakodott arisztokrata, aki a fejébe vette, hogy magába bolonditja az én Lehmann Vilmámat... Töredelmesen bevallom, hogy én, a szerző, az arisztokrata pártjára állottam; a méltóságos asszony mindjobban fölmelegedett előkelő gavallérja iránt, s már-már ugy volt, hogy meghallgatja szerelmi vallomását, amikor egy napon, a lakásomon, azzal jött be a szobalány:

- Kérem, vagy tiz kisasszony van odakünn...

- Tiz kisasszony? És mit akar tőlem a tiz kisasszony?

- Azt személyesen akarják elmondani a nagyságos urnak...

Udvariasan elébe siettem a bájos deputációnak, mely frissen, hangos trécseléssel özönlött be a dolgozószobámba, ünnepiesen félkörbe állt, hogy egy csinos, gesztenyeszinü fruskának helyet adjon, aki minden bevezetés nélkül igy szólott:

- Mi az ön terve Lehmann Vilmával?

- Hogy mi a tervem? - dadogtam csodálkozva.

- Igenis, hogy mi a terve?... A legutolsó tárca ugyanis azt sejteti, hogy az a gőgös fráter sikerrel fog udvarolni neki...

- De bocsánat, kedves kisasszonyok, - mondtam mosolyogva, - a dolog ugy áll, hogy Lehmann Vilma asszony ő méltóságának a sorsa kizárólag az én kezembe van letéve, s igy nem tartozom beszámolni vele, hogy mik a jövendőbeli terveim... Ha akarom, még kegyelmes asszony is lehet belőle, s ha nekem ugy tetszik, elválik Hontitól s mint orfeuménekesnő fog föllépni a bécsi Ronacherben... Ez attól függ, milyen kedélyhangulatban leszek, s hogyan izlik az ebédutáni szivarom... Elvégre az ember ritkán jut abba a helyzetbe, hogy egy szép asszony sorsával a kénye-kedve szerint rendelkezhessék...

A lányok idegesen rázták meg a szőke és barna fejecskéiket, s egy hermelinboás kis bakfis majdnem könyezve szólott:

- Elég hiba, hogy egy ilyen ember szeszélyétől függ egy édes és megennivaló teremtés sorsa...

Valamennyien helyeselték ezt a megjegyzést, látszott rajtuk, hogy méltatlannak tartanak Lehmann Vilmához, hogy egyáltalában fölháboritónak találják a szerzőnek azt a jogát, hogy korlátlanul rendelkezhessenek a hőseikkel. A feminizmus bajnokai még bevehetnék a prog­rammjukba azt a pontot, hogy a védtelen regényhősnőket a szerzői abszolutizmustól megóvják...

Igyekeztem tréfára forditani a beszélgetést, de ők makacsul visszatértek e tárgyra, s komoly igéretet, sőt úgynevezett becsületszót követeltek tőlem, hogy a Lehmann Vilma élete derüs és makulátlan marad... Annyira a sarokba szoritottak, hogy már szinte félénken kockáztattam meg egy megjegyzést.

- De mit csináljak Szentgróthy gróffal, aki eddig jogosan remélhette, hogy az udvarlását meghallgatják?

- Ojjé, hát ez is probléma, - szólt egy vöröshaju kis leány fitymálva. - Irja meg, hogy hajnalig kártyázott a kaszinóban, s ott az egész vagyonát elveszitette... Reggel aztán bizonyos ön­undorral fejbelőtte magát...

- Vagy rendezzen egy párbajt közte és a férj között, - szólt egy másik, haragtól kipirult kisasszony. - Honti fejbelövi a gaz csábitót és Vilma bünbánólag borul az ura keblére... A Marlitt egyik regényében is van egy hasonló jelenet...

Oly gyülölettel beszéltek valamennyien Szentgróthy grófról, hogy a bátorságom végre is cserben hagyott... Megigértem nekik, hogy ugy fogok vigyázni Lehmann Vilmára, mint a szemem fényére, s korrektül be is tartottam a szavamat... A méltóságos asszony hűséges maradt az urához, és én - ha csak tiz bolondos, kis lány előtt is - egy időre rehabilitáltam azokat a szerzőket, akikre annyi védtelen ember sorsa van bizva...