A KANONOK KOSZTOSAI

Isten tudja, hogyan történik: de mostanában, szürkülő fejjel, akárhányszor felujulnak a lelkemben olyan emlékek, amikre husz-huszonöt éve, hogy nem gondoltam... Éjjel, az iróasztal fölött kuksolva, némelykor bágyadtan leejtem a tollat s félig lehunyt szemmel a multakra gondolok... A mindennapi milieu-m egyszerre csak eltünik, az utcán járó tivor­nyá­zók hangját nem hallom és a szoba szögleteiből gyerekkori képek, vidám, elfelejtett pajtások alakjai lépnek ki... Mintha husz-huszonöt esztendő minden eseménye csak álom lett volna: hirtelen ugy tetszik, hogy még mindig az ablakdeszkára dőlve olvasgatom a kecskebőrös Robinson történetét, s a szomszéd mühelyből behallatszik hozzám az esztergapad berregése... Szinte várom, hogy az ajtó egyszerre megnyilik s barátaim, a bádogos gyerekei, félénken besurrannak, mint valaha... Néha annyira hatalmába kerit a képzelődés, hogy tisztán hallom a becsipett bádogos dikciózását s az öreg Tóth borvirágos ábrázata mintha mérgesen felém bólintana... Ijedten összerezzenek s még mindig félelem fog el, mint akkor... És megpillantva magam a szemközt függő tükörben, kábultan megsimitom a homlokomat s a szivem el­facsarodik a szomoruságtól, miközben könyezve suttogom:

- Oh te kihült szivü, te cinikus öreg: ugyan mi közöd ahhoz a sápadt fiucskához, aki szomju­hozó szivvel bolyong a Robinson szigetén s édes álmokkal népesiti be a hátulsó udvari szobát?...

A minap, egy éjjel, váratlanul elém bukkant a sötétségből az öreg Viszloczky Lázár, akire talán egy negyedszázad óta nem gondoltam... A vén kanonok rég a templom kövei alatt porladozik (magam is ott voltam a temetésén) s most ime, látogatást tesz nálam a harmadik emeleten, holott talán világéletében se taposta a pesti földet... De itt áll, az iróasztalom előtt, s kicsike szemét kiváncsian reám szögzi... „Ej, ej, mondja, (mintha a hangját is hallanám) hát csakugyan nem kergetőzöl már lurkó a Szent-Benedek-hegy sikos szikláin?... Emlékszel-e rá, mikor a Séd befagyott s a rozzant fahidon a szigetvári ostromot játsztad barátaiddal, a többi megátalkodott betyárral?... Be szivesen nyomtam volna egy barackot a fejedre, ha a kezem a várbástyától a Séd völgyéig ér...”

Csodálatos, hogy a vén Viszloczky Lázár most csizmásan, reverendában jelenik meg előttem, holott az én emlékezetem óta mindig az ágyban feküdt... Odafönn, a vár legöregebb házában, a vaskosaras kanonoki kastélyban, melynek ablakai a csatári hegyekre néztek, élt, talán fél­századig is, a beteg kanonok... Az udvaron egész baromfi-köztársaságok kotkodácsoltak, hátul, a félszer mellett, a magyarruhás Antal kocsis huzta a szivattyus kutat, a kövér Walterné, a gazdasszony, az emeleti folyosón kötögette a harisnyáit (persze csak délután, mert délelőtt pihenés nélkül sütött-főzött), a lánycselédek a muskátlis ablakok mögött vihogtak, hancuroz­tak, az istállóban két jámbor paripa ropogtatta a zabot, - s a vén Viszloczky Lázár reggel, délben, este szünet nélkül ott heverészett az ágyában... A lábaiban volt-e a hiba, vagy másutt, nem tudom, de hatvan éves korától kilencven éves koráig nem mozdult ki a párnái közül... A cselédsége különben azt beszélte, hogy sohase alszik... Ott heverész, nyitott szemmel, elgon­dolkodva, néha a pipáját kéri, néha az öreg Magyar Sajtó-t olvassa a pápaszemén keresztül... Olykor az is eszébe jut, hogy a számadásait átvizsgálja, sőt néha, éjszakának idején, leküld az öreg Neczpály fiskálisért, hogy jöjjön fel a kastélyba és mulattassa... Neczpály ilyenkor morogva felöltözködik, aztán felhajtat a várba... A kanonok már türelmetlenül várja, a ki­bontott kártyacsomóval a kezében...

Éjjel csönd van a vaskosaras házban (bár Neczpály istentelenül káromkodik, ha veszit), de nappal egyszerre fölélénkül a bástyára dülő öreg ház... Délben, tizenkét óra után, ha a hivatalok ajtait bezárják, nagyszakállas, fehérhaju bácsik kocognak fölfelé a vár meredekjén... A Viszloczky Lázár mindennapos, déli vendégei... Szilvássy János, az árvaszéki ülnök, Neczpály fiskális, Muzsnay, a püspöki jószágkormányzó s Peternák, a hosszu indzsellér, aki a sakkjáték szenvedélyes müvelője... Ők négyen állandóan a kanonoki táblánál ebédelnek, de majdnem mindig akad egy-két alkalmi vendég is... Hamrák Péter, a komornyik, diszesen fölteriti az asztalt a tölgyfaburkolatos ebédlőben, a hófehér abroszt régi ezüstnemüvel és sötétzöld üvegpoharakkal rakja teli, aztán leballag a pincébe, hogy a bort felhozza... Hamrák Péter komoran ballag le a garádicsokon s mindig vigan, csillogó szemekkel tér vissza a napvilágra... A pince levegője, ugy látszik, jó hatással van e mogorva férfiu lelki világára... Tizenkettőig a kövér Walterné is elkészül az ebéddel s a levest, mikor a vendégek kezeltek egymással, rögtön az asztalra állitja... E pontnál azonban meg kell állnunk, nyájas olvasó, mert a Walterné levesei fölött istenkáromlás lenne csak úgy szó nélkül elsiklani... Talán nem is leves volt az, amit az asztalra adott, hanem valami csodálatos, életmegifjitó fluidum, mely régi alchimisták receptjeiben maradt az utókorra... A leves után a sültek, a tészták, a saláták, a hetyepetyék következtek, mert a vén Viszloczky azt a célt tüzte maga elé, hogy a kosztosai életét rövid husz-harminc évecskével meghosszabbitja... És a vendégek csakugyan mintha végképp megfeledkeztek volna arról, hogy mivel tartoznak az anyaföldnek... A legfiatalabb is (Szilvássy János) már mélyen benne volt a hetvenben, mig az öreg Peternák állitólag emelt fővel haladt a kilencvenedik életéve felé...

A Viszloczky kosztosait, akik különben megcsontosodott agglegények voltak, se a nyári meleg­ség, se a téli hófuvás nem tartotta vissza attól, hogy a Walterné leveseit mennyei kéjjel felszürcsöljék... A pecsenyénél rendesen felállt a helyéből Muzsnay Mihály s kenetes szavak­ban emlékezett meg az illusztris házigazdáról, aki a negyedik vagy ötödik szobában rágicsál egy csirkecombot, mig a vendégei lukullusi lakomákon dőzsölnek... Muzsnay Mihály végül azt a reménységét fejezte ki, hogy szeretett, öreg barátjuk, nagyságos és főtisztelendő Viszloczky Lázár ur, már legközelebb itt fog ülni a tisztelői között, akiket oly magyaros vendégszeretettel fogad... Husz éven át minden áldott napon ezt a reménységét fejezte ki a szépszavu Muzsnay Mihály. A többiek lelkesen kocintottak a felköszöntő után s vidor kedvvel tértek át a következő fogásra...

A kosztosok néha bepillantottak ebéd után a kanonokhoz, de többnyire csak a mogorva Hamrák Pétertől bucsuztak... Peternák (a vén kujon) olykor a konyhába is kinézett s hizel­kedve megcsipkedte a Walterné tokáját... A cselédlányok ilyenkor jól tudták, hogy a ravasz indzsellér barátfülét akar kicigánykodni másnapra a nemzetes asszonytól...

Hamrák Péter ebéd után rendet csinált az ebédlőben, aztán vidám pipaszó mellett kiitta a maradék bort... Az asztalon négy-öt pohár is állott s Péter, mikor a jó kedve kicsillant, vidáman kocintgatott képzelt cimboráival... Némelykor azonban összeveszett velük s dühösen felfortyant, főképp, ha valamelyikük ellentmondott neki... Később ujra megbékélt s reszkető, megindult hangon köszöntötte föl láthatatlan barátait...

Igy folydogált az élet a bástyára dülő kanonoki házban, mely tizezer (vagy talán még több) mértföldnyire volt a többi élő világtól... A káptalan fiskusa negyedévenként pontosan elhozta az illetményeket s Hamrák Péter kivette a Viszloczky feje alól a kopott bőrbugyellárist... A kanonok ilyentájt érdeklődött néha a vagyoni állapot iránt:

- Mennyi pénzünk van, te megátalkodott tolvaj? sipitozta vékony hangon. Ugyis tudom, hogy meglopsz... hogy mindnyájan megloptok... De keljek csak még egyszer föl, álljak csak még egyszer talpra, becsületemre mondom, hogy szétütök köztetek...

Hamrák Péter megolvasta a pénzt, aztán alázatosan válaszolt:

- A nagyságos ur bugyellárisában kerek nyolcszázhusz forint van... Annak is száradjon el a keze, aki csak egyetlen pengő forintot is elvesz belőle.

- Akkor el is szárad, gézenguz, a tied is, meg a Walternéé is... Harminc éve csaltok, nagyon jól tudom, hiába szenteskedel... Azt hiszitek, hogy a vén embert könnyen elbolondithatjátok, pedig még kilencvenéves se vagyok, hát megvan még a magamhoz való eszem... Az apám százéves korában is maga járt le még a piacra és én is meggyógyulok te gaz siheder, hiába kivánod, hogy a föld alá menjek...

Péter elszörnyedve emelte fel az ég felé a kezét, a kanonok pedig behivatta Walternét.

- Öreg asszony, most itt szigoru inkvizició lesz... Elő a konyhacédulát, a nagy könyvet... Hadd lássam példának okáért, mibe került a mai ebéd?

Walterné kiment a konyhába a könyvért, föltette a szemére a csontkeretes okuláriumot, aztán komoly arccal beszámolt.

- Először is tizenkét font marhahus, fontja egy forint és hatvan krajcár... Aztán négy pár csirke, párja csak hat forint ötven, ámbár kilencen alul szóba se akartak állni velem... Aztán egy liter tejföl egy forint, két csomag petrezselyem két forint husz, egy köteg sárgarépa kilencvenöt, tizenhat tojás...

- Hopp, megálljunk, - szakitotta félbe Viszloczky diadalmasan a gazdasszonyt - azt mondtad, hogy egy köteg sárgarépa kilencvenöt krajcár... A többit még elhiszem, ha akarom, de a sárga­répa hazugság, annyi szent... Mered-e szemembe mondani, hogy a sárgarépáért kilencvenöt krajcárt fizettél?

Walterné sértődötten vállat vont, az orra remegni kezdett, a szája szöglete megrándult, szóval közel állott ahhoz, hogy elpityeredjék.

- Oh, édes istenem, - mondta megtörten - hát ezért öregedtem meg, hogy vén koromra tolvajnak nézzenek?... Hiszen kisülne a szemem, ha a nagyságom urat csak egy fityinggel is megkárositanám...

A kanonok lenézőleg intett:

- Karattyolhatsz nekem, pörgetheted a nyelvedet, majd holnap megtudom, hogy miben áll a dolog... Hallod-e, (fordult Hamrák Péterhez) holnap ebéd után megmondod az indzsellér urnak, hogy ne terheltessék neki benézni hozzám, mielőtt eltávoznék...

Peternák másnap délben csakugyan tisztelkedett a házigazdánál, de csak annak utána, hogy előbb Walternével konferált. Mikor Viszloczky a sárgarépa árfolyama iránt érdeklődött, az indzsellér elgondolkodva huzta össze a szemöldökét.

- Oh, a sárgarépa, - mondta bizonyos respektussal - annak most fölvitte a jó istenke a dolgát... Még jó, ha egy pengő forintért adják kötegét, akkor is csak ugy félvállról állnak szóba az emberrel... A sárgarépa kutya drága portéka lett, kutya drága egy portéka...

Elismerőleg csettintett a nyelvével, Viszloczky Lázár pedig megszégyenülten elhallgatott... És másnap délben olyan barátfüle került az asztalra, amelyikért a római pápa ő szentsége is bizvást megnyalta volna a száját...

Nem tudom bizonyosan, hogy csakugyan megérte-e Viszloczky Lázár a századik évét és azt se tudom, hogy miképpen bukkant föl egyszerre elibém a multak ködéből?... De a minap ott állott előttem, az iróasztalom előtt s megfenyegetett, hogy barackot ad, ha a Szent-Benedek-hegy szikláin csuszkálok... Oly élénken föltámadt a fantáziámban, mintha csak tegnap láttam volna a valóságban, pedig több egy negyedszázadánál, hogy a székesegyház alá, a nagy kő­kriptába, a márványból faragott koporsóját levitték... A kanonok is meghalt és a kosztosai is békén porladnak az anyaföldben... Miről álmodnak vajjon?... Bizonyára a pompás levesekről, az aranysága somlyai borról s a tölgyfaburkolatos ebédlőről, a bástyába épitett kastély mélyén... A Walterné lányát egy szolgabiró vette feleségül és Hamrák Péter, öreg napjaira, birtokot vásárolt... Minden megváltozik a világon, csak tulajdonképpen a Viszloczky Lázár állapota nem változott meg: ő mindössze annyiban tért el a régi életmódjától, hogy most nem az ágyban fekszik, hanem a márványkoporsó födele alatt... Meg annyiban, hogy most nem ad többé ebédeket...