OXIGÉN DOKTOR BETEGEI

Brrr, de hideg van odakünn a havas utcákon, a dértől fehér háztetők és kémények között! Borzongás fog el, mikor a szegény vándorokra gondolok, akik most a magányos kávéházakba menekülnek, ahonnét elérhetetlen álomként csillog feléjük az ablak világossága. Csáját és meleg puncsot isznak, de szivük tele van keserüséggel: ó, mi jó lett volna családot alapitani! Eszembe jut egy ilyen szomoru, fehér éjjel, mikor magam is térdig gázoltam a süppedő hóban s az Üllői-ut végén, a nedves sötétben, egy cilinderes uriemberrel ütődtem össze.

- Hopp, - mondta az idegen - hopp, nem tud maga vigyázni, hogy az ember lábujját le ne tapossa?

- Éjjel csak a baglyok látnak - feleltem boszusan a cilinderesnek, aki a közeli lámpa alatt kiváncsi pillantásokat vetett rám.

Én is jól megnéztem: magas, lapátszakállu férfiu volt, a bajuszán csillogott a hó, kezében elefántcsontnyelü botot tartott. Aligha meg nem tetszettünk egymásnak, mert mindketten udvariasan meghajoltunk.

- Tóth vagyok - mondtam neki valamivel nyájasabban, mire ő is tisztességtudóan bemutat­kozott:

- Doktor Oxigén a nevem.

- Ejnye, de furcsa név! Uraságod orvos-doktor?

- Ugy van.

- És most valami páciensétől jön?

- Ellenkezőleg. De előbb mondja meg, hogy ön hová bukdácsol itt a külvárosi hóbuckák között?

Szomoruan bólogattam.

- Én csak amiatt bukdácsolok, mert nincs családom. Se feleségem, se gyermekem, se macskám. De ön miért tölti itt a karácsony éjszakáját?

Doktor Oxigén megnézte az óráját.

- Suridum-buridum, mindjárt odaér a nagymutató a XII-es numerusra. Sietnem kell az ispotályba, mert egy betegemet az este negyvenfokos lázban hagytam el. Ha nincs jobb dolga, jőjjön velem, érdekes dolgokat fog látni.

Összekapaszkodtunk a sikos gyaloguton s igy törtettünk kifelé az Üllői-uton, a Tisztviselő-telep irányába. Vagy ötnegyedórai kinos gyaloglás után egy magas, szürke ház elé értünk, ahol a doktor pihegve megállott.

- Itt vagyunk - mondta röviden.

- Micsoda épület ez?

- Hát az ispotály. Nem látja, hogy még az összes ablakok világosak?

Oxigén doktor megnyomta a csengetyüt, mire egy összetöpörödött, kicsike emberke, térdig­érő, fehér gnóm-szakállal, gyorsan kinyitotta az ispotály kapuját.

- Hogy van a betegünk? - kérdezte a doktor.

- Ó jaj, ó jaj, - mondta a kicsi gnóm - szegényke aligha el nem pusztul az éjjel...

Oxigén doktor előre sietett a lépcsőkön, én izgatottan követtem. Az emelet nagy szárnyas­ajtaja előtt furcsa zaj ütődött a fülembe; mintha odabenn valaki réztányérokat ütögetett volna össze, egy cérnaszál vékonyságu, ezüstös hang kétségbeesve sipitozott, egy másik hang pedig, mely nyilván valami apró gyermektől eredt, monotón, de szivettépő fájdalommal kiáltotta:

- Pa-pa! Ma-ma! Pa-pa! Ma-ma!

A doktor kinyitotta az ajtót, s e pillanatban oly látvány tárult a szemem elé, amelyet soha az életben nem fogok elfelejteni. A huszonnégy kicsi vaságyon huszonnégy tündérmesébe való páciens feküdt: két vagy három szőkehaju, francia baba, aki habkönnyüségü tülanglé-ruhát viselt, egy skarlátvörös Paprika Jancsi, aki a kezében apró réztányérokat tartott, egy bab­szemnyi tót legény, virágos halinában, két hórihorgas gránátos, egy zöldkockás harlekin, egy kékszemü Pierrette, a haján franciás szalmacsokorral, egy babszemnyi csuhás barát, egy furcsa, seprőbajuszos gigerli, meg a jó Isten tudja még hány különösebbnél különösebb figura, akihez hasonlóval mindeddig csak a gyermekszobákban és a játékkereskedések kirakatában találkoztam...

Oxigén doktor ráncos homlokkal közelitett az egyik vaságy felé - onnan hallatszott a leg­kinosabb jajgatás - de én a féluton elfogtam.

- Micsoda ispotály ez? - kérdeztem tőle kiváncsian.

- Hát nem látja? Ez az a hely, ahol a beteg babákat gyógyitjuk, vagy ahonnan a szegény clownokat és csipkerózsikákat a babatemető hideg földjébe kiviszszük. Szomoru dolog ez, uram, nagyon szomoru, mert az ember szive sokszor meg akar repedni a fájdalomtól. Azt mondják, hogy a doktornak semmi se fáj, de én olykor fél-éjjeleken át is megsiratom egyik-másik páciensemet...

- Talán valami ragadós betegség uralkodik a babák közt? - susogtam félénken az Oxigén doktor fülébe.

- Ragadós betegség? Fájdalom, annyi a rossz gyermek, hogy ragadós betegség nélkül is a legtöbb baba elpusztul. Nézze csak azt a szegény Paprika Jánost, aki ott a szoba közepén a legjobban kiabál...

Követtem a doktort a szerencsétlen bohóc ágyához, s a szivem megdermedt az iszonyattól; a Paprika Jancsi keblén, a skarlátvörös köntös alatt, gyüszünyi lyuk tátongott. A beteg borzasz­tóan nyögött a fájdalomtól s öntudatlanul, szinte gépiesen ismételte:

- Jaj nekem, jaj testemnek, jaj lelkemnek! Sohase lesz már belőlem egész férfi, soha többé...

A kiáltás után mindig összecsapta a réztányérjait, mire egy nagyszakállu baba-ezredes, aki az ágy szélén ült, némán egy könyet törölt ki a szeméből. A doktor bánatosan kezet szoritott a keményszivü, harcedzett katonával.

- Legyen férfi! - mondta neki szomoruan, de az ezredes lehajtotta fejét.

- Hol az a csodabalzsam, mely az én sebemet meggyógyitja? - csiripelte egy ezredestől egészen szokatlan, vékony hangon. - Ez volt, uram, a legkedvesebb gyermekünk, mert a többi, fájdalom, rossz utra tévedt. A legidősebb a kéményseprői pályát választotta s mióta egy gróf urfi játékfiókjába került, soha még feléje se nézett agg szüleinek. A leányom táncosnő lett, - aranycsillagos, tarlatán ruhát visel - a kisebbik fiam pedig mint harlekin keresi a kenyerét egy jómódu polgári családnál... A szegény János volt mindannyi között a legkülönb, ez még szerette és megbecsülte az öregeket... És ennek a legjobbnak és legkedvesebbnek kell, ime, ily nyomorultul elpusztulnia...

- Hol kapta a sebet? - kérdeztem részvéttel. - Talán valami diadalmas háboruban vett részt?

- Háboruban? - kacagott fel félelmetesen az ezredes. - Nem, uram, a szegény fiam nem volt háboruban. Egy dacos, vad fiu sebezte meg, akihez szegény gyermekem születésnapi ajándékul került... Én is husz évig szolgáltam egy uri házat, - a volt gazdám most kuriai biró - de mondhatom önnek, hogy mindig szerettek és megbecsültek... És ennek a derék fickónak, aki mindig maga volt a vigság, lám, ily hitványul kell kimulnia... Nézze meg az anyját, édes uram, attól félek, hogy az se éli tul ezt a nagy csapást...

Az ágy másik felén egy összetöpörödött anyóka álldogált s támolyogva, beesett ábrázattal imádkozott. Meg lehetett ismerni, hogy valaha szintén ballettáncosnő volt, a szoknyáján most is ragyogott néhány bágyadt aranycsillag, a derekát pedig rubintos kigyó szoritotta össze. De az egykori star most csunyául megöregedett, viaszarcát mély barázdák éktelenitették el, s halkan, sipitozva sóhajtotta:

- Oh, szegény fiacskám, oh szegény fiacskám...

Elfordultam az ágytól, mert a látvány belemarkolt a szivembe. A doktor kezet fogott az öregekkel és komoran susogta:

- A doktorság sem valami vidám mesterség, elhiheti...

Körüljártunk az ispotály nagy termében, ahol az egyik tragédia fölváltotta a másikat. Egy francia baba, - rövidszoknyás, rózsaarcu, kékszemü - akinek ki volt törve a jobb karja, egyhanguan, fájdalmasan ismételte: „Pa-pa! Ma-ma!” Egy Pierrette a levegőbe nyujtogatta a kezét: a szegény teremtésnek ki volt szurva mind a két szeme. Egy tábornok - ez a látvány még álmomban is kisért - nyögve tapogatta széles mellét, amelynek bordáiból kilátszott a kenderkóc. Egy rokonszenves tót legény a lábszárát fájlalta, amelyről véges-végig letöredezett a sima zománc. A szoba másik végén pedig két szomoru apáca csöndesen tolt kifelé egy kerekes vaságyat, amelyben egy mozdulatlan juhász feküdt.

- Mi történt a juhászszal? - kérdeztem suttogva a vezetőmtől.

Oxigén doktor lehajtotta a fejét.

- A juhász e pillanatban lehelte ki a lelkét. Még az éjjel elföldeljük a baba-temetőben...

A szememet könyek boritották el: az ispotály levegője egyszerre oly nyomasztónak tetszett. Köszöntem a doktornak és kisiettem a hótól fehér utcára. Még egy darabig odakünn bolyong­tam a külvárosban, aztán kocsit vettem és a bátyám lakására hajtattam, ahol a vendégsereg még javában mulatott. A gyermekek is valamennyien ébren voltak; Misi, a legfiatalabb, épp akkor szedte ki egy horgolótüvel a karácsonyra kapott közhuszár szemét...