A SZIVARGYÁROS

A világhirü fürdőben, ahol uralkodók, nyárspolgárok és nemzetközi szédelgők népesitik be - a szép asszonyokon kivül - a szállodákat és sétatereket, Call ur jó két héten keresztül meg birta őrizni szigoru inkognitóját. Az ebédlő terrászán őt is csak ugy szolgálták ki, mint a többi vendéget, az ideges kártyázók elnézték a hátuk mögül, s a doktor, amikor megvizsgálta, meglehetősen lakonikus hangon adta ki neki utasitásait a követendő kura tekintetében. Call ur szerényen járt ide-oda a fák alatt, csöndes mosolylyal itta a feketéjét, s ha a pincér, véletlen jó kedvében, előzékenyebb volt iránta, mint rendesen, hálás pillantással rebegte:

- Köszönöm.

Inkognitója csak a harmadik hét elején hullott le, amikor egyszer, ebéd után, valami könnyü szivart kért a pincértől s Felix ünnepies arckifejezéssel nyujtott át neki egy vitézkötéses szivarrudat.

- Pompás havanna, - mondta Felix, miközben a kését szolgálatkészen felnyitotta.

Call ur megnézte a szivart, kissé megforgatta, majd közelebb vitte az orrához, aztán szerényen igy szólott:

- Ez, kérem, sohase volt havanna, ez valami rossz német utánzás, ami nem ér egy fabatkát.

- Bocsánat, ez igazi havanna, - felelte a pincér.

- Nem, kedves Felix, maga - megbocsásson - téved. Ez német szivar, még pedig a legsilá­nyabb német szivarok közül való.

A pincér vállat vont, aztán szemtelen konfidenciával ezt mondta:

- Már ne tessék haragudni, de akkor uraságod nem sokat ért a havanna-szivarokhoz.

Call ur erre ismét szerényen mosolygott.

- Érteni értek hozzá, mert magam is szivargyártással keresem a kenyeremet. Máshoz talán csakugyan nem értek sokat, de ehhez konyitok valamicskét...

Bizonyság okáért a kis emberke elővett a zsebéből egy szivart, nyájasan megkinálta vele a pincért s mintegy mentegetőzve igy szólott:

- Ez a szivar az én gyáramban készült. Szivja el Felix és majd meglátja, hogy milyennek kell lennie az igazi havannának...

Felix megnézte a szivart és az aranyvörös szalagról, legnagyobb megdöbbenésére, ezt a nevet olvasta le: B. G. Call & Co. Annyira megijedt, hogy szinte elsápadva dadogta:

- Ön talán Call ur, a világhirü szivargyáros?

- Igenis, Felix, az vagyok. Elhiszi most már, hogy értek valamit a nikotinhoz?

Másnap már az egész fürdő tudta, hogy az apró, összetöpörödött emberke, aki egyszerü séta­botjával unatkozva ödöng a kávéház és a gyógyitó források között, nem más, mint az amerikai Call, a milliomos szivarkereskedő, a Bockok, Uppmannok és Henry Clayk egyenrangu társa, akinek Havanna szigetén óriási telepei vannak s aki Európa mágnásait és fejedelmi családait évtizedek óta látja el kitünő színivalókkal. E pillanattól fogva alaposan megváltozott a szerény vendég társadalmi helyzete: a vendéglős maga szolgálta ki, a pincérek a földig hajlongtak előtte, s a fürdői közönség a földi nagyságokat megillető bámulattal és hódolattal nézte. Negyed­nap Call ur már a grófok asztalánál ült, mert a fürdő exkluziv társasága szinte boldog­nak érezte magát, hogy a sokszoros amerikai milliomost, aki nevét oly tündöklő betükkel irta bele a kor történetébe, a testi mivoltában is megismerhette.

Call ur a grófi asztalnál is szerényen mosolygott, majdnem bocsánatkérő arccal osztogatta szét uj barátai közt a havannákat, mig maga alázatosan összelapulva gyujtott rá egy nyolckrajcáros szivarra...

- Én mindig csak könnyü szivarokat szivok - mondta - mert a nehéz szivar tönkretenné a gyomromat... Különben azt hiszem, hogy alaposan megváltoznék az idegbajok és halálozások statisztikája, ha minden ember le tudna mondani a dohányzásról...

- De önnek, Call ur, nem nagyon ártott, hogy az emberek dohányoznak? - mondta egy porosz gróf nevetve.

- Nekem, őszintén szólva, nem... De az én millióim, tessék meghinni, nem vetnek valami dicső fényt az emberek okosságára és józan eszére...

Az urak igen kedvesnek találták az amerikai őszinteségét, de még inkább elbámultak a Call ur szókimondásán, mikor a dohánygyáros a következő napokban az ő egyéb principiumait is kifejtette előttük.

- Tudják, hogy mit csodálok leginkább? - kérdezte a feketekávénál a vigan szivarozó uraktól. - Azt, hogy önöknél Európában még mindig valami hihetetlen prestige-e van a társadalmi rangfokozatoknak... A grófot itt még mindig több embernek tartják, mint a gombkötőt, pedig a gombkötő, ha érti a mesterségét, hasonlithatatlanul magasabb lény, mint az a férfi, aki a porrá lett ősei számából vindikál magának érdemeket... Maguk kérem, őszintén szólva, mind haszon­talan emberek a társadalomra, ha csak azt a hasznukat nem nézem, hogy az általános pénzforgalmat növelik... Csak esznek, isznak, alusznak, de az életükből senkinek semmi haszna... Nem röstellik ezt kérem, hogy ilyen tétlenségben töltenek hatvan-hetven-nyolcvan esztendőt, mig a szabójuk, akit lenéznek, hasznossá tudja tenni magát az emberi társada­lomban?... Ötletet - legalább gyakorlati ötletet - nem produkálnak, a kereskedéshez nem értenek, cipőt nem tudnak varrni, uj találmányokkal nem gazdagitják az emberiséget: azt kérdem hát: egyáltalában miért élnek? Hogy egy ággal több legyen a családfájukon? No már kérem, bocsássanak meg, de ez bizony léha és állati exisztencia...

Oly alázatosan mondta ezt, hogy az urak nem haragudtak meg érte, sőt jóizüen nevettek a beszédén. Sőt egy orosz herceg - akinek a feleségét tavaly szöktette meg valami croupier - kacagva igy szólott:

- Szavamra mondom, Call, hogy maga kolosszálisan nagyszerü fiu!

Egyik délután Call valami halványkék levelet vett elő a zsebéből s barátságosan megmutatta az asztaltársaság tagjainak.

- Most kaptam, éppen egy félórával ezelőtt... Valami udvari futár hozta - gondolom, igy hivják - pedig abszolute nem futott, hanem igen lassan és megfontolva jött fel hozzám a második emeletre...

A levél Európa leggavallérabb uralkodójának, a fürdőben időző XIV. Róbert királynak főudvarmesterétől, d’Escal gróftól jött s szószerint igy hangzott:

Blanka-nyaraló.     

XIV. Róbert király ő felsége holnap reggel 11 órakor személyesen fogadni óhajtja önt. Jelentkezzék nálam, tiz perccel tizenegy óra előtt.

d’Escal gróf,                 
a király őfelségének főudvarmestere.

- Tudja, hogy ez hallatlan kitüntetés? - szólott egy belga ur, mig a többiek kiváncsian kap­kodták ki egymás kezéből a levelet.

Call ur egyszerüen vállat vont.

- Miért volna kitüntetés, kérem? Ő is ember, én is ember vagyok, nincs hát abban semmi különös, ha szóba áll velem. Különben is közönséges üzletről van szó.

- Milyen üzletről?

- A király husz esztendő óta állandóan nálunk készitteti a szivarjait. Most bizonyosan valami uj rendelést akar adni, - és ez neki épp oly fontos, mint nekem.

Az urak nevetve rázták meg a fejüket; ez a kis amerikai emberke határozottan mulatságos volt. XIV. Róbert egyik leghatalmasabb uralkodója volt Európának, akit a fürdőn szinte legendás nimbusz vett körül: a Blanka-nyaraló táján állandóan a kiváncsiak százai ődöngtek és mikor XIV. Róbert, nagyritkán, hadsegédével végigkocsizott a fürdő főutcáján, az emberek földig hajolva lóbálták feléje a kalapjukat.

- Ő felségével csak ugy fog beszélni, mint velünk? - kérdezte az orosz herceg érdeklődve.

- Hát hogyan beszélnék vele, ha nem igy? - kérdezte Call ur csodálkozva. - A tisztességes ember mindenütt szabadon megmondja azt, amit gondol, s nem hiszem, hogy a király előtt hazudnom kellene... Ő uralkodik, én szivarokat gyártok: mind a ketten egyformán megdol­gozunk azért, hogy a társadalom eltartson bennünket...

Másnap Call ur szalonkabátot öltött, s gyalog elsétált a Blanka-nyaralóig, ahova a portás csak hosszabb magyarázat után bocsátotta be. Az amerikai jelentkezett d’Escal grófnál, aki előbb gondosan végignézte, aztán kitanitotta az udvari etikett elemeire.

- Ön csak akkor beszél, ha ő felsége kérdezi... És ha ő felsége a fejével int, hogy elbocsátja, hát akkor minden további nélkül távoznia kell...

- Nem is fogom bevárni kérem, amig kidobnak, - szólott Call ur önérzettel.

D’Escal gróf erre átadta a szivargyárost a második komornyiknak, az továbbitotta az első komornyikhoz, majd a testőrhadnagy, a kabinetiroda feje, a hadsegéd vették gondjaikba, mig végre - a nyolcadik terem küszöbén - a legbelsőbb lakáj széttárta a portière függönyeit, s halkan igy szólott:

- Ő felsége, a király!

Call ur nesztelenül lépett a dolgozószoba vastag szőnyegére, majd egy pillanatra állva maradt az ajtónál, ahonnét, a sárgás függönyökön át beszürődő napsugár tompitott világosságában, rögtön megismerte az uralkodót, akit már annyi képen látott s aki igy magasabbnak, délce­gebb­nek tünt föl előtte, mint amilyennek eddigelé képzelte... XIV. Róbert az iróasztal előtt álldogált, hosszu redingotban, mig cilindere ott hevert az egyik fauteuilben... Nyájas pillan­tá­sa egy pillanatig jóságosan pihent az amerikain, aztán a fejével szeliden bólintva, megszólalt:

- Hallottam, hogy itt van és élni akartam az alkalommal, hogy személyesen meglássam... Sok élvezetet köszönök önnek, kedves Call, mert amint tudja, szenvedélyes dohányos vagyok... Sőt a dohányzás gyengesége annyira erőt vett már rajtam, hogy élőszóval is megóhajtottam már egyszer magyarázni önnek, hogy mit szeretnék: hátha kitalálnánk valami olyan arómát, amely még a többinél is kedvesebb lenne...

Call biccentett a fejével.

- Együtt aligha fogjuk kitalálni felség, mert ehhez nagy szakértelem és tudomány kell... De ha felséged körülirja valamiképp, hogy mit kiván: hát bizonyára törekedni fogok rá, hogy a kivánságát kielégitsem...

A király helyeslőleg intett, de nem beszélt rögtön a szivarok felöl, mert a furcsa emberke szemmelláthatólag tetszett neki. Mosolyogva végignézte, aztán - szokatlanul kegyes hangu­latban lévén - más témára tért át.

- Most van először Európában?

- Nem, felség, jóformán minden évben itt járok... A gyomrom miatt jövök, amely már rég fölmondta volna a szolgálatot, ha az itteni vizet nem használnám.

- És jól érzi magát az ó-világban?

Call ur fitymálva vállat vont.

- Jól is, rosszul is, ahogy veszszük, felség. Annyiban mindenesetre jól, hogy a fürdő, úgy ahogy, minden évben megfoltozza valamiképp az egészségemet... De ami az embereket illeti, azok őszintén szólva már nem igen tetszenek nekem... Se az emberek, se a viszonyok, se az általános gondolkodásmód... Azt hiszem, hogy Európában még nem nagyon terjedt el a férfias önérzet divatja s hogy az idevaló emberek többnyire puhák, hizelkedők és szolgalelküek... Az iparos a kereskedőt csodálja, a kereskedő a diplomás urat, a diplomás ur a mágnást, mig a mágnás az uralkodót nézi valami félistennek... Pedig mi, akiket a szabad Amerikában nevel­tek, azt hiszszük...

Call ur nagy lélegzetet vett, hogy az elméletét minél jobban kifejthesse, de szavait nem fejez­hette be: a király ugyanis lekötelezőleg mosolygott, aztán - még mielőtt a szivargyáros ujólag szóhoz juthatott volna - ezt mondta:

- Kedves Call, most még arra kérem, küldjön nekünk novemberre néhány ezer jó szivart, mert a német császár ő felsége akkor vendégünk lesz a ruhri kastélyban...

A szivargyáros nyitott szájjal bámult a királyra, aki most egy könnyed mozdulattal tudtára adta, hogy a kihallgatásnak vége. Mire zavarából magához tért, már odakünn járt a Blanka-nyaraló előtt, szivében azzal a homályos sejtelemmel, hogy az őszinteségnél még nagyobb hatalom is van e tökéletlen földgömbön s hogy az igazmondás voltaképpen csak akkor ér valamit, ha az embernek alkalma is van hozzá, hogy igazat mondjon.