KOMLÓSSYÉK A SZINHÁZBAN

Komlóssy ur és a felesége egy hétfőn elmentek a szinházba. Ez az élvezet meglehetősen ritka volt az életükben, mert Komlóssynénak, aki jó gazdasszony és szigoru feleség volt, nem igen támadt kedve ahhoz, hogy négy vagy öt forintot dobjon ki efféle haszontalanságokért. Ha a férj - főképp házasságuk első évtizedében - homályosan célozgatott arra, hogy a müvelt ember nem lehet meg szinház nélkül, az asszony mindig haragosan vállat vont, majd igy szólott:

- Inkább tojást és zsirt veszek azért a pénzért, mert az evésre föltétlenül szükség van... De a szinház, az fölösleges pazarlás, s az ember a Matuzsálem korát is megérheti a nélkül, hogy ilyen ostobaságokkal foglalkozzék...

Komlóssy ur később, mikor már belátta, hogy a feleségéhez képest nagyon gyönge legény, teljesen lemondott a célzásokról, s belenyugodott abba, hogy a békességes férj már este kilenc órakor nyugalomra tér. Őszintébben szólva, csak elhitette magával, hogy ebben a szörnyüség­ben megnyugszik, mert a lelke mélyén huszonöt év óta ott szunnyadt a lázadásra való hajlandóság. De mivel sokkal bátrabban rászánta volna magát arra, hogy egy oroszlánketrecbe benyisson, mint arra, hogy a feleségének ellentmondjon, negyedszázad alatt egyáltalában még csak kisérletet se tett, hogy az igazi érzéseit elárulja.

A nevezett hétfőn a Komlóssy-pár váratlan ajándékhoz jutott: az asszony egy unokaöcscse, egy jólelkü vidéki kereskedő, délben meglepte őket két szinházjegygyel. Bőkezüségét azzal okolta meg, hogy Komlóssyék régóta rokoni vendégszeretettel bánnak vele, de az asszony mégis rossz néven vette a fölösleges költekezést.

- Azt hiszem, okosabban tetted volna, ha ezen a pénzen inkább két pár meleg keztyüt vittél volna haza a lányaidnak... Én ugyan egy fabatkát se adnék ki az efféle léhaságért...

A jegyek azonban mégis ott maradtak, s Komlóssyék este hét után gyalogszerrel elmentek a szinházba. Kissé félénken foglaltak helyet a nézőtéren, miközben az asszony pirulva nézte a páholyokban ülő, dekolletált hölgyeket, akik szemérmetlen nyugodtsággal tekintgettek az alattuk hullámzó közönségre. Komlóssyné ugyanis - bár immár negyedszázad óta volt férjes nő - épp oly szüzies maradt, mint egy tizenhat esztendős csitri leány, s egész a homlokáig elvörösödött, ha valaki egy kétértelmü megjegyzést elmondott előtte. Az a gondolat, hogy ő csupasz vállal mutatkozzék egy zsufolásig megtelt szinházban, egyszerüen megborzasztotta és elrémitette.

- Mit szólsz azokhoz a szemérmetlen teremtésekhez? - kérdezte halkan az urától, amikor a támlásszékeiken elhelyezkedtek.

Komlóssy ur megbotránkozott arcot vágott, majd gondosan végigtanulmányozta a szinlapot. A páholyokban ülő asszonyok tulajdonképpen elragadták és megszéditették, de volt jó dolga, hogy a gyönyörüségét ne sejtesse a feleségével. Az asszony ugyanis egész a képtelenségig félté­keny volt, annyira féltékeny, hogy a szerencsétlen Komlóssy huszonöt év óta mindig le­sütött szemmel bámult a tányérjára, ha a mindenesleány az ebédet vagy a vacsorát behozta. Sőt ha a feleségével ment, még az utcán is állandóan az aszfaltot nézegette, mert a harcias Komlóssyné a legártatlanabb pillantásait is konokul félremagyarázta.

- Nem sül ki a szemed, hogy folyton az asszonyokat fixirozod? - kérdezte az ártatlan embertől, ha az egy szembejövő hölgyet, puszta véletlenségből, közömbösen megnézett.

Komlóssy ur ilyenkor ijedten huzta be a fejét a gallérjába, miközben mondhatatlan elkese­re­dés­sel gondolt arra a pillanatra, amikor mindezekért a kinzásokért egyszer véglegesen boszut áll. Százszor, ezerszer is elhatározta, hogy csak azért is meg fogja csalni a feleségét, de ha arra került a sor, hogy a szándékát megvalósitsa, mindig gyáván és férfiatlanul meghátrált.

- Ha megtudná, képes lenne rá, hogy egy éjjel, amig nyugodtan alszom, a vágókést beledöfje a szivembe, - gondolta magában megborzadva.

A szinházban egy francia operettet játszottak, egy frivol házasságtörési komédiát, melyben csiklandós kuplékat énekeltek, s olyan szójátékokat mondtak, hogy Komlóssyné csaknem elsülyedt a hallatukra. De ez még nem volt minden: a szinpadi lámpák előtt egész sereg ifju hölgy feszes trikóban illegette magát, a primadonna pedig fürdőkosztümben jelent meg, amely sokkal többet elárult, mint amennyit eltakart. Ez az öltözék oly felháboritóan illetlen volt, hogy Komlóssyné ijedten kérte el az urától a szinlapot, hogy az arcát szégyenkezve eltakarja vele.

- Ezt a nőt ki kellene seprüzni innen - suttogta később, mikor az ijedtségéből valahogyan magához tért.

A férj helyeslőleg bólintott, majd szenteskedő arccal hajolt közelebb a feleségéhez.

- És a kormány ezt szó nélkül eltüri, - mondta szigoruan, miközben a nyála majdnem kicsur­gott a gyönyörüségtől.

A többiek azonban nem igen osztoztak a házaspár véleményében, hanem eszeveszettül tapsoltak és ujráztattak, amit a szinpadon lévő művésznő még merészebb és illetlenebb mozdulatokkal igyekezett meghálálni. Komlóssy ur, a taps hallatára, ismét megrázta a fejét.

- Ha én lennék a rendőrkapitány, rögtön bezáratnám ezt a helyiséget, - mondta a feleségének, s ujólag a szeméhez emelte a gukkerét.

Az eszmecsere e kijelentéssel véget ért, de az olvasót talán érdekelni fogja az a monológ, melyet Komlóssy ur, az utóbbi megjegyzés után, titokban végiggondolt magában, anélkül, hogy az ajakát beszédre nyitotta volna.

- Huszonöt év óta nem volt ilyen élvezetem, mint ma este, - szólott nagyot sóhajtva a lelke mélyén, miközben az arca változatlanul szigoru és haragos maradt. - Ez a vén skatulya mer rosszakat beszélni erre az isteni teremtésre, akinél bájosabbat még sohasem láttam életemben. Az ember egyszerüen megőrül, ha arra gondol, hogy ezzel az édes leánynyal négyszemközt lehetne... Szegény ember vagyok, de azt hiszem nyugodtan odaadnám egyhavi keresetemet, ha az életéből egy rövid órácskát nekem áldozna...

A magánbeszélgetés itt megszakadt, mert Komlóssyné ismét meglökte az urát.

- Láttad, hogy fölemelte a lábát? - kérdezte sápadtan.

- Pfuj! - felelte Komlóssy ur undorodva.

Megint elhallgattak, de csak azért, hogy a férj tovább folytathassa a monológját.

- Ha véletlenül rá találok nézni a cselédre, két hétig elkeseriti az életemet, s ha az utcán nem sütöm le a szemem, képes rá, hogy otthon teáscsészéket vagdosson a fejemhez... Huszonöt év óta ugy vigyáz rám, mint valami éretlen kamaszra, minden szavamat, minden lépésemet számonkéri, de most megvan az elégtételem: gondolatban százszor, ezerszer magamhoz szoritom azt a gyönyörü leányt a szinpadon, s végigcsókolom a szőke fejétől kezdve egészen az édes, a kicsiny lábahegyéig... És amellett itt ülök morózus arccal a vén boszorkány mellett, mig a szivem csak ugy kalimpál attól a gyönyörüségtől, hogy ugyszólván a szeme láttára szorithatom magamhoz ezt a karcsu, s mégis oly istenien gömbölyü teremtést... Ha megtudná, hogy most mire gondolok, hát talán a hideg is kirázná ijedtében, de ha megpukkad, akkor se tudja meg, mert van annyi eszem, hogy álmos és haragos arcot vágok, s ugy teszek, mintha pokolian föl lennék háborodva... Pedig nemcsak hogy nem vagyok felháborodva, hanem egyszerüen szétolvadok az élvezettől...

- És ilyesmiért dobnak ki az emberek három forintot - mondta most eltorzult arccal Komlóssyné.

- Azt is a bolondok házába kellene vinni, aki ezért pénzt ad - felelte Komlóssy ur mérgesen.

E szavak után lágy fuvolahangok suhantak ki a zenekarból, s a primadonna, erdei gyepágyán hanyatt dőlve, nyitott ajakkal, csábitó pillantással tekintett az előtte álló pásztorra, miközben karcsu termete érzékiesen megremegett... És Komlóssy ur most ugy képzelte, hogy a pásztor egyszerre eltünik, sőt a nagy, bársonyos, ezerfejü nézőtér is eltünik, s mig az erdőre titokzatos homály borul, ő reszketve magához öleli a pihegő leányt, s forró ajkát magánkivül elboritja a csókjaival... És a leány, mig hamvasszőke fejét a mezitelen karjain pihenteti, kábitó pillan­tással néz reá, hogy aztán egyszerre lehunyja a szemét, s szégyenkezve, de a szenvedélytől lihegve suttogja:

- Éjszaka van és egyedül vagyok veled, itt, az erdőség közepén... Szorits magadhoz, mert meghalok, ha nem szeretsz...

Komlóssy ur gondolatban magához szoritotta a szerelmes asszonyt, még pedig oly hevesen, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. Az arca annyira elváltozott, hogy a felesége, aki mellette ült, ijedten megkérdezte tőle:

- Mi bajod?

- Semmi bajom, - felelte Komlóssy ur, - de már nézni se tudom azt a szemérmetlen perszónát...

Az asszony helyeslőleg biccentett a fejével s a férj, miközben a lelke diadallal és kárörömmel telt meg, ravaszul igy szólott magában:

- Ha megpukkad, akkor is azt gondolom, amit akarok, s itt ölelkezem, csókolózom a szeme­láttára... Most végre boszut állok azért, amit huszonöt év óta szenvedtem...