A PÉTERHEGYI HIÉNA

A téli fürdőhely penziójában történt, egy januári reggelen, mikor az ablakon át csillogó fehér­séggel ragyogott be a Johann-Kogel havas orma, hogy egy zilált külsejü, csontosarcu fiatal­ember, aki éppen mézet csöpögtetett a vajas kenyerére, igy szólott Karolin kisasszonyhoz, a penzió felszolgáló pincérnőjéhez:

- Ki az a fehérbajuszu, öreg ur, aki a sarokban az „Innsbrucker Tageblatt”-ot olvassa?

- Az Wechsler generális, a nyugalmazott sajóvölgyi hadosztály-parancsnok... Két hét óta lakik nálunk, s legalább március végéig itt marad...

Öt perccel később a katonás öreg ur pedánsan összehajtogatta az ujságját, érdeklődve körül­nézett az étteremben, s megpillantva a fiatalembert, aki a mult estén még nem lakott a penzióban, szintén megkérdezte a körülötte settenkedő Karolin kisasszonyt:

- Az a nyápic fiu uj vendég?

- Igenis, méltóságos uram, a ma reggeli gyorsvonattal jött Budapestről... Hámorinak hivják és ujságiró.

Érdekes, hogy a Karolin kisasszony felvilágositása mind a két félnél szenzációs meglepetést keltett: az ujságiró is, a generális is nyakig elvörösödött, de amig a fiatalember zavartan fordult félre, nehogy a tábornok pillantásával találkoznia kelljen, az öreg ur mérgesen megiga­zitotta a pápaszemét, s valóságos dühhel kezdte fixirozni a penzió legujabb lakóját.

- Úgy, - mondta aztán olyan hangon, hogy a szelid Karolin kisasszony egészen belerémült, - úgy, tehát ez az a jómadár... No, gazfickó, most az egyszer a karmaim közé kerültél...

A váratlan találkozásnak olyan előzményei voltak, melyek pár évvel ezelőtt az egész magyar közvéleményt foglalkoztatták: Wechsler tábornok - akkor még őrnagy, - volt az a hirhedt katona, aki egy péterhegyi kávéházban két ártatlan civilt a kardjával lekaszabolt, s Hámori volt az az ujságiró, aki az afférról négykolumnás tudósitást irt a lapjába, ezzel a cimmel: „A péterhegyi hiéna”. A kardaffér miatt, főképp a Hámori cikkei után, országos felháborodás keletkezett, mely a kormányt majd csaknem elsöpörte, s az őrnagyot, állitólag büntetésből, áthelyezték egy erdélyi garnizonba. De nagyon komolynak mégse találhatták a péterhegyi hiéna bünét, mert az őrnagyból tizenegy év leforgása után tábornok lett, sőt később a magyar nemességet is megkapta az uralkodó kegyelméből.

Az affér két hőse: a generális és az ujságiró egyáltalában nem találkoztak egymással, mielőtt sorsuk a téli penzió ebédlőjében összehozta őket. Tiz éven át két külön világban jártak, de most a közös baj mindkettőjüket ide vezette a távoli havasok aljába: a Hámori tüdőcsucs­hurutja, mely huszéves kora óta hüséges kisérője volt, egyszerre aggasztóan terjedni kezdett, a generálist pedig, aki az asszonyok minden lamentálására se mondott le arról, hogy napjában tiz virginiát elszivjon, hirtelen észrevette, hogy a gégéje megunta a hetvenéves szolgálatot... Most mindketten itt voltak: testileg kissé megtörve, de lelkileg épp abban a kondicióban, mint akkor, amidőn a péterhegyi hiéna az ország minden ujságolvasóját fellázitotta a kegyetlen szoldateszka ellen...

Huszonnégy órán át néma kiváncsisággal nézegették egymást, de egy estén, mikor a penzió bécsi kisasszonya épp a zongora mellett szórakoztatta a rossz idő miatt egybeszorult társasá­got, a generális a dohányzószoba ajtajában összeütközött az ujságiróval. Az öreg ur felbőszült tigris módjára nézte végig a fiatalembert, aki merészen, konok nyugalommal állta ki a pillantását.

- Maga az a hires legény, ugy-e? - szólt végre a tábornok, aki katona létére az őszinte szókimondás barátja volt.

Hámori kissé gunyosan meghajolt:

- És a méltóságos ur ugyebár Wechsler tábornok? Akkor nem is szükséges bemutatkoznunk, mert már ismerjük egymást.

Oly hallatlan impertinenciával mondta ezt, hogy a fehérbajuszos generális szinte meg­­döb­benve meresztette rá a szemét, amelytől a hadosztály egész tisztikara remegett. A kis züllött azonban nem ijedt meg a kemény pillantástól, hanem nyugodtan folytatta:

- Tudom, hogy a méltóságos ur engem is szivesen lekaszabolna, de a penzióbeli vacsorákhoz szerencsére nem szokás felkötni a harci szablyát...

Wechsler tábornok csak most tért annyira magához, hogy a hangjának egyáltalában hasznát vehesse.

- Hallja, - szólt a szemtelenül konfidenskedő fiatalemberhez, - hallja, én tizenkét év óta várom türelemmel azt a napot, amikor magát egyszer a kezeim közé kaphatom... Most végre itt van az alkalom, s én alaposan el fogom intézni azt az affért, melynek csak az első része játszódott le a péterhegyi kávéházban...

- Szóval azt akarja mondani méltóságod, hogy a kardját mint gyorsárut fogja lehozatni ide Tirolba, hogy csekélységemet gulyáshussá apritsa, ugy-e?

A tábornok válaszolni akart valamit a gorombaságra, de a gyereket most egyszerre köhögési roham fogta el, ami annyira megdöbbentette, hogy ijedten hátrált a dohányzószoba felé.

- Kotródjék a szobájába, - mondta aztán dühösen. - Örüljön, ha belebujhat az ágyába, nemhogy itt éjfélig szemtelenkedik.

Hámori meghajolt és távozott, a tábornok pedig, mikor a bécsi kisasszony a zongorajátékát befejezte, igy szólott a tapsoló társasághoz:

- Mégis égbekiáltó igazságtalanság, hogy a verebet tartják a legszemtelenebb állatnak...

Reggel gyönyörü idő volt és a betegek a tavaszias verőfényben sütkéreztek, de délben, az ebédlő virágos asztalánál, megint összetalálkoztak a haragosak. A generális dühös kandur módjára nézett a sápadt gyerekre, aki tisztességtudóan meghajolt előtte.

- Megérkezett a tábornok ur kardja? - kérdezte az őszhaju katonától.

- A kardom? Ahhoz, hogy magát felkoncoljam, a kés meg a villa is elegendő, - mondta a tábornok megvetéssel.

Ebéd után Hámori sakkot játszott egy pólai ügyvéddel, s a generális ellenséges pillantással szemlélte az ide-odatolt figurákat. Mikor az első partie az ujságiró győzelmével véget ért, az öreg ur váratlanul igy szólott:

- Az ilyen tacskó mer hiénának mondani egy vén katonát, aki nyolc ütközetben vett részt, s mindenünnen becsülettel hozta vissza a kardját... Ha ma megismétlődnék ez a jelenet, megint csak fejbevágnám azt a két részeg frátert, aki öt üveg sör megivásával jogot mer váltani ahhoz, hogy egy korrekt katonába belekössön...

- A részeg ember még a jó Isten előtt is szent, - mondta Hámori, - miközben a futárját előre tolta. Az őrnagyok pedig, legalább az én tudtom szerint, nem előzik meg rangfokozatban a jó Istent...

A tábornok megigazitotta a gallérját - úgy érezte, hogy meg kell fulladnia ennyi vakmerőség hallatára - aztán megfenyegette az ujjával a hepciáskodó ujságirót.

- Mielőtt az ördög elviszi innen, még le fogunk számolni egymással... Majd lesz gondom rá, hogy legalább utólag becsülettel rászolgáljak a hiéna névre...

Az ujságiró a jelenet után két napig az ágyban feküdt - a szanatórium orvosa aggodalmas arccal beszélte, hogy éjjelenként nagy láz kinozza - s csak harmadnap jelent meg ismét a reggelinél, sápadtan, beesett arccal, szemmellátható nyomaival annak, hogy az állapota ugyancsak rosszabbra fordult. Az ebédlőben rajta kivül csak a tábornok ült, aki megint az innsbrucki ujságot olvasta, a többiek odakünn jártak a hegyek között, melyek kristályos fehérségben huzódtak el a messze látóhatár széléig... Téli nap volt, a vonatok elakadtak a hóviharban, de itt napsugaras tavasz simogatta a betegek kipirult arcát, a tó felől pedig, melyen karcsu csónakok ringatóztak, jázminillatu szellők suhantak ide... A fiu odahuzódott a nagy tükörablak mellé, kissé szomoruan kente föl a vajat a piritott zsömlyéjére, néhány kortyot ivott a teájából, aztán elővette a zsebéből a cigarettatárcáját, s a gyufát végighuzta a skatulyán, hogy egy cigarettára rágyujtson... De e pillanatban az öreg tábornok vérvörös arccal dobta le a kezéből az ujságot, odaugrott az ijedten elhalványuló gyerekhez, s olyan hangon, hogy szinte az ablakok is reszketni kezdtek bele, igy orditott rá:

- Ha rá mer gyujtani arra a cigarettára, hát agyonverem... És ha még egyszer csak kisérletet is tesz, hogy azt a hitvány tüdejét még jobban tönkretegye, hát becsületszavamra mondom, hogy leütöm a derekát.

Hámori megdöbbenve dobta el a gyufát, a tábornok pedig - még egy megvető pillantást vetve rá - mérgesen kisietett az ebédlőből, s igy szólott a terrászon sétálgató pólai ügyvédnek:

- Most végre leszámoltam vele a hiénáért...