A FEKETE HÉTFŐ SZERZŐJE

- Ne beszéljetek nekem a szivről - mondta az öreg szinházi kritikus, aki harmincöt év óta mindig azzal hitegette a világot, hogy a vesebaja rövidesen elviszi s e közben hihetetlen szivóssággal élte tul a legerősebb legényeket is - ne hozakodjatok elő nekem azzal, hogy az embernek a meleg és érző szivével kell végignéznie annak a sok genienek a munkáját, aki egy hosszu éven át a szinpadon megfordul. Azt mondom nektek, hogy ez kislányos szentimenta­liz­­mus; ezek a fickók megérdemlik, hogy maróluggal és husánggal kezeljük őket. Ismeritek ti a szinpadi szerzőt? Évszám egyebet se tesztek, mint hogy ezekkel az emberekkel töltitek az időtöket, nyugodt arccal hallgatjátok végig a legostobább hizelgéseiket, nem hagyjátok őket a faképnél, mikor a legrosszabb ötleteiket is hálásan megkacagják, s naivul felültök a ravasz kópéknak, akiknek igazuk van, a mikor az együgyüségtekre számitanak... A szinpadi szerző áhitatos szemforgatással szólit benneteket: „drága mester”-nek, amig arról van szó, hogy a darabját kidicsérjétek, de otthon, az intim családi asztal mellett, vagy baráti körben, ahol nem kell attól tartania, hogy a kiejtett szó messzire elhallatszik, következetesen csak mint tehetet­len hülyék szerepeltek... Nem vagyok mai csirke, s azt mondom nektek, hogy a szinpadi szerző a legborzasztóbb Isten teremtése... Szerény, alázatos, amig tőletek függ, de nagyképü, impertinens, elbizakodott, amikor már a hátatokon fölemelkedett a magasba... Én harmincöt év óta tisztában vagyok ezzel, s az egész emberiség nevében boszut állok ezeken az élős­die­ken... Amikor a szinházban a zsölleszékemet elfoglalom, mindjárt az a megnyugtató érzés fog el, hogy ma a jó Isten kegyelméből ismét a körmeim közé kaparinthatok egyet a gyülöletes ellenségből... És jaj annak, aki gyönge vagy rossz darabot ir; az a leggyönyörübb estém, amikor kedvem szerint vájkálhatok a meleg vérben... A protekció, hizelkedés nem használ nálam; mindenkinek nyugodt lélekkel veszem ki a veséjét, aki fenomenális tehetség nélkül a szinpadra merészkedik... Ugy vagyok velük, mint a kártékony állatokkal, akiket minden becsületes embernek kötelessége pusztítani...

- És harmincöt év óta még egyetlen eset se volt, amikor ettől a principiumodtól eltértél volna? - kérdezte a vén kritikus egyik kollégája, aki viszont arról volt nevezetes, hogy a legszeré­nyebb megrovást is cukrozott pilulában adta be.

Az öreg ember elgondolkodva bólintott.

- De volt, egyetlen eset volt, még pedig tizenkét esztendővel ezelőtt. Egy este én is a szivemre hallgattam, vagyis: én is oly ostoba, naiv és csapnivaló szamaritánus voltam, mint ti, akik minden lelkifurdalás nélkül engeditek meg, hogy egy-egy furfangos analfabéta a fejetek fölé kerekedjék... Nem is tudom, hogy mi történt akkor velem, de bizonyos, hogy elfogott a szentimentálizmus, annyira, hogy még ma is belepirulok, ha rágondolok... Egy téli napon volt, délfelé, éppen ingujjban ültem az asztalnál, s az ebédre várakoztam, amikor a gazdasszonyom, aki tudja, hogy senkit se fogadok otthon, kissé zavartan nyitott be hozzám az ebédlőbe.

- Mi az? - kérdeztem tőle.

- Nézze, - mondta az öregasszony, aki tizenhatéves korom óta ismer, s igy egyáltalában nem fél az embergyilkoló hangulataimtól. - Nézze, ne vágjon semmit se a fejemhez, de odakünn egy fiatal leány várakozik, s én megigértem neki, hogy bebocsátom ide az oroszlánbarlangba... Bájos, édes kis leány, nem kell attól tartania, hogy szerelmet akar vallani magának... Elküld­tem volna, mert tudom, hogy magát már nem érdeklik a fiatal leányok, de olyan szomorunak és szenvedőnek látszik, hogy nem volt hozzá szivem... Ugy-e megengedi, hogy bebocsás­sam?... Ha megengedi, hát vegye föl a kabátját, mert nem illenék, hogy egy ilyen fiatal teremtést ingujjban fogadjon...

Gondolhatjátok, hogy az első percben tiltakoztam a betörés ellen, de mivel tudtam, hogy a gazdasszonyommal mégse lehet oly könnyen végezni, mint a szinpadi szerzőkkel, utoljára is dühösen vállat vontam... A következő pillanatban már nem lehetett jóvátenni a hibát; az ebédlő ajtaja felnyilt, s egy pirospozsgás arcu, gömbölyü, idegen hölgyecske állt előttem, aki félig sirva emelte rám a fitos orrocskáját... Olyan ijedtnek és izgatottnak látszott, hogy még én, a vén embergyülölő is megsajnáltam.

- Mivel szolgálhatok? - kérdeztem tőle annyi gyöngédséggel, amennyi egyáltalában csak kitelt tőlem.

A kis leány elővette a zsebkendőjét, a szemét megtörülte, aztán az orrát is kifujta, hogy egészen magához térjen, s végre szepegő hangon igy szólott hozzám:

- Drága mester, hallgasson meg: én a szegény Oszkárnak a menyasszonya vagyok...

- Kinek a menyasszonya? - kérdeztem tőle megdöbbenve, mert a szegény Oszkárról most hallottam először életemben.

- Azé a fiatalemberé, aki a „Fekete hétfő” cimü szinmüvet irta. A „Fekete hétfő” mint ön, drága mester tudja, ma este kerül szinre a Nemzeti Szinházban... Kell-e most már meg­mon­danom, hogy miért jöttem ide?

Esdeklően forditotta felém a szomoru, kis egérszemét, de engem ugyan hiába akart meg­babonázni; gunyosan elnevettem magam, aztán felálltam a helyemből, s egészen odaléptem a kétségbeesést affektáló kis gömbölyüséghez.

- Nem kell, hogy megmondja, ugyis kitalálom: a szegény Oszkár egy ravasz csirkefogó, aki abban a véleményben van, hogy engem, a vén szamarat, le lehet vonni a lábamról mult­századbeli trükkökkel... Ki tud ellentállni e bájos szemek könyeinek? Nos, hát mondja meg a szegény Oszkárnak, hogy én vagyok az, aki ellentállok, s aki holnap a legteljesebb hidegvérrel fogom konstatálni róla, hogy nem tud leirni egy egyszerü, bővitett mondatot... Mert a „Fekete hétfő”-t már volt szerencsém látni a tegnapi főpróbán, s igy a szegény Oszkárral tökéletesen tisztában vagyok... Fölösleges tehát tovább izgatnia magát, kisasszony, biztositom róla, hogy minden kisérlete kárbavesznék nálam...

Nyugodtan végignéztem rajta, de a leány nem mozdult a helyéből; a könyek most még sürübben hullottak az arcocskájára, a tekintetét szemrehányólag függesztette rám, aztán halkan szólott:

- Oh, mester, hiszen ön nem tudhatja, hogy miről van szó... Oszkár halálos beteg, s ami az életet tartja benne, egyedül csak ez a darab... A „Fekete hétfő”, meg én, aki a menyasszonya vagyok... Talán csak pár hete van még hátra az életből, talán csak annyi ideje, mig a darabját szinrehozzák... Ezt a szinmüvet tavaly irta Egyiptomban, ahova a hideg tél elől vitték... Oh, mester, ismeri-e ön a tüdővészes ember érzékenységét?... Egy rideg szó megölné a szeren­csét­lent, s ez az oka, hogy az ön jó és nemes szivéhez apellálok... Egy haldokló számára kérem a jóságát, drága mester... Hiszen ön az egyetlen, aki a kialudni készülő életét pár órával meg­hosszabbithatja...

Megragadta a kezemet és én most már tétovázva kérdeztem:

- Hát annyira beteg?

- Nézzen meg engem, - folytatta a kis leány lehajtott fővel, - én Oszkárt épp oly kevéssé sze­retem, mint magát mester... De habozás nélkül beleegyeztem abba, hogy a menyasszonyának tekintsen, legalább az utolsó óráit megédesitem ezzel az álommal... Ugyebár ön se lesz rosszabb, mint én vagyok?... Hiszen nincs az az igazság, amit föl ne kellene áldozni azért, hogy egy haldokló ember életét pár pillanattal meghosszabbitsuk...

Nem vagyok valami érzékeny lélek, de most éreztem, hogy van szivem, s melegen megszori­tot­tam a leány kezét... És este, a szinházban, mikor a „Fekete hétfő” képtelen tirádáit végig­hallgattam, mindig csak az járt a fejemben, hogy a kulisszák között egy szegény haldokló lesi lázasan a közönség tapsait... Tapsoltam hát, ahogy a tüdőmtől és a tenyeremtől kitelt; és a közönség, mely engem ostoba fejjel tekintélynek tart, csodálkozva együtt tapsolt velem... A tetszés még nagyobb méreteket öltött, amikor hire futott, hogy az ismeretlen szerző sulyos betegen fekszik odahaza... A „Fekete hétfő” nagy sikert aratott, s másnap valamennyi ujság konstatálta, hogy a drámairó, akire oly régen várakozunk, végre csakugyan megérkezett...

- Harmincöt év óta - fejezte be szavait az öreg kritikus, - ez volt az egyetlen eset, amikor egy szinpadi szerzőnek megkegyelmeztem.

- És valóban nincs rá okod, hogy szégyenkezzél miatta, - szólt egy fiatalember meghatottan.

A vén ember elkeseredetten köpött egyet a kurtakorcsma padlójára.

- Nincs rá okom? Megérdemelném, hogy a szemem kisüljön szégyenletemben, még most is, pedig már tizenkét esztendeje, hogy életem legnagyobb ostobaságát elkövettem...

- Miért nevezed ostobaságnak, hogy jószivü voltál? - kérdezte az előbbi fiatalember.

A kegyetlen kritikus rágyujtott egy szivarra, aztán igy felelt:

- Hat hónap mulva, a Kerepesi-uton, összetalálkoztam véletlenül a szepegő kisleánynyal. Egy kövér, fiatalember karján ment, aki testvérek között is nyomott vagy kilencven kilót... Ez volt a szegény Oszkár, a „Fekete hétfő” szerzője... Mikor megláttak, mind a ketten elpirultak és hirtelen befordultak a Kazinczy-utcába...