A HUSLEVES

A konyhalányok ijedten dugták össze a fejüket, a kukták lábujjhegyen, lesütött fejjel jártak a királyi konyha márványkockáin, a mosogató asszonyok visszafojtott lélekzettel hallgatóztak az ajtó előtt, sőt Petrik, a főszakács is aggodalmas arccal törülgette le homlokáról a verejté­ket... Mi történt vajjon a derék és hüséges emberekkel, akik vidáman, derült pillantással szokták máskor elvégezni a penzumukat, reggeltől estig serényen forgatván a sülteket a lábasok sistergő zsirjában, vagy egy-egy müvész ambiciójával épitve föl a hatalmas fagylalt-dómokat, melyek esténként a felséges család asztalára kerülnek?... Mi okozta a riasztó szomo­ruságot, mely ott borongott a kukták és a konyhaleányok ábrázatán, s nyomasztó sulylyal nehezedett rá az egész kastélyra, a park fáira, sőt talán az aranyos, rokokó termekre is, ahol a kicsike fenségek játszadoztak?...

Talán a véres háboru, mely immár három hét óta dühöngött az ország határszélén?... Talán a folytonos és lealázó vereségek hire?... Talán az alattomos betegség, mely a birodalom szelid­lelkü védőangyalát, a bájos királyasszonyt ágyba döntötte?...

A jó Isten tudja. Talán ez, talán amaz, talán egyik se a kettő közül, hiszen a csatatér mérhe­tetlen messzeségben van a királyi kastélytól és a felséges asszony szárnyas ajtajai előtt szigoru katona őrködik, aki még arra is ügyel, hogy indiszkrét hirek ki ne kerüljenek a betegszoba csöndjéből. Az elesettek halálhörgése nem hallatszik ide a palotába és a királyné sóhajtásait óvatosan felfogják a bástyaszerü falak, melyek a felséges pácienst a külső világtól elválaszt­ják...

Hát vajjon ki az akkor, aki e derék és becsületes lelkeket ennyire kihozta a sodrukból?... Ki miatt aggódnak, ki miatt horgasztják le a fejüket, miért hallgatóznak visszafojtott lélegzettel az ajtó előtt?... Kinek a sorsa tölti el őket félelemmel és remegéssel?...

Az ég kegyelme ne hagyjon el bennünket, de ugy áll a dolog, hogy az öreg Nickelsdorffal történt valami, a vén szakácscsal, aki kerek negyven év óta gondoskodik a királyasszony testi jóvoltáról... A vén Nickelsdorf két hét óta ül a konyhájában, a nélkül, hogy az alantasai közül szót váltott volna valakivel, a nélkül, hogy viharedzett kebléből a sóhajtáson kivül egyéb hang is kitört volna... Mi történt az öreg Nickelsdorffal, a világhirü parmezános rudak feltalálójával, a spékelés csalhatatlan müvészével, a huslevesek felülmulhatatlan költőjével?... Minő váratlan csapás lehetett, mely e nagy férfiut arra kényszeritette, hogy kanalát és tranchirozó kését oly hosszu időre letegye a kezéből, s hogy itt üljön naphosszat a boltozatos konyha karosszéké­ben, szinte együgyüen, kialudt pillantással meredve maga elé, napsugaras délben és sötét éjszakán egyaránt...

*

Az öreg Nickelsdorfnak, negyven esztendei müködés után, most egyszerre kisiklott a talaj a lábai alól...

A szakácsművészet istenasszonya hagyta volna cserben érdemes, vén adeptusát?... Az öregség kegyetlen homálya borult volna e hüséges agyvelő fölé?... A hanyatlás hideg lehellete suhant volna végig selymes ősz fürtjein, melyek alól annyi nagy eszme pattant ki félszázados közpályája alatt?...

Nem, istennek hála, minderről még nem lehetett szó. Az öreg Nickelsdorf még kedvence volt az isteneknek, akik oly csillogó tehetségekkel bocsátották ide a halandó emberek közé. Fantáziája még nem száradt ki, ötletei, melyeknek annyi emlékezetes sikerét köszönhette, még most, az öregség derekán se hagyták cserben. És mégis: az agg müvész mozdulatlanul, félig hüdötten ült székén, nem hallva, nem látva semmit abból, ami körülötte történik...

Mit szólt volna Rafael, ha munkabirása fénykorában a jobb kezét levágták volna? Mi történt volna a britt óriással, ha elveszik tőle a tollat, melylyel világraszóló remekeit papirra vetette?... Ha el tudjátok azt képzelni, ugy bizonyára megértitek az öreg Nickelsdorfot is, akinek kezéből a kegyetlen végzet két héttel ezelőtt kicsavarta a főzőkanalat...

*

A királyasszony egy szomoru estén ágynak dőlt...

A hideg októberi szél ártott-e meg neki, mely a park fái között az előző napon végigsöpört? Avagy a csatatérről érkező rossz hirek rázták-e meg törékeny szervezetét?... A katonákra gondolt-e, akik rakásra hullanak odalenn a meredek sziklák között, az idegen rablók golyóitól, mig itthon gyászbaborult feleségek, apró gyermekek sirnak utánuk?... Ki tudhatja ezt, ki láthat be egy szenvedő asszony lelkébe?... Akármi volt is, a szegény királyné egy őszi napon befordult a fal felé és selyemtakaróját dideregve magára huzta...

- Parancsolja, felség, hogy felolvassak valamit? - kérdezte tőle az a szőke grófné, aki eddig a szerelmes regényhősök történeteivel mulattatni szokta.

A királyné szomoruan nemet intett.

- Vagy elmondjam talán a legfrissebb udvari pletykákat?

A szőke grófné most is csak azt a választ kapta, amit az előbb.

- Vagy leüzenjek Nickelsdorfnak, hogy valami ujfajta piskótát kitaláljon?

A királyné megrázta a fejét és lázas arccal suttogta:

- Nem kell, semmise kell, aludni akarok... Az a kivánságom, hogy aludhassam, hogy mindig csak aludhassam...

Két teljes hét mult el azóta, hogy a beteg királyasszony befordult a fal felé és a naptól fogva nem lehetett többé szavát venni; naphosszat álmadozó szemmel bámult az aranyos menye­zetre, mintha egy más, mesebeli világban járna. Hiába voltak a király gyöngéd szavai, az udvari orvos szelid korholása, az udvarhölgyek nedves és könyörgő szemei: a királyné láztól kipirulva, csillogó tekintettel nézte a betegszoba cifraságait, mintha egyáltalában nem is hallaná azokat a szavakat, amelyeket környezete hozzája intéz...

Immár teljes tizennégy napja tartott az a kétségbeejtő apátia, s ugyanennyi ideje volt, hogy a szerencsétlen Nickelsdorf kialudt szemmel, végképp megrokkanva üldögélt konyhabeli karosszékében. A királyné szakácsa, aki harminc év óta egy művész lelkesedésével kevert, kotyvasztott és tranchirozott, csakhogy felséges urnőjének a legnagyobb földi örömöket meg­szerezze, most munka nélkül, halálos unalomban töltötte a hosszu, őszi napokat, majdnem reménye nélkül annak, hogy hadvezéri pálcáját, a főzőkanalat, valaha ismét a kezébe vehesse... Az öreg ember, aki azelőtt még álmából is felriadt, hogy valami uj, ingerlő fogást kitaláljon, aki remegve, egy gyerkőc izgatottságával leste az ebédlőből hozzája érkező hireket, akinek lelke előtt még a legnagyobb események, a legszenzációsabb vivmányok is eltörpültek, ahhoz a gondolathoz képest, hogy a királyasszony az ujonnan feltalált liliomperfait meg­dicsé­ri, most mindenütt komor, vigasztalan sötétséget látott maga körül, s ugy érezte, hogy maga is a sirjába dől, ha a fejedelemasszony - isten ne adja megérnünk e napot! - valaha a szemét lehunyja...

- A Nickelsdorf órái, fájdalom, meg vannak számlálva, mondták a kukták, a konyhalányok, az alszakácsok, ha lábujjhegyen odamerészkedtek az ajtaja elé...

Két hete mult, hogy a Nickelsdorf ereje rohamosan hanyatlott, s már-már ugy látszott, hogy az agg művész, - a háznak leghivebb szolgája - végleg bucsut fog mondani a habverőknek és a vörösréz-kondéroknak, mikor egy reggel a főkonyhamester izgatottan rontott be a konyhába, s lélegzet után kapkodva kiáltotta:

- Nickelsdorf, öreg pajtás, ébredj föl... A felséges asszony egy csésze huslevest kért tőlem az imént... Huslevest, vén cimbora, huslevest, hallod-e?

*

Láttátok-e már a megöregedett harci mént, mely egyszerre csak odatéved a gyakorlótérre, ahol a régi, csataindulót, fiatalsága gyönyörü akkordjait meghallja?... Csak ennek a hü állatnak pillantása vetekedhetett volna az öreg Nickelsdorféval, aki egyszerre megrázkódott és talpra ugrott, s harsányul, mintha hirtelen valami részegség fogta volna el, a karjaival hadonázva, igy szólott:

- Zsirt, karfiolt, zellert, zöld borsót, egykettő... Kopasszátok le a legszebb csirkét, a legkövé­rebb foglyot... A királyné huslevest akar enni, értitek-e?... Hála néked, oh jóságos istenem, hogy ezt a napot mégegyszer megérnem engedted...

És az agg művész felgyürte a kabátja ujját, a szeme fiatalos tüzben égett, mig a kukták, a kony­ha­lányok, az alszakácsok, maguk is félig megtébolyodva szaladgáltak össze-vissza a konyhában, mely egyszerre megtelt napsugárral és vidámsággal... A lángok jókedvüen lobog­tak, a zsir boldogan sistergett, a csirkék megdicsőült pillantással hajtották fejüket a pallos alá, mintha ők is megérezték volna annak az eseménynek a jelentőségét, hogy a királyné huslevest akar enni... És a komornyikok, az ajtónállók, a katonák, az udvari méltóságok, sőt a főherce­gek is valamennyien mámorosan, könnyekkel a szemükben ismételték a boldogitó tényt, hogy a királyné husleves után kivánkozik... Ki gondolt volna e pillanatban arra az ostoba táviratra, mely röviden azt jelentette, hogy a határszélen ismét kilencezer katonát mészároltak le az ellenség csapatai?... A katonákat esküjök kötelezi, hogy minden pillanatban meghaljanak a hazáért, de a királyasszonyt semmiféle törvény se kényszeriti arra, hogy huslevest egyék... És mégis huslevest fog enni, hála érte a hatalmas mindenhatónak, aki a földi könyörgéseket oly kegyelmesen meghallgatja...