II.

Másfélórával később Wallried ur egy kicsike, rokoko-palota előtt állott, melyről még a leg­zsengébb ujságiró gyerekek is tudták, hogy ott Matilde de Monbleu kisasszony lakik, akit ifjukorában nem neveztek ugyan ilyen franciásan, de aki a divatos, nyári fürdőkben vérbeli uralkodó hercegeknek szokta megédesiteni a földi lét gyötrelmeit. Monbleu kisasszonyról senki se tudta, vajjon a tánc, az énekmüvészet, vagy az irodalom terén aratta-e valamikor szenzációs sikereit, de azért mindenki csak ugy beszélt róla, mint a művészet egyik legbájo­sabb papnőjéről. Az impresszárió megnyomta a faragványos kapu mellett fehérlő csöngetyü­gombot, mire egy kékfrakkos, aranygombos lakáj jelent meg az aranyvégü rácskerités előtt.

- Itthon van az urnője? - kérdezte Wallried, még pedig azzal az impertinenciával, mely a mesterségbelijeit ősidők óta jellemzi.

- Igenis, a kisasszony most kelt föl a reggeliző asztal mellől. Kit szabad jelentenem?

Az impresszárió elővette a névjegyes tárcáját, de aztán mást gondolt, s a selyemből készült tárcát ismét visszatette a zsebébe.

- Csak annyit mondjon, hogy az öreg Duval van itt... Az öreg Duval, a „Kaméliás hölgy”-ből... A kisasszony még bizonyosan emlékszik rám...

Pár perccel utóbb Wallried ur egy japán szobácskában volt, melynek még a tapétáit is óriási krizantémumok diszitettek, mig előtte, testhez tapadó, rózsaszinü kimónában, egy sárgahaju, csodálkozó leány állott, akinek kontya csak futtában volt feltüzve, mintha épp most került volna ki egy hófehér, márványos medencéből.

- Az inasom azt jelentette, hogy az öreg Duval van itt, - mondta a sárgahaju leány, gőgösen, felbigygyesztett ajakkal nézve a vendégére. De Wallried, akit még a Cleopatra királynő tekintete se hozott volna ki a sodrából, nyugodtan meghajolt előtte.

- Igen, kisasszony, én az öreg Duval vagyok, a kit ön a Kaméliás hölgy harmadik felvonásából bizonyosan ismer... Nem a nevem szerint vagyok az, mert a Dumas ur öreg gentlemanjét már régen agyonjátszották a vidéki szinházakban, hanem az érzelmeim szerint, melyek önhöz, bájos hölgy, idehoztak... Én is azért jöttem, hogy összekulcsolt kezekkel kérjem önt: engedje vissza apai keblemre azt a szegény fiut, akit annyira, megfosztott a józan eszétől...

- Én egy fiut elszakitottam az ön apai kebléről? - kiáltott föl Monbleu kisasszony megütődve.

- Ugy van, kedves kisasszony, ön elrabolta tőlem azt az embert, akit mindenkinél jobban szeretek a világon: Fredit, a tenoristák tenoristáját, az überművészt, az archiénekest, a királyok és a császárok kedvencét... Két hét óta a halhatatlan művész reggelig a legpiszkosabb lebujokban iszik, hogy nagy boldogságát, melyet az ön szerelme okoz neki, megoszsza a hordárokkal és a kocsisokkal... Az istenáldotta talentum mindennap holtrészegen támolyog haza, hogy késő este álmosan, gyürődötten térjen magához, miután a szálloda egész személy­zete másfél óráig azon fáradozott, hogy letargikus álmából felébreszsze... El tudja képzelni, hogy mi történik ezek után a hangversenyteremben?... A közönség, mely tizenöt forintot fizet egy jó ülésért, most még csak megbotránkozott hallgatással fogadja az isteni művészt, de közel az idő, amikor rothadt narancsokat fognak hajigálni a fejéhez, s kipisszegik, sőt leköpik azt az embert, akit még két hónappal ezelőtt öreg császárok szoritottak a szivükre... Ez, beláthatja, nem mehet igy tovább, s azért arra kérem, még pedig sürgősen, hogy adja vissza a nagy Fredit a művészetnek, mely őt már születésekor eljegyezte magának...

Wallried ur itt megállott egy pillanatra, s a sárgahaju leány most végre szerencsésen szóhoz juthatott:

- Maga talán az édesapja Fredinek? - kérdezte hitetlenül.

- Több vagyok, mint az édesapja, kedves kisasszony: én Wallried vagyok, a világszerte ismert uzsorás, a nagy müvészek piócája, akit épp ugy ismernek a délamerikai városokban, mint Sidneyben, vagy a Balkán közepén... Magyarán: én vagyok az a szerencsétlen impresszárió, aki Fredit egy háromhónapos turnéra lekötöttem, s hogy az előleget folyósithassam neki, nemcsak a magam ékszereit csaptam be, hanem a dédanyám halotti maszkját is... Százezer forintom fekszik a világhirü Fredi torkában, s most ott tartok, hogy mindennap a matróz-korcsmákból kell hazavinnem a tenoristák tenoristáját, hacsak azt nem akarom, hogy valami csatornában megfulladjon... Ez a szerelem, mely önt pár hétig mulattatja, engem nyomorult koldussá tesz, mert olyan bolondot ugyan nem fogok találni ezentul, aki a Fredi énekét egy tizenötforintos támlásszékig megbecsülje... Ha tehát csak annyi sziv is van önben, mint egy nősténytigrisben, megteszi nekem azt a soha meg nem hálálható szivességet, hogy Fredi urat irgalmatlanul kidobja, mikor a gitárjával legközelebb jelentkezik önnél...

Monbleu kisasszony elismerőleg bólintott, aztán igy felelt:

- A Kaméliás hölgy egy szegény, beteg hajadon volt, én azonban egy egészséges nő vagyok, aki a szentimentális beszédre nem vagyok berendezkedve... Megmondom hát őszintén, ahogy gondolom: én fütyülök az ön veszendőnek indult százezer forintjára, fütyülök a nagyérdemü közönségre, sőt fütyülök a Fredi hangjára is, mert nekem nem a hangja kell, hanem ő maga, az az édes, buta, érzékeny szemforgatása, az az ügyetlen, szögletes ölelése, melyet még a nápolyi kikötőből hozott magával, abból az időből, mikor reggeltől estig zsákokat hordozott a hajókra. Ez kell nekem, nem pedig az az erkölcsi elégtétel, hogy jót cselekedtem valakivel...

Wallried ur finoman mosolygott.

- Ön teljesen félreért engem, kisasszony, - mondta nyugodtan. - Én nem szentimentális jeleneteket akarok itt rögtönözni, hanem épp oly komoly üzletet kivánok kötni magával, mint annak idején az isteni Fredivel. Mibe kerülne, ha ma este egyszerüen kidobná a lakásából Fredi urat? Természetesen alku nélkül, mert nekem nem szokásom a krajcároskodás...

A sárgahaju leány tünődve nézett maga elé.

- Megadna ötvenezer frankot? - kérdezte aztán habozva.

Az impresszárió boldogan tárta szét a karjait.

- Nem ötvenezret, hanem hatvanezret adok önnek... Ha beleegyezik, rögtön megirhatom a checket a Crédit Lyonnais itteni fiókjára...

Monbleu kisasszony nem pazarolt több fölösleges szót, hanem csöngetett a szobaleányának, hogy hozza be a tintát a dolgozószobája asztaláról...