A CROUPIER LEVELE

Két lépésnyire az asztaltól, ahol az utolsó levelemet irom, az egyetlen szobácskánkban - mert többre a nyomoruságos fizetésemből nem tellik - nyugodtan alszik a feleségem... Mellette a hatnapos kis baba, melylyel a jó Isten a házasságunkat megajándékozta... Rajtam szmoking, kemény plasztron, fekete nyakcsokor, mert éppen most jöttem haza a játékbankból... Az asztalfiókban a revolver, melylyel tiz perc mulva agyonlövöm magamat...

Kicsi fiam, te siró és lélegző semmiség, hozzád intézem utolsó soraimat... Ha el nem pusz­tulsz éhen és megéred azt a kort, amikor már az eszednek is hasznát veheted, bizonyára tanulságos lesz rád az édesapád pályafutása. Tiz perccel azelőtt, hogy az örök megsemmisülés utjára lépek, adom neked azt a tanácsot, hogy sohase házasodjál meg. És ha mégis megteszed, el ne végy valahogy olyan asszonyt, akinek a sorsa fájdalmat és részvétet tudna felébreszteni a szivedben...

Most hitvány szolgája vagyok a monte-karlói játékbank igazgatóságának, s könyörtelenül besöpröm a milliomosok és a kalandorok bankjegyeit, de volt idő, mikor én se tartoztam a becstelen férfiak közé. Ha a nevedet megmondod, kicsi fiam, a beavatottak tudni fogják, hogy hazádnak egyik legkiválóbb nemzetségéből származol. Ez a név valamikor a históriában is szerepelt, sőt a patinája most is megvan, amikor csak én, a méltatlan utód viselem. Az apám még dusgazdag volt, akinek a falusi kastélyában a fél góthai almanach megfordult, s aki gőgö­sen azt az elvet vallotta, hogy a mi fajtánk nem szorul a tanulásra és a munkára. Pár osztályt még csak elvégeztem valahogy, aztán én is ur lettem, mint az apám. Büszke, indulatos, de alapjában jószivü ur, aki a haragjában meggondolás nélkül agyon tud ütni valakit, mig máskor pityeregve néz egy ismeretlen vénasszonyt, aki valami megrakott kosarat cipel a vállán... Ebből a fajtából kerülnek ki a legnagyobb gonosztévők és a legnagyobb emberbarátok...

Az én vérem vagy, hát meg fogod érteni, hogy huszonkétéves koromban feleségül vettem egy vidéki szinésznőt. Az apám, aki akkor a hetvenedik éve körül járt, borzasztó átkot akart mon­dani rám, amikor a házasságom hirét meghallotta, de szavait nem fejezhette be, mert a mondat közepén egyszerre csak holtan esett össze... Ugyanegy napon lettem házasemberré és két milliónyi vagyonnak boldog, törvényes urává...

Most kilenc éve ennek, kicsi fiam, és azóta sok minden történt azzal a világcsavargóval, aki itt, a halála órájában beszél hozzád. A két milliónak még a nyoma is elveszett, a feleségem, a te édesanyád, itt alszik két lépésnyire tőlem a nyomoruságos szobában, melynek ablakai a sötétkék tenger csillogó habjaira néznek. És e pillanatban, melyet még öntudatom teljes birtokában élek végig, a szivemre tett jobbommal esküszöm neked, hogy egész multamból csak arra a napra gondolok vissza gyönyörüséggel, amikor az édesanyádat feleségül vettem...

Akarod tudni, hogy mi történt az ősi vagyonunkkal, melyet tőled, te szegény kis semmiség, elraboltam? Talán nem is tudnám megmondani neked. Ur voltam: ez mindennek a magyará­zata. Egy darabig jól esett az a tudat, hogy sokkal nagyobb pénzbe játszom, mint a mellettem ülő yorki herceg, később eszeveszett küzdelmet folytattam, hogy elveszett milliómat vissza­szerezzem. És egy napon - a nizzai karnevál legelső napján - szédülő fejjel támolyogtam ki a kaszinóból a tengerpartra: mindössze annyi pénzem volt, hogy a vasuti jegyemet Beaulieube megválthattam...

Még jó, hogy a kaszinói urak könyörületesek voltak hozzám, s arra való tekintettel, hogy a veszteségem közismert dolog volt a fejedelemség egész területén, nagylelküleg megajándé­koztak egy croupier-i állással. Két évig a bank költségén végeztették velem a condamine-ban a croupierek iskoláját, aztán - a sikerült vizsga után - nagy kegyesen szerződtettek a rendes employer-k sorába, havi száznyolcvan franknyi fizetéssel... Ennyit kap a többi is, aki a bank számlálatlan millióit kezeli...

Tudod-e kis fiam, hogy mennyi pénz száznyolcvan frank? Nekünk csak arra volt elég, hogy éhen ne haljunk. Az édesanyád még olyan ruhában se járhatott, mint a Hotel de Paris harmadik szobaasszonya, én pedig, akinek este a comme il faut uri embert kellett adnom, nappal ugy ődöngtem az utcán, mint a jobbfajta koldus. A bank azonban az ilyesmivel nem törődik; aki akadékoskodik, azt egyszerüen elkergeti. Croupier annyi akad, mint csiperke­gomba eső után...

Most másféléve annak, hogy mindennap ott ülök a zöld asztal mellett, s hidegen, mozdulatlan arccal perditem a csontgolyót, hogy aztán előkelő hanyagsággal seperjem be az unatkozó gazdagok, a merész iparlovagok, a kéltségbeesett kis egzisztenciák ezreseit, aranyait és öt­frankos tallérait. A mindennapi látvány már meglehetősen kiölt belőlem minden érzést, de ah, azért vannak néha pillanataim, amikor a szivem egyszerre elfacsarodik; egyik-másik játékos arcán néha megpillantom azt a vonást, melyet csak mi, croupier-k ismerünk: a halál jegyét. Mi akárhányszor biztosak vagyunk róla, hogy egy-egy „ügyfelünk” innen egyenesen a tengerparti sziklára fog rohanni, ahonnan csak egy ugrás kell, hogy az ember minden földi nyomoruságát elfelejtse, - de azért unottan, hidegen perditjük tovább a csontgolyót, mert ugyan hova jutnánk, ha a karunkon kivül még a szivünket is odaadnók a mesterségünk szolgálatába?

Megtörtént, hogy néha százezreket fizettem ki egy kalandornak, mig odahaza pár szelet morta­­del­lát vacsoráztunk, - s ez talán - miért ne lennék őszinte a halálom percében? - sokkal nagyobb fájdalmat szerzett nekem, mint az a borzalmas látvány, amelyikről az imént beszél­tem. Ilyenkor kétszeresen föltámadt bennem a magam koldus voltának tudata, s akárhányszor csak a jó Isten mentett meg attól, hogy a körmeimmel egy-egy szerencsés nyerő arcának ne essem... De alkalmasint mindennek ellenére is békén viseltem volna a sorsomat, ha egy napon a te gyönge sirásod föl nem veri kicsike fiam, a nyomoruságos lakásunk csöndjét...

Mikor a világra jöttél, öt sous volt az összes földi vagyonunk, s a főigazgató, akinél végre ma délután audienciára jelentkeztem, azt mondta, hogy világgá kerget, ha még egyszer pénzért alkalmatlankodom nála. Hazajöttem és felöltöttem a szmokingomat: hattól nyolcig szolgá­la­tom volt a XIV-es asztalnál. A bank nem játszott szerencsével: egy kövér, redingotos fiatal­ember, aki mindig a maximumokat rakta, aggasztóan megdézsmálta a készletünket. Amikor negyedszer nyert, a játékmester uj pénzt volt kénytelen hozatni a harisnyás komornyikkal, s ekkor már a körülállók suttogni kezdték, hogy a szerencsés játékos nem más, mint az archangelszki herceg, a cár első unokaöcscse, aki két nap óta inkognitóban mulat a Rivierán. Miért lennék hosszadalmas kis fiam? A gérokkos fiatalember kerek ötszázezer frankot elvitt az asztalunktól, s aztán oly nyugodtan, oly blazirt arccal távozott, mintha mindössze egy öt­frankos tallért nyert volna. És engem, mikor végre szédülő fejjel távoztam, egyszerre valami vad keserüség fogott el: az a semmittévő félmilliót cipel a zsebében, s ez valószinüleg annyi örömet se szerez neki, mintha jól megvacsorált volna, mig én arra se vagyok képes, hogy a beteg feleségem számára egy jó üveg bort vásároljak, pedig a doktor ma reggel is megmondta, hogy erre égető szükség van... Jó ideig lázas fejjel kószáltam a tengerparti sziklák között, s félórával ezelőtt elhatároztam, hogy meghalok. Minek éljek tovább? Ha a földbe dugnak, a szegény feleségem valószinüleg jut annyihoz, hogy téged, szegény kis fiam, fölnevelhet, mert a halottakkal még ezek a gőgös nagyurak is könyörületesek. Az olyan botránytól, melynek egy koporsó a központja, itt Monte-Carlóban betegesen félnek...

Ha legényember volnék, már rég valahol a délamerikai erdőségekben csatangolnék, igy nincs hozzá erőm, hogy mindentől bucsut vegyek... Az a részvét és fájdalom visz a sirba, amelyet szegény, ártatlan édesanyád iránt érzek... Az életemért egy könyet se ejtenék, de hogy titeket itt hagylak, az elfacsarja a szivemet... És ha eszembe jut, hogyan fognak elcipelni a tenger­partról, nehogy a finom, a mulató, az ideges vendégek véletlenül észrevegyenek valamit, ha a zongoraládára gondolok, amelyben a két brutális napszámos a halottas házba visz, hidegség fut át a hátamon és sietve magamhoz veszem a revolvert, csakhogy minél előbb végezzek...