AZ ÖRÖKSÉG

Rédeyéket egy napon csinos meglepetés érte; a közjegyző hivatalos levelet irt az asszonynak, melyben arra kérte, hogy egy fontos örökségi ügyben mielőbb látogassa meg.

- Csak nem hagyta rám valaki a vagyonát? - kérdezte Rédeyné, miközben az összes rokonain végigfutott az elméjében.

Mivel az egész családban senkise volt, akitől egy ötezerkoronás örökség kitelt volna, az öreg asszonyság abbahagyta a gondolkodást, fekete ruhát vett magára, aztán az ura kiséretében fölment a közjegyzői irodába. Schóber, a közjegyző, mosolyogva ugrott föl, amikor a házaspár a belső szoba küszöbén megjelent.

- Nagyságos asszonyom, - mondta udvariasan, - engedje meg, hogy én legyek az első, aki a szerencséjéhez gratulálok...

- A szerencsémhez? Hát micsoda szerencse ért engem?

- Olyan szerencse, ami valósággal párját ritkitja ebben az önző korban. A boldogult Földy János a nagyságos asszonyra hagyta az összes vagyonát...

A következő pillanatban a két öreg ember sápadtan kapaszkodott bele a hatalmas iróasztalba. Ha a villám előttük csapott volna le, ez aligha lepte volna meg őket annyira, mint a közjegyző hire. Földy János rájuk hagyta vagyonát? A vén agglegény legalább kétszázezer koronáig állt, - s ők egész életükben se láttak még egy rakáson tizezer koronát. Hogy jutott Rédeyné az öreg Földy eszébe? Hiszen egyáltalán semmiféle rokonság se füzte őket össze, sőt az utolsó négy esztendőben, mióta Földy a kisvárosból elköltözött, jóformán nem is látták. Az asszonyt annyira megrázta az örömhir, hogy csak nagynehezen tudott valahára szóhoz jutni.

- Szegény, öreg barátom, - mondta könyezve, - hát mégis megőriztél nekem egy kicsi helyet a lelkedben...

Nedves szemmel tekintett az urára, aki nem igen tudta, hogy mit szóljon: a nagy vagyon gon­do­latára szinte hidegség futott át a háta közepén, de amikor eszébe jutott, hogy a nagylelkü­ség­nek valami titokzatos háttere lehet, ijedten, majdnem ostobán bámult a feleségére. De az asszony rögtön megnyugtatta:

- Drága barátom, pedig ugyancsak nem érdemeltem meg tőle, hogy ilyen jó legyen hozzám... Ő volt a legelső kérőm, akit a te kedvedért kikosaraztam... Hiszen ön is emlékszik még rá, ugy-e közjegyző ur?

Schóber mosolyogva bólintott:

- Óh igen, nekem panaszolta el legelőször a boldogtalanságát... Később is gyakran beszélt a nagyságos asszonyról... De most talán térnénk át a végrendelet felolvasására...

Az öreg házaspár helyet foglalt a karosszékben, a közjegyző pedig kivette a vasszekrényből a Földy János testamentumát... A szerencse, mely Rédeyéket érte, csakugyan nem volt minden­napi: három ház - köztük egy budapesti - néhány szőlő, egy balatoni nyaraló, s tekintélyes készpénz került váratlanul az ezüsthaju Rédeyné birtokába. Reggel még nem voltak benne bizonyosak, hogy miből fedezik az idén a nyaralási költségeiket, most pedig csak tőlük függött, hogy Európa legelőkelőbb fürdőjében töltsék el a közelgő nyári hónapokat.

Mikor egészen megzavarodva távozni akartak a közjegyzői irodából, Schóber ujra belenyult a vasszekrény mélyébe.

- Megboldogult ügyfelem még egy megbizást ruházott rám: azt, hogy egy lezárt boritékot adjak át a nagyságos asszonynak... A boritékban lévő levelet előttem tartozik végigolvasni, s aztán, mielőtt bárki is betekintett volna, a tüzbe kell dobnia a papirost. Ha a nagyságos asszony bárkinek is megmutatná a levelet, a vagyon a József-fiárvaház tulajdonába kerül...

Rédeyné bevonult egy ablakmélyedésbe, s mig az ura értelmetlen arccal bámult rá, hirtelen feltépte a boritékot. Ime, az agglegény levele:

*

„A mai napon éppen negyven esztendeje, hogy nagyságos asszony, mint tizennyolcéves leány, kissé gőgösen kijelentette, hogy nem akar a feleségem lenni... Emlékezik még arra a délutánra, ott az iskola-utcai kis szobában?...

Én nagyon jól emlékszem rá, s még most is élénken vissza tudom idézni a lelkembe azt a keserüséget, melylyel a lakásukról eltávoztam... Nagyon boldogtalan voltam, s azt hittem, hogy nem érem meg a másnapot...

Amint látja, nem volt igazam, mikor ilyen pesszimista voltam, mert ma, negyven év mulva is élek és ahhoz képest, hogy nem vagyok már fiatal ember, még mindig kitünő kondicióban vagyok. Sőt a negyven év legnagyobb részében se volt okom a panaszra. Az egészségem egy pillanatig sem hagyott cserben, s Istennek hála, arra se volt szükség, hogy valamit, ami jól esett, megvonjak magamtól. Ha egy halandó ember elmondhatja magáról, hogy jól töltötte el az életét, én bizvást elmondhatom ezt.

A jó szivar, a jó ebéd, a szép asszony kevés lelkesebb gorurmandot talált e hazában, mint én vagyok. Azt merném mondani, hogy minden zavaró diszharmónia nélkül értem meg a hatvanötödik esztendőmet...

Kedves barátnőm, engedje meg, hogy most, az életem alkonyán, köszönetet mondjak önnek. Hálátlan és ostoba ember volnék, ha el nem ismerném, hogy a boldogságomat és a lelki nyugodtságomat önnek köszönhetem...

Sokszor gondoltam reá, hogy milyenre fordult volna az életem sora, ha akkor, azon a nyári napon ki nem kosaraz? És rájöttem, hogy ugyanaz lett volna a sorsom, mint a kedves férjéé: fáradt igavonó állatként küzdöttem volna a mindennapi kenyérért... Mert önből, aki már akkor se volt valami szende bakfis, nagyon is erős akaratu asszony lett... Ne vegye rossz néven, de mindig kárörömmel néztem Rédeyt, amikor reggelenként lehorgasztott fejjel ment a hivatalába, s bizonyosra vettem, hogy ön ugyancsak kemény pórázon tartja a jólelkü, de kissé egyszerü eszü urát... És ilyenkor - ne haragudjék meg rám - mindig mennyei gyönyörüséggel gondoltam a magam függetlenségére és szabad voltára... És máskor, amidőn Rédey jámbor birkaként ballagott az ön oldalán, szinte remegve attól, hogy egy szembejövő szép asszonyt megnézzen, nekem mindig kétszeresen jól esett az a tudat, hogy mindenkit ugy megnézhetek, ahogy nekem tetszik... Hát még később, amikor mind a ketten megöregedtünk!... Ha néha eszembe jutott, hogy ez a haragos, vén asszony most eltéphetlen láncokkal lenne hozzám füzve, mindig megindult szivvel mondtam hálát a jó istennek, aki akkor a fiatal szivét elfor­ditotta tőlem...

Nagyságos asszonyom, én a világ legháládatlanabb kutyája lennék, ha el nem ismerném, hogy önnek köszönhetem a boldogságomat... Nem kötelességem-e hát, hogy önre, mint legnagyobb jóltevőmre, hagyjam a vagyonomat? Kérem, fogadja tőlem szivesen ezt a késői ajándékot, s gondoljon oly szeretettel reám, mint amily melegen, sirig tartó hálával gondol önre, - igaz tisztelője: Földy János.”

*

- Mi állt a levélben? - kérdezte izgatottan Rédey, mikor a közjegyzői ház lépcsőjén lefelé baktattak.

Az asszony megindult pillantással nézett maga elé, aztán puha, érzelmes hangon szólott:

- Hát nem találod ki? A szegény ember a haláláig se tudott megfeledkezni arról a nagy fájda­lomról, amelyet tizennyolcéves koromban okoztam neki... De a vagyonát azért mégis reám hagyta, mert engem szeretett a legjobban az egész világon...