AZ ÖREG TAKÁCS ÉS AZ UNOKÁJA

Takácsék tavaly mentek le először az öregekhez, hogy ott töltsék a nyári szabadságukat. Takácsot, aki házassága első éveiben előkelő külföldi fürdőkbe vitte fiatal feleségét, tavaly különös lelkifurdalások gyötörték a miatt, hogy az apja sajószentjánosi, falusi házát oly sokáig elkerülte. Egy juniusi hajnalon tehát bezárta a budapesti lakást, s gyerekestül, dadástul, szoba­lányostul kihajtatott a keleti pályaudvarba.

Az öreg Takács a sajószentjánosi vasuti őrháznál várta budapesti vendégeit, Takács hangos kiáltással borult az édes apa kebelére, a fiatal asszony pedig mosolyogva tartotta eléje magas, fehér homlokát. Mikor az illedelmes gyermekek később tisztességtudóan kezet csókoltak, a vén lókupec félénken menekült előlük a kijárás felé, amelyen tul négy ficánkoló paripa topor­zékolt türelmetlenül a kocsik előtt.

Az öreg Takács különös karakter volt, - a fiával szemben is féltékenyen megőrizte parasztos, hajlithatatlan büszkeségét. Sándor, tanulmányainak tizenöt esztendeje alatt, nem került sokkal kevesebbjébe, mint a falusi jószága, s a Sajószentjános és Budapest közt fennálló postai kapcsolat majdnem kizárólag az öreg Takács pénzesleveleinek szentelte a hivatalos óráit. A jánosi kupec, aki egész életében nem foglalkozott mással, mint lovakkal, bensőleg fölöttébb büszke volt arra, hogy doktor és igazi uri ember kerül ki az ő sürü parasztvéréből. A feleségét harminc éven át pórázon tartotta, de a fiától nem igen vont meg olyan summákat sem, amelyekért máskülönben az egész vármegyével hajba kapott volna. Mikor Sándor első izben látogatott haza mint diplomás orvos, a vén Takács szótalan gyönyörüséggel nézte a városházi lámpa mellől, ahol a szenzálokkal kaszinózni szokott. De a hiusága jelentékenyen meg­csökkent, mikor Sándor egy táblai biró leányát vezette Budapesten az oltár elé...

Nem lenne könnyü dolog kitalálni, miért szomoritotta meg az öreg parasztot az előkelő házasság, de bizonyos, hogy a Sándor apja félt és huzódozott a menyétől. Ugy látszik, nagyon is finomnak tartotta ezt a csipkeruhás jövevényt, s mord arccal sántikált el a kályha mögé, mikor a fiatal leány az eljegyzésen kezet csókolt neki. Talán a nádaslakó pákász idegenkedése volt ez a jól öltözött emberektől...

Sándor és a felesége az első kocsiba kapaszkodtak föl, László és Ella pedig trécselve kuporod­tak össze a nagyapjuk mellett a magas kucsir-kocsi szalmapárnáján. A vén kupec sanda hidegséggel nézte a két fickándozó apróságot.

- Le fog esni az urfi, - mondta a nyolcesztendős kölyöknek.

Megvetéssel nézte végig a gyerek tiszta, fehér ruháját, a csipkés kis nadrágot, melyből ki­látszott a gyerek rózsaszinü térde, az urias, aranyszegélyes matrózgallért. Ez lenne az ő vére, ez a nyápic, finomkodó kis öreg? A vén lókupec elméjében most hirtelen megjelent a zömök, négyesztendős Sándor, aki mindennap szakadt nadrággal, kék szedertől maszatosan tért meg a nádfödeles szülői házba...

Nagyszerü ebéd várta a budapesti vendégeket, a vén Takácsné két főzőasszonynyal dolgozott hajnal óta a konyhában. A Sándor anyja bezzeg nem várta olyan kedvetlenül a menyét meg az unokáit, s két hét óta sorra szomszédolta az összes ismerőseit, hogy a drága, szép pesti asszonykáról beszéljen nekik. Nevetett is, sirt is délfelé, mikor a csipkés kis hercegeket a kék festőruhájához szorithatta...

Ebéd után lefeküdtek a vendégek a hüvös nappali szobában, az öreg Takács pedig kezébe fogta a kampós botját, hogy a rozsvetésekre kiballagjon. Laci, aki nem szokta meg a délutáni alvást, belecsimpaszkodott az öregapja térdébe:

- Vigyen el a mezőre, - mondta neki könyörögve.

Az öreg Takács kelletlenül böködte botjával a szoba padlóját.

- Az urfinak megártana a meleg, mert az urfi nem szokta meg a mi időjárásunkat... A nap ugy tüz le ilyenkor, hogy keresztülfurja a kis szalmakalapját... Jobb lesz, ha szépen lefekszik az urfi a hideg, árnyékos szobában...

Sándor, aki már ledőlt a kanapéra, felütötte a fejét a vánkosok közül.

- De édesapám, csak nem szólitja urfinak az unokáját?... Tegezze és hivja a nevén, mint engem, amikor még idehaza betyárkodtam...

Laci konzekvens legény volt és ha egyszer megbarátkozott egy gondolattal, nem igen találko­zott olyan ember, aki könnyü szerrel eltérithette volna tőle. Laci most a fejébe vette, hogy a mezőre megy és a nagyapja végre is keserves arccal kapitulált...

Kegyetlen forróság volt, de a falu portengerén keresztül gázolva, kiértek a hullámzó vetések közé, melyeket messziről egy sötét erdőfolt határolt a látóhatár széle felé. Az öreg szemére huzta a pörge kalapját és csak a kalap alól nézte a fehérruhás gyereket, a ki vidáman trécselt. A vetések közt kigyózó ösvényen egy zöldkalapos vadász tünt föl, fejkendős parasztasszonyok jöttek szembe velük, néhol már arattak, takaritottak a végtelenbe vesző zöld abroszon...

Messziről idelátszott egy rozzant csür, mely otrombán feketéllett a rozsvetések között. A vén Takács odamutatott az ujjával:

- Látja az urfi, az a szegény nagyapja szántóföldje...

A gyerek huncutkodva elnevette magát:

- Nem igaz, mert tudom, hogy a nagyapa igen gazdag... Annyi lova, ökre, szántóföldje van, mint a királynak...

- Ejnye beste kölyke, hogy mersz engem meghazudtolni?

- Apa mondta és apa nem hazudik...

A kis betyár oly szemtelen fenhéjázással mondta ezt, hogy az öreg lókupec gyönyörködve felejtette rajta a szemét.

- Mindig ilyen bátran beszélsz? - kérdezte tőle most már tegeződve.

- Arra teremtette az istenke a számat, hogy beszéljek vele...

*

A nagyapó egy barackot nyomott az unokája fejebubjára és most már kézen fogva vezette tovább a gyalogösvényen, melynek két oldalán sötétzöld oceánja hullámzott a különféle veté­seknek. Nemsokára odaértek a Márton dülőjére, ahol a vén Takács napszámosai dolgoztak, azaz, hogy dolgoztak volna, ha a rekkenő, ebédutáni forróság el nem nyomja őket a rozzant deszkaalkotmány árnyékában. A lókupec dühösen bökte meg az egyik pihenő parasztot.

- Hej, szedte-vette mihaszna naplopói, - kiáltotta, - két óra is elmult és ti még mindig itt alusszátok át az uristen szép napját?... Talpra iziben, ha jót akartok, mert még a dédunokátok is arról koldul, ha megharagszom...

A béresek ijedten ugráltak föl a puha szénáról, a nyolcesztendős kis pesti öreg pedig nagy­szerüen mulatott a jeleneten... Mikor a parasztok kitakarodtak a pajtából, ő is utánuk szaladt az ajtófélfáig.

- Szedte-vette mihaszna naplopói, talpra iziben, ha jót akartok... Még a dédunokátok is arról koldul, ha megharagszom...

A vén Takácsnak elállt a szeme-szája.

- Hallod-e, de jól megtanultad egyszeri hallásra... Tudtál már ezelőtt is káromkodni?

- Nem tudtam én, mert odahaza illedelmesen kell beszélnünk... De ugy-e édes, jó nagyapuska, megtanit, ha jó viselem magamat?...

- Meg akarod tanulni a káromkodást? - mondta a lókupec csillogó szemmel.

- Meg, nagyapuskám...

Az öreg a földhöz vágta a zsiros, pörge kalapját:

- Nagyszerü kölyök vagy... és a paraszt Takácsok vére folyik benned... Gyere csak ide, ülj le mellém a szénára...

Félénken körülnézett, hogy nem hallja-e valaki, aztán ölébe ültette a gyereket.

- Mondd hát szépen utánam: „Azt a füzfán fütyülő rézangyalát!”

- Azt a füzfán fütyülő rézangyalát! - mondta a csöppnyi legény szemtelenül.

- Most meg igy: „Suridum-buridum rontom-bontom...” De keményen mondd, ahogy én...

- Suridum-buridum, rontom-bontom!...

- Meg ezt: „A kakas csipje meg!”

- A kakas csipje meg!

A lókupec könyes szemmel ölelte meg a káromkodó, kipirult gyereket:

- Engem ugyse, több a véred, mint az édesapádnak... Te vagy az én igazi ivadékom, te cserfes, pattogó mókus... Gyere no, csókold meg hamar a vén nagyapád seprő-bajuszát...

A gyerek hizelkedve borult a vén ember piros nyakába:

- Drága nagyapuskám, ugy-e máskor is tanitsz majd káromkodni?

- Tanitalak, de el ne árulj az édesanyádnak!... Majd igy kettecskén káromkodunk itt ebéd­utánonkint...

- Nem árullak el nagyapuskám, mert akkor te sem kapnál ebédet...

- Gyere hát, veszek neked mézeskalácsot...

Elvitte az unokáját a templom elé, hol a városi mézeskalácsos nagyszerü huszárokat, sziveket és kardokat árult... Laci három fölfegyverzett huszárt kardostul megevett hazáig s még mindig oly tekintélyes számu alattvalója maradt, hogy bátran hadat üzenhetett volna velük a burku­sok­nak és a muszkáknak...

*

Mikor alkonytájt a nagy eperfa alatt vacsorához ültek, Laci váratlanul igy szólott:

- Miért nincs viz az asztalon, azt a füzfán fütyülő rézangyalát?...

- Mit mondtál? - kérdezte az édesanyja ijedten.

- Csipje meg a kakas a szobaleányt, miért nem tesz ivóvizet az asztalra?...

Félelmes csönd állt be, az öreg Takácsné csudálkozva nézte a gyereket, a nagyapa pedig ijedten köhögni kezdett...

- Ki tanitott erre a beszédre? - kérdezte a Laci anyja megbotránkozva.

Laci egy biztató pillantást vetett a nagyapjára, majd hősiesen igy szólt:

- Ezt már Pesten tudtam, anyuskám, már akkor tudtam, mikor a vizsgát letettem az iskolá­ban...

- Nem mondasz igazat, mert Budapesten sohasem hallottam tőled ilyesmit... Ha szépen el nem árulod, hogy kitől hallottad, nem kapsz egy falatot vacsorára...

A vén Takács zavartan sütötte le a szemét, de Laci hajlithatatlanul ismételte:

- Már Pesten tudtam anyuskám... igazán már Pesten is tudtam...

- Jó, tehát nem fogsz vacsorát kapni... Egy-kettő, odaállsz a sarokba...

- De édes lelkem, csak nem fog az a szegény gyerek éhesen lefeküdni? - szólott a nagymama részvéttel.

- Éhesen fog lefeküdni, mert ma nem érdemelte meg a vacsorát...

Lacit odaállitották a sarokba. Ella pedig, mikor a szegény testvérjére nézett, könyezve ette a tejfölös csirkét és a pompás gyümölcsöket. És Laci komoran, de egy martir hidegségével koplalta végig a vacsoraidőt, az emeletes tyukketrecnek támaszkodva...

Tiz óra felé, mikor az egész ház elcsendesült, egy óvatos alak surrant be titokzatosan a gyerek­szobába. A vén Takács volt, a lókupec, aki hideg sültet és gyümölcsöt csempészett az unokája ágyába. Laci szepegve kérdezte:

- Te vagy, nagyapa?

- Én vagyok... Itt van egy pár jó falat, edd csak meg gyorsan...

A kiéhezett Laci mohón nekiesett a sültnek és tele szájjal szólott az ágyán üldögélő öreg emberhez:

- Látod, hogy nem árultalak el! De holnap délután aztán megint káromkodni fogunk ám a pajtában...

- Fogunk ám, - kurjantott az öreg vidáman, - még pedig déltől-estig!

Összenéztek a holdvilágban, mint két jó cimbora, aki teljesen érti egymást. A vén Takács később összeszedte a csontokat és megcsókolta az álmosodó gyereket.

- Most már aludj öreg, majd holnap folytatjuk, ahol elhagytuk...