CSÓNAKKIRÁNDULÁS

Mikor Petterson, a hires tenorista, Sondersbergbe, a birodalmi székvárosba megérkezett, a vasutnál két tekintélyes férfiu várta: egy pikkelhaubés katona, s egy köpenybe burkolt, kecske­szakállas uriember. A katona XVII. Frigyes Keresztély, az uralkodó herceg nevében jött, hogy a vendégszereplő müvészt a másnapi udvari ebédre meghivja; a kecskeszakállas pedig mint a sondersbergi szinház tagja mutatkozott be a hirneves idegennek.

- Ünnepelt ember, - szólt a kecskeszakállas, - engedje meg, hogy egy szerény kollegája lelkesedve igy kiáltson fel: salve! Üdvözlöm önt a sondersbergi szinház és a sondersbergi közönség nevében!

- Kollega ur szinte az énekmüvészet apostola? - kérdezte a vendégművész nyájasan.

- Ugy van, mester, bár az ön dicsőségének napjához képest én csak pislákoló mécs vagyok. De azért engedje meg, hogy megszoritsam a kezét, amely annyiszor duskált a babér és a borostyán között...

A kecskeszakállas intett egy droskénak, s alázatos mosolylyal helyet foglalt a vendég-müvész mellett.

- Természetesen a „Kék oroszlán”-ba megyünk? - kérdezte szolgálatkészen.

- Hogy az oroszlán milyen szinü, az nekem, barátom, tökéletesen mindegy. A fő, hogy meg­moshassam a kezemet, s egy tisztességes kabátot vehessek magamra.

Lenck - igy hivták a helybeli énekest, - megvárta, amig a vendégmüvész átöltözködik, aztán hires kollégáját elkalauzolta a szinházba. Mikor Petterson az igazgatóval végzett, a kecske­szakállas már a kisajtóban várakozott rá.

- A mesternek mi a programmja a mai napra?

- Tud valami okosat? - kérdezte Petterson.

Lenck hódolattal meghajolt.

- Ha szivesen veszi, bátor leszek némi javaslatokkal szolgálni... Délelőtt bejárjuk a várost, megnézzük a lovas-szobrot és a Goethe-muzeumot, délben pedig megebédelünk a „Kék oroszlán”-ban... Ebéd után a mester kissé lepihenhet, alkonyattájban aztán csónakkirándulást teszünk a sondersbergi tavon...

- Csónakkirándulást márciusban? - szólott a tenorista csodálkozva.

Lenck az ég felé emelte a kezét.

- A sondersbergi tó a legpompásabb viz egész Európában... Kék, mint az olvasztott zafir, a levegője pedig csupa füszer, csupa hegyi illat... A mester ujjá fog születni, mire a kirándu­lásról visszatérünk...

- De a hidegség, tisztelt barátom, a hidegség... Csöpp kedvem sincs ám ahhoz, hogy a körutam elején náthát kapjak...

- Náthát? Vegye tudomásul, mester, hogy a legmakacsabb nátha is elmulik a sondersbergi tó vizén...

- De talán mégis jobb lenne, ha néhány korsó bajor sört innánk estefelé.

- Sört, a föllépését megelőző estén? Inkább arzénikumot, mint hideg sört... Én mondom ezt önnek, a ki kerek harminc esztendőt töltöttem el az énekmüvészet szolgálatában...

Petterson beleegyezőleg vállat vont, aztán karonfogva indult el a szolgálatkész Lenckkel, hogy a sondersbergi nevezetességeket megtekintse. Jó darabig kóboroltak a vaskosaras házak között, délben pedig betértek a „Kék oroszlán”-ba. A kitünő ebéd után a helybeli tenorista a lépcső aljáig kisérte a vendégmüvészt...

- Most szépen feküdjék le, tisztelt mester, azután öt órára készüljön föl, hogy indulhassunk. Háromnegyedkor, ha megengedi, kopogtatni fogok.

A nap még magasan járt a Kogel fölött, mikor a kecskeszakállas már hangos lármával verte föl a bóbiskoló Pettersont.

- Talpra, talpra, a sondersbergi tó már türelmetlenül várakozik ránk... A peggaui korcsmában aztán egy kis söröcske is lesz, amivel a torkunkat leöblithetjük...

A vendégmüvész álmosan összeszedelőzködött s a fogasról egy duplabéléses havelockot akasztott le.

- Mi ez? - kérdezte Lenck.

- Hát a felsőkabát, amit majd visszafelé magamra veszek...

A kecskeszakállas ijedt mozdulatot tett.

- Felsőkabát? Posztóbéléssel? Haha! Még csak az kéne, hogy a mester átizzadva érjen vissza a sondorsbergi falak közé... Valami könnyü, légies kabátot viszünk, ami nem fog megártani az egészségünknek...

A következő negyedórában a két müvész már vigan baktatott kifelé a városból. A levegő még téliesen hideg volt, de a hegyi barlangokból már titokzatos tavaszi szellők suhantak a csön­desen hullámzó tó fölé... Lenck nyitott szájjal szivta magába a friss levegőt, s lelkesedve ütött a komoran ballagó Petterson vállára.

- Nos, meg van elégedve a sondersbergi klimával? Azt mondom önnek, hogy tiz évvel meg­ifjodva fogjuk ma elkölteni a vacsoránkat...

- Én meg azt mondom önnek, hogy veszettül fázom, - szólott a szegény Petterson borzongva.

Háromnegyed óra alatt elérték a nádast, mely a kis alpesi tavat szegélyezte. Lenck szakértő szem­mel nézett körül, s csakhamar fölfedezte azt a kis pirosbéléses csónakot, mely a gyüszünyi öbölben meghuzódott.

- Tudja, hogy kié ez a csónak? - kérdezte Pettersontól.

- Kié?

- Crailsthal grófé, a fenséges ur udvarmesteréé... A gróf néha egész délután künn kószál a sondersbergi tó vizén...

Ügyesen eloldotta a csónakot, s helyet mutatott benne a hüvösen lelkesedő tenoristának.

- Előre mester, induljunk, a jó Isten nevében... Verjük föl a fehér vizi nimfákat, akik még téli álmukat aluszszák...

Lenck a kezébe fogta az evezőket, s a csónak csakhamar odakünnt járt a hullámokon... Csöndes, szelid alkonyat borult a habokra, de a Kogel még fázékonyan a ködökbe burkolózott, s mindinkább eltünt a homályban, mely a hallgató vizre feküdt... A kecskeszakállas meg­ke­­rül­te az öblöt s merész evezőcsapásokkal haladt a nyilt tó felé... Félóra mulva elnyelte a sötétség az egész vidéket, csak valami kacér vadász-kastélyból integetett feléjük egy kivilágitott ablak.

- Tudja, mit mondok önnek? - szólott Petterson aggódva.

- Nos?

- Azt mondom, hogy az orrom baljóslatulag viszket... Verjen meg az Isten, ha ez nem az orosz nátha előjele...

- A mester kissé képzelődő, ennyi az egész... Olyan ember még nem született a világra, aki a sondersbergi tavon náthát kapott volna...

Ujabb erővel kormányozta befelé a csónakot, szeszélyesen cirkált ide-oda a könnyü járó­mü­vel, majd balfelé tartott, ahol egy vöröslámpa csillogott ki a messzeségből az utasok felé.

- Hová megyünk? - kérdezte Petterson.

- Poggauba, az öreg Péter apó korcsmájába... Ott jó bajor sört kapunk és kitünő nürnbergi kolbászt.

- Hallja, - mondta a tenorista boszusan, - most már aztán torkig vagyok a maga kirándulá­sával... Az ördög hallotta, hogy valaki március derekán egy sötét tó vizén kószáljon... Egy, kettő vigyen vissza Sondersbergbe, mert különben kidobom a csónakból.

Lenck közömbösen vállat vont, aztán egy ügyes mozdulattal megforditotta a csónakot. Jó háromnegyed óráig csöndesen eveztek kifelé, csak elvétve hallatszott a Petterson dühös mormogása:

- Nem engedte, hogy a havelockomat elhozzam, pedig majdnem megvesz az Isten hidegje... Ha most tüdőgyuladást nem kapok, akkor soha...

Kilenc felé járt az idő, mikor a csónak az öbölben kikötött. A tenorista feltürt gallérral haladt a kecskeszakállas oldalán, s megrémülve, veszett dühvel krákogott.

- Azt hiszem, máris berekedtem, - sziszegte mérgesen.

Lenck semmit sem válaszolt a kollégája kifakadására, de a sötétben pokoli elégtétellel el­mosolyodott. Mikor a „Kék oroszlán” elé értek, ismét udvariasan megszólalt:

- Ha a mester megengedi, hát együtt tölthetjük az esténket... Jó kis vacsorát fogunk enni, aztán betérünk a „Választó fejedelem”-be egy forró grogra...

Petterson ökölbe szoritotta a kezét.

- Vacsorázhatik, akivel akar, de én nem kérek belőle... Menjen a pokolba, én nem akarok tudni maga felől...

Lenck sunyi alázatossággal elköszönt, Petterson pedig bement a „Kék oroszlán”-ba. Mikor a kecskeszakállas a kapu alól kihallatszó hangos krákogást meghallotta, nevetve igy szólott magában:

- Azért jöttél ide, hogy a más szegény ember kenyerét elrabold?... Majd holnapután, kis­kedden, tisztelt barátom... Holnapra oly rekedt fogsz lenni, mint az ágyu, - énekelhetsz a paplan alatt, de nem a szinházban...