2. A cilinder-óra

Kenéz ur, aki reggeltől estig állat módjára dolgozott, csakhogy gyermekeinek a mindennapi kenyeret megkereshesse, karácsony hetében gondterhelt ábrázattal rótta a világosságban égő utcákat.

- Baj, nagy baj, mondta magában, amig egy-egy fényes kirakat előtt a homlokáról kiütköző verejtékcseppeket letörölte.

Kenéz ur nem ok nélkül sóhajtozott: a karácsony rohamlépésekben közeledett, s ő még mindig nem volt tisztában vele, hogy miből fog ajándékot venni a kicsikéinek. A hivatalban nem lehetett szó további előlegről, a kölcsönök rég beszüntek és a zálogház cégtáblája is hiába kacsintott rá oly kacérul. Kenéz urnak abszolute nem volt már oly ingósága, melyet a gyana­kodó Weisz Samu kongó pénzekkel honorált volna.

- Mi az, a mit még becsaphatnék? szólt a szegény ember szomoruan. Az ingeim, a zseb­­kendőim, az alsónadrágjaim már rég ott vannak a zálogház polcain. Ha csak a szemüvegemet nem akarom becsapni, amivel esténkint az ujságot olvasgatni szoktam...

Kétségbeesve gondolt arra, hogy a gyermekeit semmivel se lepheti meg szent karácsony esté­jén, mikor a keze egyszerre csak odaért a mellénye zsebéhez, s ekkor örömrepesve felkiáltott:

- Oh igen, igen - terólad, öreg szolgám, egészen megfeledkeztem... Igaz, hogy te voltál a szegény apám egyetlen öröksége, de ha arról van szó, hogy a gyermekeimet megörvendez­tessem, akkor téged is szivesen feláldozlak...

A kincs, melyet Kenéz ur a mellényzsebében talált, egy öreg, kiszolgált cilinder-óra volt, melyet még valamikor - ötven esztendővel ezelőtt - a néhai, öregebb Kenéz vásárolt.

- Az órára két forintot kapok Weisz Samunál, mondta csillogó szemmel a szegény ember. Ebből egy hintalovat veszek Miskának, egy hajasbabát Erzsikének, s egy gummihuszárt Bandi­nak, a legkisebbik fiamnak.

Néhány percig boldogan folytatta utját a havas utcákon át, de ekkor hirtelen megállott.

- Az ajándékokra elég lesz a két forint, de honnan kerül elő a karácsonyesti vacsora költsége? A kicsikéim éhesen fognak lefeküdni, s nekem bizonyosan megreped a szivem, ha a szomoru arcocskájukat látni fogom.

Mivel ujabb ötlet minden fejtörés ellenére se jutott az eszébe, Kenéz betért a zálogüzletbe, s szó nélkül átnyujtotta a cilinder-órát... A komor Weisz Samu kivül-belül megtekintette az öreg jószágot, megforgatta, a füléhez tartotta, majd a kerekei közé is vetett egy szigoru pillantást, - s végül rideg hangon igy szólott:

- Mennyit akar a klepsidrára?

- Három forintot, felelte a gyáva Kenéz izgatottan.

A zálogos pokoli gunnyal elnevette magát, de aztán hirtelen gondolt valamit, s a rácson át három ezüstforintost dobott a reszkető Kenéz elé.

- Itt van, mondta, legyen magának is egyszer egy jó karácsonya...

Kenéz zsebre tette a pénzt, boldogságtól szédülő fejjel támolygott ki az utcára, s ott igy szólott, miközben hálás pillantást vetett a havas háztetőkön fehérlő telefondrótok felé:

- Igen, igen, mégis csak van gondviselés! A szegény embernek is kijut néha egy sugárnyi az ünnep öröméből és boldogságából.