A CSONTDOBOZ

A budapesti rendőrség nemrég letartóztatott egy szinészt, aki állitólag valami örökösödési szédelgésben volt bünös, s kötelességéhez hiven átvizsgálta a gyanusitott ember podgyászát is. Az egyik kofferben több értéktárgyon kivül egy kis fekete bádogszelencét is találtak, melyen ez a felirás állt:

E. S.
Limited New-York Krema-
tórium 1546.

Tudják, hogy mi volt a szelencében? Nem más, mint a letartóztatott szinmüvész balkézről való felesége, de nem élő alakjában, hanem abban az állapotban, a melyben a newyorki krematorium a bánatos férjnek kiszolgáltatta. A szinmüvész a kedvese hamvait rejtő bádog­szelencét gyöngéden elcsomagolta a kofferjébe, magával hozta az oceánon át, s azóta állandóan magával hordozza. Nem lehetetlen, hogy néha a mellényzsebében is magával viszi egy-egy utjára, olyan pillanatokban, mikor jól esik neki az a tudat, hogy a drága teremtést, aki minden hozzátartozóját elhagyta kedvéért, ott érzi a szive fölött.

A szinmüvész urnak ez az eljárása meglehetősen groteszknek tünik föl a mi szemünkben, akik kedves halottainktól fájó szivvel veszünk bucsut a nyitott sirnál, amely hamvaikat örökre elzárja elölünk. A temető költészete szomoruan édes érzést kelt a szivünkben, s a göröngy, mely a koporsóra hull, hozzátartozik a végső bucsu hangulatához. Évezredek óta megszoktuk a gondolatot, hogy drága halottainkat átadjuk az anyaföldnek, s a fájdalmas melankholiának, mely a temetőből hazajövet elfog bennünket, lényeges alkotó része az a kétségbeejtő bizo­nyosság, hogy az elköltözöttet, testi alakjában, sohase fogjuk többé itt érezni a közelünkben. De vajjon csakugyan meg kell-e nyugodnunk ebben a vigasztalan gondolatban? Eszembe jut egy látogatásom a milánói temető krematóriumában, s visszagondolva ama koratavaszi délután szelid derüjére, egy pillanatig megint ugy érzem, hogy a mi kegyeletünk, melylyel szegény halottatok iránt viseltetünk, hazug, felületes és affektált...

Az öreg, ezüstsipkás bácsi, aki a nagy, halotthamvasztó telepet a kiváncsi látogatók előtt képviseli, tört németséggel elmagyarázta nekünk a krematórium összes nevezetességeit: a különböző kemencék technikai szerkezetét, a hütőkamrákat, a skatulyaformáju kis fülkéket, ahova a hamvakat elhelyezik, a fütőházat, a kerek kis ablakokat, amelyeken át a hamvasztás müveletét a kiváncsiak (akiknek elég erős az idegzetük hozzá) végignézhetik, s a körutunk végén, az egyik üvegszekrényből egy szivarskatulya nagyságu dobozt vett elő, mely szinültig volt porráőrlött csontokkal.

- Tudják, hogy mi ez? kérdezte mosolyogva.

- Micsoda?

- Ez egy egész magyar család, uraim. Egy felsőmagyarországi Horváth nevü család: apa, anya és két leány. Közös akarattal váltak meg az életüktől és a végrendeletükben meghagyták, hogy itt Milánóban együtt égessük el mindnyájukat. Az volt a végső óhajtásuk, hogy ne falazzuk el őket a fali fülkébe, hanem, hacsak lehet, hagyjuk a hamvaikat továbbra is a jó Isten napsugaras ege alatt...

Szeretettel végigsimogatta a doboz fedelét, aztán visszatette a magyar családot az üveg­szekrénybe. Időközben egy gyászbaborult, fiatal asszony, székre állva, nagy buzgalommal tüzdelt néhány szál virágot az ura tiz centiméternyi szélességü fali sirjába, egy bőrkötényes, fuvaros formáju ember pedig hatalmas ládát cipelt be, amelyet az ezüstsipkás bácsi gondosan megszemlélt, hogy aztán a szállitólevelet aláirja.

- Naponként kapunk ilyen küldeményeket, - mondta magyarázólag. - Ez egy dragonyos ezre­des, akit Karinthiából küldtek hozzánk... Holnap elégetjük és visszaküldjük a családjának...

Amig beszélt, egy gyászcilinderes uriember lépett a krematorium foyerjébe, csöndesen bólin­tott az ezüstsipkás öreg felé, s pár angol szót intézett hozzá. A vén ember helyeslőleg intett, aztán felnyitotta az üvegszekrényt, melyben a magyar család pihent. Pár pillanatnyi keresgélés után egy kicsike etuis-t vett elő, s nagy tisztelettel átnyujtotta a gyászbaöltözött angolnak.

- Ime, uram, - mondta csöndesen.

Az idegen a kezébe fogta a kis dobozt, meghatott pillantást vetett rá, majd egyszerre meg­eredtek a könyei. És mindnyájunk szemeláttára forró, szenvedélyes csókokkal boritotta el a kis csont-etuis födelét...

De csakhamar fölszáritotta a könyeit, husz lira borravalót adott az ezüstsipkás bácsinak, a dobozt pedig gyöngéden elhelyezte a mellénye balzsebében. És a cilinderét megemelve, lassu léptekkel tünt el a krematorium lépcsőin, a gyönyörü siremlékek között, melyek a milánói teme­tőt oly feledhetetlenné teszik mindenki előtt, aki egyszer szomoru ciprusai alatt meg­fordult...

Mi szótlanul néztük végig a különös jelenetet, mig az öreg meghatottan simogatta végig ezüstfehér hajfürtjeit.

Szegény ember, - mondta halkan, - ennek kijutott a megpróbáltatásokból. Gyönyörü, fiatal asszony volt a felesége, akit egész szivével imádott. De boldogsága csak félesztendeig tartott, - a száguldó tüdővész elrabolta tőle azt a szegény kis teremtést, akit legjobban szeretett a világon... Most Brindisibe utazik, hogy holnap az indiai gőzösre fölszálljon, de magával viszi a holt feleségét is... Azt mondja, megrepedne a szive, ha elválna tőle, - igy nyugodtabban fog átkelni az oceánon, ha az éjszaka csöndjében az asszonyát is ott érzi majd maga mellett...

A gyászfátyolos cilinder ekkor már rég eltünt a temető fái alatt, de én, mig a nyugodni készülő nap piros fénybe vonta a hatalmas obeliszkek tetejét, egy pillanatig magam előtt láttam a szomoru embert, amint féléjszakákon át ott ül a hátulsó födélzeten, s miközben a hold ezüstös csókokat lehel a gyöngén hullámzó oceánra, dédelgető, gyöngéd szavakat suttog a porrá lett feleségéhez... És ekkor ugy éreztem, hogy a mi kegyeletünk hazug és affektált, s hogy voltaképpen mi vagyunk szivtelenek, akik - ha fájdalommal is - de bele tudunk nyugodni az örök elválás gondolatába...