TÓTHFALVY UR ELLENFELE

I.

Ifjabb Tóthfalvy Miklós belügyminiszteri titkárnál egy délben két komor külsejü, ünnepies ur jelent meg, akik szertartásos bemutatkozás után igy szólottak:

- Lovagias ügyben bátorkodtunk fölkeresni Nagyságodat.

- Kinek a nevében? - kérdezte Tóthfalvy csodálkozva.

- Vladár, halászati főfelügyelő ur nevében.

A titkár most még őszintébb bámulattal tekintett a vendégei szeme közé.

- Megengedjenek, - mondta aztán vállatvonva, de én egyáltalában nem emlékszem rá, hogy a halászati resszortban valaha ismerősöm lett volna...

Meglehetős impertinens hangon mondta ezt, ami nem is volt csoda, hiszen Tóthfalvy bejegy­zett krakéler volt, aki nem egy vivóversenyen kaparintotta el társai elől a győzelem pálmáját.

A két urat azonban az agressziv hang nem hozta ki a sodrából.

- Nagyságodnak igaza van: Vladár halászati felügyelő urat csakugyan nem méltóztatik ismer­ni. A sértést nem is ő ellene tetszett elkövetni, hanem a felesége, Vladár Jánosné ellen. De meg­bizónk, mint férj, mindenesetre jogositva van rá, hogy a feleségén elkövetett sérelmet megtorolja...

- Én megsértettem egy férjes asszonyt? - kiáltott föl Tóthfalvy megbotránkozva.

- Igenis, Nagyságod sulyosan megsértette a nevezett urnőt, még pedig tegnap délben, amikor a bátyja ügyében idefenn járt Nagyságodnál a miniszteriumban...

Tóthfalvy még mindig értelmetlen arccal tekintett az idegenekre, de egyszerre elnevette magát.

- Nem egy szőke, negyvenéves, feketeruhás urhölgyről beszélnek az urak, aki a szentpáli gyógyszerész ügyében volt nálam?

- De igenis, róla. A szentpáli gyógyszerész a Vladárné testvérbátyja.

A titkár most már helyeslőleg intett, aztán gunyosan a kezét nyujtotta az egyik segédnek, aki ostoba pillantással nézett föl reá.

- Mielőtt a lovagias ügyre áttérnék, előbb engedjék meg az urak, hogy egy nagy szivességet kérjek önöktől. Alázattal könyörgöm, adják át legmelegebb részvétemet Vladár urnak.

- Miért?

- Azért, hogy ennek az urhölgynek az oldalán töltötte el reményteljes ifjuságát. Vladár ur, aki - mint önöktől hallom - a foglalkozása szerint pontyokhoz és csukákhoz van szokva, kétsze­resen érezheti, mi az: a csöndes, szimpatikus halaktól egy nyelves, hisztérikus asszonyhoz térni meg, ha a napi munkáját elvégezte. Mert ne vegyék rossz néven, de én igazán nem irigylem a halak e szerencsétlen intendánsát. Én csak öt percig voltam szerencsés együtt lehetni Vladár urnővel, de még most is borzongás fog el, ha arra az öt percre visszagondolok. Őnagysága fegyelmi vizsgálatot akart inditani ellenem, mert a bátyja folyamodását még nem intéztem el, s mikor udvariasan arra kértem, hogy ne zavarjon a munkámban, kijelentette, hogy gulyáshussá fog aprittatni a férjével. Nem ismerem Vladár urat, de igen valószinünek tartom, hogy a magány pillanataiban keserü könyeket hullat a néma kecsegékre és potykákra, akikhez a családi tüzhelye elől menekül. Mindez azonban nem tartozik a dologra, mert én - mondanom se kell - minden elégtételt megadok az önök szerencsétlen megbizójának...

Tóthfalvy e szavak után meghajolt, a két segéd pedig - érezvén, hogy ez a hang nem szokásos a lovagiasság keretén belül - fürkészve tekintett egymásra, vajjon nem lenne-e célszerü, ha maguk is áttérnének az agresszivitás mezejére? De mivel a titkár veszedelmes hirét nagyon jól ismerték, rövid habozás, majd udvarias meghajlás után igy szólottak:

- Tehát hajlandó Nagyságod megnevezni a segédeit?

- Készséggel a rendelkezésükre állok. Ha ma este nyolckor szivesek lesznek elfáradni a kaszinóba, mindjárt megállapithatják a módozatokat, melyekkel az affért elintézhetjük...

A segédek e szavak után kezet nyujtottak Tóthfalvynak, majd feszes lépésekkel távoztak a miniszteriumból. A titkár tünődve nézett utánuk, aztán igy szólott magában:

- Azt hiszem, nem tulzok, ha a pisztrángok barátját besorozom a mártirok közé...