A TITOKZATOS HANG
(Karácsonyi mese)

Nekünk elbeszélőknek is megvannak a magunk szent és tiszteletreméltó hagyományai. Ezek közül való a szivtelen agglegény, aki a karácsonyest ünnepi hangulatában is ridegen tovább folytatja hétköznapi munkáját. Róla szól a mesém, melynek előbbi fejezeteit bizonyára minden olvasóm ismeri.

*

A nagy, sötét házban, mely tespedt lustasággal huzódott meg a kereskedői városrészben, csupán János, a háziszolga lakott, aki karácsony éjszakáján a Bazilikába ment a feleségével, hogy az ünnepi misét végighallgassa. A ház üres és néma volt; a kövezett udvaron ládák és csomagok hevertek, ugy, ahogy az előző estéről ott maradtak, a háztető fölött, a kémények körül pedig lassan szitált a hó. Komor és hangulatos téli kép volt ez, amelyet nem enyhitett a gyermekek lármája, az öregek vidámsága; ebben a házban a rideg üzlet lakott, mely nem dolgozik érzésekkel és hangulatokkal. Azt lehetett volna hinni, hogy az egész épületben nincs egy teremtett lélek, ha hátulról, az iroda ablakából, ki nem verődik egy vékony fénysugár a hóesésbe. De az ablak - bár éjfél is elmult már - még mindig sárgás fénynyel vált ki az udvar sötétségéből és a piszkos függönyön néha megjelent egy kéz árnyéka. Valaki még ébren volt és dolgozott odabenn.

- Átkozott dologkerülői, valamennyinek mulatságon jár az esze, - mondta az a valaki boszu­san, a mig uj fahasábokat tett a kicsike vaskályhára, mert az iroda meglehetősen hideg volt.

Az iroda olyan volt, mint a többi kereskedői kontor: kicsiny, szük, kényelmetlen helyiség, néhány foltos iróasztallal és pénzszekrénynyel, mig az üvegajtón át, a villamos lámpa fényé­ben, csak egy kicsike részét lehetett látni az óriási üzletnek, ahol összepréselve hevertek a finom vásznak és a kanavászok, a vastag flanelek és moldonok, a nehézszagu kalmukok és parketek s a temérdek karton és batiszt, mely innen röpül szét az egész, nagy birodalomba, hogy az asszonyokat szépekké és kivánatosakká tegye... A sok drága holmi most békén pihen a hatalmas polcokon, mig az üzlet feje, a tömzsi, őszszakállu Mayer, ismét összedörzsölte a kezeit és haragosan ismételte:

- Mulatnak és léhaságokon jár a fejük, pedig az egyik nagyobb koldus, mint a másik...

Dühösen biccentett a fejével, amiben némileg igaza is volt; nyolcvantagu személyzete mind cserbenhagyta a mai éjszakán s ő egyedül, a hidegtől borzongva, ült itt a kicsike irodában, hogy az ujévi mérlegen dolgozzék. Neki nem volt siránkozó porontya, az asszonyok régóta nem érdekelték, meghivásokat pedig elvileg nem fogadott el, mert az volt a meggyőződése, hogy az ilyesmi sokkal többe kerül, mint amennyit megér. A tömzsi emberke tehát joggal meg­vetette a sok léhütőt, aki ma öt forinttal - vagy annyival se - dorbézolja át az egész éjszakát, hogy holnap reggel fáradtan, kimerülve jöjjön be az üzletbe, amelyből a kenyerét és a rongyait megszerzi...

Félrehuzta kissé a függönyt és óvatosan kinézett az udvarra: a hó még mindig szitált, s a millió meg millió pehely tündériesen csillogott az ablakon át kivetődő világosságban. De Mayer, aki nem volt a hangulatok embere, a hóesés láttára nem a gyermekmesékre gondolt, hanem igy szólott bizonyos aggódással:

- Megeshetik, hogy a gaz János rosszul szegezte be a ládákat, s a velourkendők, melyek Pincehelyre mennek, tönkreáznak ebben az utálatos időben...

Még egy hasábot dobott a vaskályhába, s ujra hozzáfogott az iráshoz, de ugy érezte, hogy a pillái mindinkább nehezebbekké lesznek, s valami hihetetlen álmosság bénitja meg a ki­fagyott, vörös kezét. Elővette hát azt a félszivart, a mit délután eltett a tárcájába, de ugy érezte, hogy a füstölés se ér sokat; a tagjai mindinkább elzsibbadtak, s már csak szörnyü fáradtsággal tudta nyitva tartani a szemeit.

- Teringettét, még elalszom itt a főkönyv előtt, - mondta fagyoskodva.

E pillanatban megszólalt a telefon.

- Ki az ördög lehet, aki ilyen késő éjszaka zavarja az embert? - kérdezte a tömzsi Mayer csodálkozva.

Kiváncsian a füléhez illesztette az egyik kagylót, s idegesen beleorditott a másikba:

- Halló, halló, itt a Mayer Ferenc és fia cég beszél... És ott?

- Itt a mennyei birodalom nyilvántartási osztálya, - felelte egy vékony, dallamos és csodála­tosan fülbemászó hang.

Mayer ur megrőkönyödve bámult a telefonra.

- A mennyei birodalom?... Vagyis Kina, ugy-e?... Hát Budapestnek már interurbán össze­köttése van Pekinggel?

- Nem Kina, hanem az igazi mennyei birodalom... Az a birodalom, amelyben majd a nagyságos kereskedelmi tanácsos ur is megjelenik egyszer, ha a földi mérlegét lezárják...

- Nem is tudtam, hogy a mennyországba már be van vezetve a telefon, - szólott a tömzsi Mayer, aki azt hitte, hogy valaki ostoba csinyt követ el vele.

A dallamos hang azonban ujra megszólalt, még pedig oly szeliden és komolyan, hogy Mayer urnak egyszerre hidegség futott át a háta közepén.

- Ne tréfáljon, - itt csakugyan a mennyország beszél... A nyilvántartási osztály beszél, mely szent karácsony éjszakáján szemlét tart a halandó emberek között, vajjon micsoda érzéseket és gondolatokat forgatnak a szivükben és az elméjükben... Ön, Mayer ur, ma éjjel is az üzlettel foglalkozik, ahelyett, hogy a szegényekre és a gyermekekre gondolna... Nem szégyenli magát, hogy ma is a főkönyv előtt görnyed?... Nem hallja a harangokat, melyeknek szava odahallat­szik az irodájába?... Nem látja a csillagokat, melyek a kicsike szobákban kigyulladnak?... Mayer, Mayer, azt mondom, hogy rossz vége lesz ennek a cinizmusnak...

A kereskedő eddig is nehezen állta meg, hogy a hosszu beszédet végighallgassa, de most dühösen rázta meg az ártatlan telefont.

- Mire gondoljak: a szegényekre és a gyermekekre?... Hát én rám ugyan ki gondol, ha kérdez­nem szabad?... A dombovári Deutsch épp ma mondott csődöt s ez nekem tizenötezer forintom­ba került, mert a gazembernek ilyen nagy összeget hiteleztem... Mindennap fizetés­képtelenné lesz egy-két vevőm, mert azok ugyan nem törődnek olyan ostobaságokkal, hogy nekem örömet szerezzenek... Kinevetnek és az üzletüket egy éjszakán át ráiratják a feleségükre... Miért vegyek hát én hintalovakat a maszatos gyerekeknek, s miért egyem mákos kalácsot, mikor husz százalékra kell kiegyeznem az inzolvens adósaimmal?...

Az utóbbi szavakat már meglehetős hangosan kiáltotta bele a telefonba, de a nyilvántartási hivatalt nem ijesztette meg a lármájával: az előbbi dallamos hang most ismét megszólalt a láthatatlan vezetéken keresztül:

- Mayer, szegény Mayer, ön bolondokat beszél... Szedje hát össze azt a csekély kis agyvelejét, s feleljen szépen a kérdéseimre... Azt akarom, hogy saját maga belássa, milyen badarul és esztelenül élt a mai napig...

- Kikérem magamnak, hogy velem ilyen tónusban beszéljen, - rikoltotta most a tömzsi emberke, aki a kereskedői világban hires volt arról, hogy a nyelve mindig a helyén van.

A titokzatos hangot azonban ez a támadás nem hozta ki a sodrából.

- Mayer ur, legyen higgadt, mert különben sohase fogjuk megérteni egymást... Mennyit keres egy éven át a boltjából?...

- Hogy mennyit keresek?... Régente ötvenezer forintot is megkerestem, mert a falusi zsidók pontosan beváltották a trattáikat, de most, mióta a pénzpiacon olyan nyomoruságos világ van, örülök, ha tizenötezeret megkeresek...

- És elkölti az egész jövedelmét?

Mayer epésen fölkacagott.

- Hallja, maga talán lirai költőnek néz engem, aki hónap végén adós marad a kávéházi fő­pincérnek?... Én, mint szolid kereskedő, tisztában vagyok vele, hogy az okos ember nemcsak megszerzi a pénzt, hanem meg is tartja... Nekem kétszázhatvanezer forintom van a Magyar Általános Hitelbankban, s check-számlám a Giro-Egyletben és a postatakarékpénztárnál.

- Hát mennyit költ el egy esztendőben?

- Legfeljebb háromezer forintot, de az is sok... Mire költenék?... Se feleségem, se macskám, se kutyám, - ami ruhára meg kosztra kell, az nagyon kevésből kikerül... Én kávéházba egy­általában nem járok, szinházat pedig huszonöt év óta nem láttam belülről... Én nem életember vagyok, hanem kereskedő. Annyira kereskedő vagyok, hogy már ezt a fecsegést is meguntam, s azért kérem, tegye le a kagylót, mert nekem sokkal sürgősebb, hogy a mérlegemmel mielőbb elkészüljek...

Dühösen le akarta tenni kezéből a telefon hallgatóját, de a rejtelmes hang most sietve közbeszólt:

- Halló, halló, - várjon csak egy keveset, Mayer ur...

- Mit akar még mondani?

- Azt akarom mondani, hogy maga egy szegény, beteg és szánalomraméltó ember... Tudja, hogy miért?... Azért, mert maga százszor könnyelmübb, mint a lirai költő, aki hónap végén adós marad a kávéházi főpincérnek... Az a szegény fickó csak a nyomorult garasainak hág a nyakára, de maga az életét fecséreli el, tisztelt Mayer ur... Pedig az élet sokkal drágább kincs, mint az, amit maga a Giró- és Pénztáregyletben őriz... A folyószámláját más fogja megdézs­málni a holta után, de az élete a magáé, egyedül csak a magáé, s amit föl nem használ belőle, az mindörökre elveszett, amikor a szemeit lehunyja... A föl nem használt élet ugyanolyan, mint az ezresbankó, amit valaki a gyertya lángjánál eléget... Tudja, hogy mi az élet, Mayer ur?... Az, ami a lelkét és a szivét megfogja... Maga nem él, csak állati munkában várja azt a végső pillanatot, amikor a kalmukraktárának bucsut mond... Élni a könnyelmü fickó él, aki tiz mértföldet gyalogol egy asszony csókjáért, aki sir a szinházban, a mikor a huszezerforintos tenorista énekelni kezd, aki a gyönyörüségtől reszketve néz fel a vasuti kupé ablakából az égbenyuló glecscser hósipkájára, aki hajnalig ott ül a hajó fedélzetén, hogy a holdvilágban csillogó vizet bámulja... Ez él, mert szenved, ujong, sir, remeg a különböző impressziók hatá­sa alatt... Aki egy szegény földönfutót boldoggá tesz pár pillanatra, egy gyermek kacagásában ujjászületik, egy boldogtalannak a kezét megszoritja, egy szép vers, nóta vagy szónoklat hallatára naivul föllelkesedik: ez mind él, mert mind elkölti a tőkéjét, mely a halála után amugy is semmivé foszlik... Aki a karácsonyesti csillagok láttára a titokzatos, égi hatalmakra gondol, akinek a harangok szava misztikus álomként cseng a fülébe, aki a hóesésben távoli tündérmeséket idéz vissza a lelkébe, melyeket talán sohase hallott, de amelyek millió valóságnál is szebbek: az él, mert érezni és álmodni tud... De maga, szegény Mayer, nem él, hanem hatvan év óta egyre arra várakozik, hogy egyszer már - majd ha a koporsójában fekszik - reggel nyolc órán tul is tovább folytathassa az éjszakai pihenését... És az a legszomorubb az egész dologban, hogy az összezsugorgatott, föl nem használt életét még csak örökségül se hagyhatja a jókedvü fickókra, akik a vagyonát majd a holta után elköltik... Most pedig jó éjszakát, mert más dolgom van...

Mayer ur válaszolni akart valamit a hosszu beszédre, de e pillanatban fölnyitotta a szemét, s zavarodottan ébredt annak a tudatára, hogy az egész telefonbeszélgetést csak álmodta. Vagy csakugyan szólt hozzá valaki a láthatatlan dróthuzalon át, mely ismeretlen távolságokból fut ide a fehér háztetőkön keresztül? Akárhogy volt, Mayer ur ugy érezte, hogy ma nem birna tovább dolgozni többé, azért magára véve a kabátját, és a kalapját, csöndesen távozott az irodájából. A nagy udvaron már térdig ért a hó, a ládák alig látszottak ki belőle, a levegőben pedig millió apró pelyhecske szitált. És Mayer ur - Isten tudja, hogyan? - a meghalt édesany­jára gondolt, aki gyerekkorában kergetőzött vele a kis falusi szobában, s akinek szemében ő, a komoly, szögletes üzletember, egy édes, aranyos baba volt, mint azok, akikkel néha csipkés vánkosok közt találkozott a nagyváros utcáin... Ő, mint pufók bébé: nevetni és sirni is szere­tett volna erre a különös gondolatra... A kapuban összetalálkozott Jánossal, a háziszolgával és a feleségével, akik most jöttek haza az éjféli miséről... Mayer ur ránézett az asszonyra, aki alázatosan köszönt neki és igy szólott magában:

- Ez is ugy tekint a porontyaira, mint az én anyám tekintett valaha én reám, amikor a szobában bujósdit játszott velem...

És ekkor belenyult a nadrágzsebébe és egy ezüstforintot kivéve, igy szólott leereszkedéssel a bámuló Jánosnéhoz:

- Itt van, majd vegyen rajta egy sípot a kis gyerekének... Az én anyám is sípot vett nekem, amikor annyi idős voltam, mint a maga fia...