VASUTI KATASZTRÓFA

Hangos társaság gyült össze a nagy kiránduló hajón, mely az osztrák hadikikötőbe vitte az abbáziai fürdővendégeket. Egész sereg szép asszony pletykázott a tisztára surolt födélzeten, a kapitány hidjáról kiváncsi pestiek gukkerezték a ködbe olvadó chersói partot, öreg urak, plaid-del a térdükön, a tegnapelőtti bécsi lapokat olvasták, s a zajos és jókedvü lebzselők fölött májusi verőfény csillogott a tükörsima tengeren. Mikor a hajó elhagyta a kis lovránai öblöcskét, a társaság már kisebb kottériákra oszlott, melyek élénken tárgyalták a fürdő apró eseményeit, s diszkrétül megrágalmazták a gőgös mágnásasszonyokat, akik élettelen tárgyak­nak tekintik az egész polgári osztályt, de a legkisebb főherceg előtt is térdet hajtva pukkerliz­nek az Angiolina előtt. Később a könyvek, a szinházak, s a készülő házasságok kerültek szóba, majd valaki - egy innsbrucki tanár, aki még a napfényben ragyogó habok hátán se tud megfeledkezni a szürke elméletekről - a tenger mélységéről az emberi lélek mélységeire forditotta a beszélgetést. A tanár gunyosan fordult egy tüdőcsucshurutban szenvedő bank­­hivatalnok felé, aki nagy, lexikoni müveltséggel magyarázta a körülállóknak, hogy az Adriában is vannak olyan helyek, melyek két egymásra állitott templomtornyot egész az utolsó gombig elnyelnének.

- Kedves barátom, - mondta az innsbrucki professzor, miközben a zsebkendőjével a pápa­szeme kristályüvegét megtisztitotta - az öreg Adria egy sekély, pocsolya azokhoz a mélysé­gek­hez képest, melyek ott tátonganak minden kulturember lelkében... - Az udvarias mosoly, a sima beszéd alatt, a gondolkodás láthatatlan mélyeiben, néha a jó és rossz indulatok borzalmas viharai dühöngenek... Ezt azonban épp oly kevéssé lehet látni, mint azokat a forradalmakat, melyek a viz sima tükre alatt lejátszódnak... És az a legfélelmesebb a dologban, hogy a léleknek e vulkánikus természetéről legtöbbnyire még magunk se tudunk...

- Szóval mindnyájan titkos és veszedelmes aknákat hordozunk magunkban, - szólott közbe nevetve egy szép asszony.

A pápaszemes tanár komolyan bólintott:

- Ugy van, csak éppen az alkalomra van szükség, mely ezeket az aknákat felrobbantja... Vannak szerencsés emberek, akik mindvégig viharok nélkül élhetik le az életüket, de a leg­több halandó előbb, vagy később a tudatára ébred annak, hogy nem is sejtett, ijesztő indulatok laknak a saját lelke mélységeiben... Ezért vallom, hogy abszolut jó emberek egyáltalában nincsenek a csillagok alatt... A jóság, vagy a rosszaság mindig azoktól a külső körülményektől függ, amelyek közt a mi rövid, földi utunkat végigjárjuk...

Senki se vette komolyan a fiatal tudós szavait, annál kevésbbé, mert a legtöbben nem is figyeltek arra, hogy tulajdonképp mit mondott? A kék habokon olajsárga vitorlák lebegtek, a viz sziporkázott a délelőtti napsugár tüzében, a félszigeten tul pedig már ott csillogott a nyilt tenger, az ezer szinben tündöklő, örökéletü sikság, mely annyi misztikus titkot rejteget ismeret­len mélységeiben... Ki törődnék ilyenkor azokkal a mélységekkel, melyek a töprenkedő tanférfiak lelkében tátonganak?

*

A hajó orrán, a fecsegő társaságtól elvonulva, egy utisipkás fiatal ember ült, a ki mozdulatlan némasággal szemlélte a kis isztriai hegyi falvakat, melyek a hajó mögött elmaradtak... Régi, pesti ismerősöm volt, akihez több, mint huszéves barátság füzött, s akivel két hét óta reggel­től-estig együtt voltam... Gazdag családból származó, nobilis fiu volt, aki a kaszinójában is nagy szerepet játszott, s mint lovagiassági szaktekintély ritkitotta a párját a budapesti társaság­ban... Senki se tartotta nagy lumennek, de ami a jellemet, tisztességet és jólelküséget illeti, nyugodtan fölvehette volna a versenyt mindenkivel, aki előkelő klubja olvasótermében, vagy kártyaszobáiban megfordult...

Szenttamásy - igy hivták a kiránduló hajó remetéjét, - annyira el volt mélyedve a gondolataiba, hogy egyáltalában nem is vette észre, amikor közeledtem hozzá, s csak akkor riadt föl, amidőn egyszerre a vállára ütöttem.

- A delfineket nézed? - kérdeztem tőle.

Nem felelt, hanem tünődve tekintett a szemem közé, majd hirtelen vállat vont.

- Kedves barátom, - mondta aztán valami furcsa és tőle egészen szokatlan ellágyulással, - e percben épp arra gondoltam, hogy mégis csak nehéz dolog ám ennek a szép és napsugaras világnak bucsut mondani...

- Hát ki akar bucsut mondani a világnak?

- Én. Most már teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez az egyetlen megoldás. Mindössze tizenkét napom van még, - aztán megválthatom a jegyemet arra az ismeretlen állomásra, ahonnét sohase lehet visszatérni többé a budapesti kaszinóba...

Bolondos vidámsággal mondta ezt, de én hirtelen megéreztem, hogy vérfagylalóan komoly dolgokról lehet szó, - s ijedten ültem le melléje a hajó orrába, mely gyorsan, kiméletlen keménységgel hasitotta a tajtékzó viztömeget.

- Miért beszélsz ilyen ostobaságokat? - kérdeztem tőle.

- Sajnos, nem ostobaságokat beszélek, édes fiam, s elhiheted, hogy sokkal szivesebben hall­gatnám az asszonyok pletykáit, mint hogy eféle szentimentális rémitgetésekkel untatlak... De fájdalom, ugy áll a dolog, hogy mostani helyzetemből nem menekülhetek másképp, mint ha egy revolverrel utat török magamnak...

- De az Isten szerelmére, hát mi történt veled?

- Csak az, ami már sok kártyással megesett: két hónap alatt az utolsó hold földemet is el­kár­tyáztam. Ez azonban még nem lenne olyan nagy baj, hogy a szép, fiatal életemtől megválnék miatta. Van annyi erőm, hogy szükség esetén még munkával is meg tudnám keresni a mindennapi kenyeremet... De nálam most már nem erről van szó, hanem arról, hogy a makulátlan tisztességem forog kockán...

- Kártyaadósságaid vannak?

- A kártyaadósságok nem ejtenének ennyire kétségbe, mert a játékosok sokkal jobbszivü emberek, semhogy valakit a halálba kergetnének... De azzal a gondolattal, hogy egy becsüle­tes, öreg ember bizalmával visszaéltem, csakugyan nem lehet tovább élni...

- Kiről beszélsz?

- Leykam ezredesről, aki azóta, hogy végleg leszállt a lováról, a kaszinó bőrszékeiben tölti a délutánjait és az estéit... Az ezredes összegyüjtött negyven év alatt néhány forintocskát, s mivel engem, még hadnagykorom óta, szinte apailag szeret, szó nélkül nekem adta a takarék­pénztári könyvét, mikor megtudta, hogy anyagi gondjaim vannak... Elfogadtam a segitségét, s a becsületszavammal fogadtam neki, hogy a pénzét két hónap alatt visszafizetem... Ha azt kérdezed, hogy miben reménykedtem, csak annyit válaszolhatok, hogy a kártyás ember soha se mond le véglegesen minden reményről... Akkor azt hittem, hogy vissza fogom váltani az ezredestől a becsületszavamat, - most már bizonyos vagyok benne, hogy nem tudom betartani az igéretemet...

- Miért nem kéred meg az ezredest, hogy tovább várjon?

- Inkább százszor fejbelövöm magamat, semhogy valami hitvány kifogással hozakodjam elő...

A váratlan vallomás annyira zavarba hozott, hogy pár percig nem igen tudtam volna válaszolni a barátom szavaira, mikor pedig később szólni akartam valamit, szomoruan intett a kezével:

- Ne mondj semmit, ugyis hiába lenne minden beszéd... Elveszitettem a becsületemet, tehát meg­halok... Tulajdonképp gyávaság is, hogy ezt előlegesen bejelentem, de az ilyen pillanatok­ban még a bátor emberek is el szokták vesziteni a hidegvérüket és a józanságukat...

A további beszélgetést megakadályozta az ebédhez hivó csöngetyüszó, s barátom velem együtt lejött az étterembe, ahol már hangos lármával fogadtak bennünket. Még nem igen tudtam, hogy mit fogok tenni, de mindenesetre elhatároztam, hogy meg fogom akadályozni az öngyilkosságot...

*

Pólában megnéztük azokat a látnivalókat, melyekkel a kirándulók szórakozni szoktak, végig­jártuk az arzenált, a kikötőt, a hadihajókat, aztán - mivel még a hajó indulásáig több volt egy teljes óránknál - betértünk egy kávéházba, hogy a sok járás-kelés után kipihenjük magunkat. A kávéházban már ott voltak a friss bécsi lapok, s inkább unalomból, semmint érdeklődésből végiglapoztuk a „Pressé”-t és a „Fremdenblatt”-ot...

Én már a hirdetéseket és a szinlapokat nézegettem, - a szemem majd leragadt az álmosságtól, - mikor egyszerre csak ijedten tekintettem a barátomra: Szenttamássy kipirulva ugrott föl a helyéről, a szeme ragyogott a felindulástól, a keze pedig reszketett, amint a „Fremdenblatt” egyik kolumnáját elibém tartotta.

- Olvasd ezt! - kiáltotta rekedten az izgalomtól.

A cikkben, mely fölött kövér betükből, ez a fölirás állott: „Grosse Eisenbahn-Katastrophe in Galántha”, nagy részletességgel volt elmondva, hogy két kilométernyire a galánthai vasuti állomástól a bécsi gyorsvonat beleszaladt egy tehervonatba, öt kocsi szilánkká zuzódott, s az utasok közül tizenketten meghaltak. A halottak közt van Leykam János is, az öreg, nyugal­mazott huszárezredes...

Bámulva néztem Szenttamássyra: a jó fiu, a kifogástalan gavallér, a tetőtől-talpig korrekt uriember szeme csakugy csillogott a boldog és váratlan izgalomtól... Szinte kihivólag, diadalmasan tekintett rám, mintha csak ezt mondta volna:

- Ime, a jó Isten megkönyörült rajtam, s nem kell itt hagynom ezt az édes, ezt a ragyogó világosságot...

Helyeslőleg bólintottam, de ekkor eszembe jutott a pápaszemes innsbrucki tanár, aki az imént a kikutathatatlan mélységekről beszélt, melyek az emberi lélekben tátonganak. És megrémülve tekintettem a barátomra, a becsületes, makulátlan emberre, aki ime, hálát rebeg a Gond­viselésnek, amiért a jóltevőjét, az atyai barátját, ilyen borzalmasan elpusztitotta...

Szenttamássy később elszégyelte magát és meghatva beszélt az öreg katonáról, de én nem igen hallgattam rá többé... Az ablakon át a sima tengert néztem, melynek mélye szünetlen lázadá­sok és forradalmak szinhelye...