A MILLIOMOS

Győry doktort, a milliomos agglegényt, évek óta valami sajátságos fátum üldözte: Európa legkülönbözőbb pontjain következetesen összetalálkozott azzal a Hétfáy nevü uri csavargóval, akit körülbelül husz esztendő óta gyülölt. Ez az ember mindenütt az utjába került: a párisi boulevardokon, a gőzösön, mely Dower és Ostende között jár, a berlini gyorsvonat étkező kocsijában, a montekarlói kaszinó trente-asztala mellett, s a svájci szállodában, ahol néha az uti fáradalmait kipihente.

- Hallatlan, már ismét itt van ez a szédelgő, - gondolta a puritán Győry doktor, mikor a Hétfáy aranyszőke mefisztó-szakállát ujra megpillantotta valahol.

Ellenszenve nagyon is érthető volt: a két férfit ugyancsak különböző anyagokból gyurta össze a természet szeszélye, Győry müvelt, finomlelkü, de kissé savanyu és szögletes uriember volt, aki az édesapja rengeteg vagyonába csöppenve, nagyon hamar megunta azokat a hitványlelkü hizelgőket, akik rendszerint a milliomosok udvarához szegődnek. Elvégezte az iskoláit, unalomból három diplomát is szerzett, aztán egyáltalában nem tudta, hogy mit kezdjen az életével? A kártya nem érdekelte, az asszonyok nyelvén nem értett, a költekezés nem okozott neki örömet, s igy harmincéves korában már többnyire ásitva ült a kaszinója karosszékében. Az egyetlen gyönyörüség, mely még megmaradt a számára, abból állt, hogy néha végigszágul­dott a nagyvilágon...

- Ha vasuti kocsik nem lennének, akár habozás nélkül fejbelőhetné magát az ember, - gondolta magában akárhányszor, mig vonatja az égbenyuló havasok alján, vagy a tenger kék vize mellett tovarohant.

Hétfáy már nem volt ilyen cinikus legény: az ő arcán ugyancsak meglátszott, hogy az élet apró örömei nem untatják. Győry doktor tisztában volt vele, hogy a szőkeszakállas ember egy virágcserepet se örökölt az őseitől, hogy munkával még talán egy koronát se szerzett, amióta a nagykoruságát átlépte, s mégis: mindenütt ott volt, ahol csak a milliomosok és a kalandorok megfordulnak. Honnan győzte a fényüző és nagyuri életmódot? Ezt aligha sejtette valaki Hammerfest és Palermo között. Némelyek azt mondták róla, hogy jószivü, öreg hölgyek támogatják, mások abban a véleményben voltak, hogy müvészi tökéletességre emelte a kártya­keverés tudományát: mindez azonban épp ugy lehetett rágalom, mint valóság. Akárhogy volt: Hétfáy hercegi elegánciával költötte el ebédjét a luxusvonatok éttermében, s hófehér, aranytól csillogó automobilon robogott végig Mentone és Cannes között.

- Ez a csirkefogó még mindig szabadlábon jár, - szólt néha megbotránkozva, Győry doktor, amidőn gyanus honfitársával ujra összetalálkozott valahol.

Őszintén szólva, nem csupán az erkölcsi érzék volt az, mely a puritán milliomost annyira felbőszitette, hanem - ezt bizonyára önmagának se merte volna bevallani, - az irigység is. Mert bár a mellényzsebéből ki tudta volna fizetni a kalandor jelenlegi és jövendőbeli vagyonát, Hétfáy hasonlithatatlanul nagyobb ur volt, mint ő. A ruhái, a nyakkendői, az utisapkája, a podgyásza széditő magasságban lebegett az övéi fölött, a modora pedig olyan urra vallott, aki megszokta, hogy hajlongó derekak veszik körül. Miben rejlett a szédületes fölénye? Ezt Győry aligha tudta volna megmagyarázni. De bizonyos, hogy a vasuti kalauz, a hálókocsiellenőr, a nagy hotelek portásai és pincérei mind megkülönböztetett tisztelettel bókoltak előtte, mig vele csak a jóakaró elnézés hangján álltak szóba. Talán Hétfáy bőkezübb volt irántuk, mint ő? Győry ezt egy pillanatig se hitte, s teljesen tudatában volt annak, hogy föllépés és nagyuri modor tekintetében sohase fogja megközeliteni azt a magaslatot, melyen földije a született grandseigneurök fagyos biztosságával mozog...

- A vénasszonyok öröme már megint pénzhez jutott valahol, - dörmögte magában boszusan Győri doktor, mikor egy-egy nagy szálloda szőnyeges halljában egyszerre csak összetalálko­zott ismét a gyanus és kellemetlen globetrotterrel.

Bizonyos volt, hogy Hétfáy is nagyon jól ismeri őt, sőt akárhányszor egyenesen ugy látszott, mintha személyesen is meg akarna ismerkedni gazdag és világgyülölő honfitársával. De a közeledés legdiszkrétebb kisérlete is hajótörést szenvedett azon a gőgös hidegségen, amelylyel Győry a barátságos szándékot már a csirájában elfojtotta...

Egy augusztusi estén az unatkozó doktor sokáig kóborolt föl s alá az interlakeni faházak között, melyek szepegő törpékként gubbaszkodtak össze a félelmetes hegyóriások lábánál. A tó fölött nedves köd gomolygott, mely sötét felhőfátyolba vonta a hósipkás magasságokat. A hegyi ösvényeket zuhogó zápor csapdosta, mely sebesen és tajtékozva rohant tova a világos hotelek alatt. A hegyvidékek komor és ijesztő viharja volt ez, melynek lármáját félelmetes zugással verik vissza a fürdő fölött virrasztó sziklaszörnyetegek. Győry jóideig járkált a zivatarban, mely a turistasmokkokat nem riasztotta vissza attól, hogy derékzsákokkal, szöges botokkal és zöld viharkalapokkal fölfegyverkezve lebzseljenek a villamfényes boltok előtt.

- Ezek a német komédiások még a Mont-Blankot is meggyülöltetik az emberrel, - mondta ha­ra­gosan, mig lodenköpenyegébe burkolózva, az esti sötétségben, a szállodája felé igyeke­zett...

Az ebéd ideje már elmult, a boltokat már zárni kezdték, s a doktor ugy érezte, hogy megfázott. Sok év óta talán most történt először vele, hogy a magányosság sulya egyszerre csak rá­nehezedett a lelkére. Mindeddig szinte tobzódott abban a gondolatban, hogy embertársait gyülöli, s hogy haragos üstökösként szeli végig földi pályája vonalát. Most majdnem bele­borzongott abba a tudatba, hogy egyedül van, s hogy sem itt, sem másutt nincs egy emberi sziv, mely a természet e vad lázongása közepette fölmelegithetné.

- Ha elpusztulnék, ugy temetnének el, mint egy kóbor kutyát, - gondolta gyerekes érzékeny­séggel, mig az elegáns portás, a hotelje kapujában, felületesen megemelte előtte a sipkáját.

A szálloda halljában még eleven élet volt: a kis asztalkák mellett dekolletált hölgyek ültek, akiknek ékszerei szinte égtek a villámos csillárok fényességében, a piros nádszékekben szmokingos urak szivták a cigarettájukat, egy sarokban kék borszeszláng lobogott az ezüstös szamovár alatt. A zongorateremből egy amerikai kuplé melódiája suhant ki a szőnyeges fészekbe, mely tele volt vigsággal és jókedvvel. Fiatal, rózsásarcu leányok komolyan hallgat­ták a fülükbe susogott ostobaságokat, mig a szemük ragyogott a huncutságtól. Egy borotvált arcu, duplatokás uriember, - akiről mindenki tudta, hogy ötvenmillió az évi jövedelme - furcsa grimászokkal utánozta a leghiresebb newyorki komikusokat. Mintha csupa oxigén lett volna a puha és világosságban uszó csarnok: az élet minden gyönyörüségét százszorosan kiélvezték e boldog semmittévők, akiktől sok ezer és ezer kilométernyire hömpölyögnek el a földi lét gondjai és keserüségei...

A milliomos szédülve állt meg a pálmakert egy zugában: a magányosság érzése itt még jobban ránehezedett, mint odakünn... A zöld esőkabátja alatt selymes szmoking feszült a derekára, a cipőjét Londonból hozta, a nyakcsokrát a párisi rue Rivoliból, - mégis: esetlennek és szögle­tesnek érezte magát, mintha csak tolakodó jövevény lenne ebben a kacagó sokaságban... Mit ért a pesti bérpalotája, a tiszamenti birtoka, a sok papirja és készpénze, mikor az élnitudás nagy müvészetét nem hozta magával a bolondoknak ebbe a furcsa vásárjába, melyet életnek mondanak? E pillanatban ugy tünt föl neki, hogy a földi komédiában, melynek mindannyian - bölcsek és ostobák, gazdagok és szegények, vének és tejfölösszájuak, - egyképpen szereplő személyei vagyunk, nem a vagyon, a komolyság, a puritán gondolkodás a lényeges kellék, hanem az a nagyszerü tudomány, hogy a tünő perc minden örömét és minden gyönyörüségét kiélvezhessük...

Annyira elmerült a gondolataiba, hogy hirtelen nekiütődött egy frakkos, szőkeszakállas urnak, aki éppen egy sereg bájos amerikai leánynak udvarolt. Csak akkor riadt föl, mikor Hétfáyt, kalandor-honfitársát megismerte.

- Bocsánat, - mondta neki magyarul.

Hétfáy nyájasan fordult feléje.

- Győry doktor ur, ugyebár? Azt hiszem, hogy sok év óta jó ismerősök vagyunk.

- Igen, - szólt a milliomos, s őszintén örülök, hogy most személyesen is megismerkedhetem önnel...

Megrázta régi ellensége kezét, s ekkor ugy rémlett neki: hogy mindazok között, akikkel eddigi életében találkozott, Hétfáy a legboldogabb és a legokosabb ember... A napsugár az ő lelkét aranyozza meg, a lányok az ő kezét szorongatják, az asszonyok neki mutogatják hófehér vállukat, a tenger neki csillog a holdfényben, a narancsfák őt veszik körül illatukkal, - minden azért van a világon, hogy ő egy édes, szünetlen mámorban éljen, amelynek sohase lesz vége... Nem mindegy-e, hogy mily uton jut hozzá, amikor az élete csupa ragyogó és kellemes szenzáció?... A Győry lelke egyszerre irigységgel és vágyakozásokkal telt meg, szomjas, égető vágyakozásokkal, amelyekből - ugy érezte - sohase lesz valóság... És a kis zenenövendék nem gondolhat oly félénk tisztelettel Beethovenre, a közkatona a nagy Napoleonra, mint ahogy ő, a nábob, az élet nagy müvészére, a gyanus szédelgőre föltekintett...