AZ UTOLSÓ GÁRDISTA

Néha, mikor éjjelenként hirtelen fölriadok az álmomból, s órákig is elgondolkodom a sötét­ben, mert lusta vagyok ahhoz, hogy a villamos lámpa gombját fölcsavarjam, egyszerre csak eszembe jut a kis város, ahol a gyermekéveimet eltöltöttem. Nem tudom: más is tapasztalta-e, hogy egy bizonyos koron tul az ember gyakrabban gondol a gyermekségére, s rég sirbatért, kedves alakok rajzanak körülötte az éjszaka csöndességében. Én sokszor azon kapom maga­mat, hogy hosszu beszélgetéseket folytatok gyermeki életem szereplőivel, tréfás öreg urakkal, akik valamikor a selymes hajamat végigsimitották, lármás, jó pajtásokkal, akiket valami gonosz szél végigszórt a világon, borzas kis leányokkal, akik egyidőben a nyelvüket öltögették rám, amikor ott ültem velük egy alacsony zsámolyon, a kiszolgált cserépkályha mellett... Hova tüntek gyermekkorom hősei, mi történt velük, gondolnak-e ők is reám, ahogy én elálmodozom róluk, itt, a hideg, nagy városban, magányos éjszakákon, amikor egyedül üldögélek a dolgozó­szobámban, s a butorok titokzatosan ropognak, mintha láthatatlan kisértetek járnának közöt­tük?... A jó isten tudja... Néha ugy érzem, hogy a szivem elszorul és sirás fojtogatja a torko­mat arra a gondolatra, hogy a világ, amelyben boldog voltam, végképpen eltünt a föld szinéről...

A minap, egy éjjel, megint ottjártam a zegzugos városban, amelynek havas sziklái között valaha a gyermekcsatáink lefolytak, az utcákon, amelyek a mély völgyekbe és a magas hegyek közé kanyarodtak, a mig ablakom alatt elkésett automobilok tülköltek, egyszerre fölujult minden emlékem, amely oly sokáig békén pihent a szivem mélyén... A sötét szoba mintha egyszerre megtelt volna világossággal és melegséggel, s egy pillanatra az a csalódás fogott el, hogy nem most álmodom, amikor fiatalságom igy egyszerre fölbukkanik előttem, hanem az a husz-huszonöt év volt kegyetlen álom, amelyet azóta átéltem, hogy a Bakony lábától e lármás nagyvárosba fölkerültem... Istenem, lehetséges-e, hogy a hajam fehér, s néha már megcsap a fáradtság fuvalma, amikor még most is ugy rémlik előttem, hogy csak tegnap jártam a Batrim-völgyben és a Cserhát-utcában, s csak az este futott át a hidegség a hátamon, amikor az egykori akasztófa-domb kövér, zöld füvén heverésztem... Oly elevenen támadt föl minden gyerekkori benyomásom, hogy majdnem a könnyeim kicsordultak... A vár havas kősziklái, ormukon a vaskosaras, kanonoki házakkal, a kivilágitott püspöki palota, a Séd völgye, a régi kolostorral, ahol valamikor vörös barátok miséztek, a papok sirboltja, amelynek vasajtaján egy borzalmas csontkoponya rémitgetett bennünket, a Szent-Benedek-hegy, amelyről a hatalmas malomkerekeket nézegettük, az Aranyosvölgy, ahol néha térdig belesüppedtünk a mocsárba, s amelyről az a mese járta, hogy onnan hozzák a kisbabákat... Amig nyitott szemmel ott feküd­tem az ágyamban, ismét az a csalódás fogott el, hogy mindaz, ami negyedszázad óta történt, csak egy rossz álom, s hogy még mindig maszatos kézzel, fölborzolt hajjal kószálok a sziklás dombok között, kiváncsi pillantást vetve néha az aranyvégü rácskeritésre, amely a finom, rokokó Szentandrássy-kastély parkját a nagyvázsonyi országuttól elválasztotta...

Végigsimitottam a homlokom és körülnéztem: mintha egyszerre százezer gyöngyvirág csilin­gelt volna körülöttem a levegőben, s a májusi napsugár aranyos csikjai ott repkedtek volna a kastély karcsu tornyán, amely a zöld fák körül kifehérlett... Huszonöt év óta most először gondoltam megint a Szentandrássy-kastélyra, az angol parkra, amelynek lombjai között hófehér mellszobrok csillogtak, a márványos lépcsőházra, a hatalmas termekre, s szegény, szomoru barátomra, aki csak egyszer jött ki a ragyogó palotából, akkor, amidőn az alsóvárosi temető sötét sirboltjába elvitték... Ki jár most vajjon az angol park homokos utjain, a hüvös képtárban, a márványkockás folyosókon és a könyvtárterem hatalmas boltozatai alatt? Meg­van-e még a tömérdek drágaság, amely fiatalkori fantáziámat annyira fölhevitette?... És a sirboltban, ahova nehéz szarkofágját letették, vajjon megpihent-e végre az utolsó nemesi testőr szive, amelylyel a sors azt a sirnivalóan kacagtató, bolondos tréfát elkövette valamikor?

Mint gyermek, sohasem láttam Szentandrássy Gézát, csak a furcsa, regényes hirét hallottam, a különcködései nevetséges részleteit, mint a többiek, akik szintén kiváncsian leskelődtek be a sodronykeritésen át, a nélkül, hogy mást láttak volna a park hatalmas faóriásainál, vagy egy-egy komor kertészlegénynél, aki nagy öntözőkannájával néha megjelent valamelyik virágágy mellett. A kastély gazdája teljességgel láthatatlan volt, azt beszélték róla, hogy husz év óta nem járt a kisváros utcáin, a kaszinóban sohase fordult meg, bár aligha lehetett gonosz ember, mert a levélbeli kérésekre mindig megnyitotta az erszényét... A mai emberek közül jóformán senkise látta, csak azt tudták felőle, hogy az ura a rengeteg Szentandrássy-vagyonnak, amely némelyek szerint meghaladta a másfélmillió forintot... Megyei levéltárosunk, aki egyuttal a kaszinó könyvtárosa is volt, s igy hivatásánál fogva minden regényt végigolvasott, azt mesélte róla, hogy szerelmi csalódás miatt vonult vissza a világtól, s embergyülöletének egy kacér asszony az oka, aki - mikor még a bécsi palotájában lakott - egy külföldi attasé kedvéért hütlenül elhagyta... Mi volt igaz e hirből, senkise tudta, de a kisvárosi asszonyok szivesen elhitték, s megindulva beszéltek a láthatatlan regényhősről, aki fájdalmával, mint az erdők vadja, büszkén elvonult a világ elől...

Igy élt a köztudatban a dusgazdag Szentandrássy Géza alakja, s én, mint minden gyerek, akit a romantikus történetek mámorossá és álmadozóvá tesznek, néha egész délutánokon át ott kóboroltam a kastély körül, lesve az alkalmat, amikor a bánatos szerelmest megpillanthatom... Később elkerültem a kisvárosból, amelynek iskolái már nem voltak képesek rá, hogy rengeteg tudásszomjamat kielégitsék, s csak nyaranként tértem vissza girbe-gurba hazámba, hogy két hónapig a piactéri kávéház törzsközönségét bámulatba ejtsem a karambol-müvészetemmel, hogy ott lubickoljak megint a Séd hideg vizében, s éjjeli zenét adjak egy szürkeszemü kis­asszony­nak, aki nappal impertinens hidegséggel fogadta a legelmésebb bókjaimat... Ez a szürkeszemü hölgy volt az, akinek a kedvéért mindenáron ki akartam tünni a hétköznapi emberiség közül, s akihez egy napon, amikor a pisze orrát megint szemtelenül fölhuzta, sápadtan igy szóltam a Gubicsek-féle kávéház előtt:

- Kisasszony, ne felejtse el ezt a mai délutánt... Lesz még idő, amikor bocsánatot fog kérni, amiért ilyen lenézőleg bánt velem...

Megemeltem a kalapomat és távoztam, s még ezen az estén elhatároztam, hogy hires emberré leszek... Féléjszakán át tünődve kószáltam a kihalt utcákon, miközben fantasztikusnál fantasz­tikusabb tervek kóvályogtak a fejemben, mig egyszer (éppen a Gubicsek-kávéház előtt) hirtelen a homlokomra csaptam, s igy szóltam magamhoz:

- Mi lenne, ha pályáznék a Katona József-dijra, s megnyerném a bölcsészeti kar kétszáz forint­ját?... Ez talán kissé eszére téritené azt a hencegő fruskát, aki azt hiszi, hogy az egész világot lefitymálhatja...

Boldog reménykedéssel tértem haza (miután még benéztem a kávéházba, ahol a hires Dobrádi Ferkó muzsikált) s reggel, még kilenc óra előtt, fölkerestem főtisztelendő Somlár Piusz tanár urat, az egykori irodalom-professzoromat, aki a kegyesrendi gimnázium könyvtárát kezelte.

- Főtisztelendő tanár ur, - mondtam neki, - a jóindulatára és a segitségére van szükségem, mert életem egyik legnagyobb fordulópontja előtt állok...

- Beszélj fiam, beszélj, hallgatlak, - válaszolta Somlár tanár ur, aki éppen a kanári madarai elé öntött friss kendermagot egy papirzacskóból.

- Arról van szó, hogy pályázni akarok a Katona József-dijért, amely arra a kérdésre van kitüzve, hogy mit tanultak a magyar nemesi testőrök a francia iróktól?... Hogy a feladatomat megoldhassam, szükségem lenne néhány segédkönyvre a tanári könyvtárból...

Somlár tanár ur e közben végzett a kanári madarakkal, gondosan lesöpörgette reverendájáról a kendermagot, aztán igy felelt:

- Ha a testőrökről akarsz irni, fiam, akkor ne én hozzám fordulj, mert a mi könyvtárunkban erről a korszakról semmitse találhatsz... De menj el méltóságos Szentandrássy kamarás urhoz, nála minden nyomtatott betü megvan, ami a Bessenyei Györgyék idejéből fönmaradt... Hiszen az ő nagyapja is tagja volt a Mária Terézia testőrségének...

- A kastélyba menjek? - kérdeztem csodálkozva.

- Oda, édes fiam, oda... ott annyi segédkönyvet fogsz találni, hogy akár egy tizkötetes munkát is megirhatsz...

- Hát a főtisztelendő ur azt hiszi, hogy bejuthatok a méltóságos kamarás urhoz?

- Már miért ne juthatnál be, te bolondos fickó?... Talán azt gondoltad, hogy Szentandrássy kamarás valami emberevő?... Csak menj el, - és mondd meg, hogy Somlár tanár ur küldött... Biztositalak róla, hogy minden ajtó megnyilik előtted... Különben várj, majd irok néhány sort, amit a portással fölküldhetsz a méltóságos urnak...

Megirta és lepecsételte a levelet, majd a szekrény tetejéről levett egy pogácsa-almát, s barátsá­gosan begyömöszölte a kabátom zsebébe.

- Ezt vidd el a kis hugodnak, s mondd meg neki, hogy az öreg piarista-pap küldte... Na, menj, fiam, menj, - és hozz dicsőséget ránk, akiknek a szárnya alól kikerültél...

Két napig haboztam, hogy elvigyem-e a levelet, de a harmadik napon győzött bennem a dac és a szerelem, s ünneplő kabátomba öltözve, - miután a borbélylyal is kellő módon kicsinosittat­tam magamat, - félénken, dobogó szivvel huztam meg a cirádás vasajtó csöngettyüjét. Pár pillanat mulva egy vérvörös ruhába öltözött, ezüstzsinóros portás nézett ki érdeklődve a rács­keritésen.

- Kit keres? - kérdezte aztán hüvösen, miután látta, hogy egy huszesztendős, tejfölösképü gyerkőc áll a kapu előtt.

- Méltóságos Szentandrássy urat keresem, - válaszoltam félszegen, bátortalanul.

A portás boszusan vállat vont.

- A méltóságos ur még nagyobb embereket se fogad, mint maga, fiatal ur... Ha valamit akar, hát irja meg levélben, arra bizonyosan megkapja a választ, mert a méltóságos ur egyetlen levelet se hagy elintézés nélkül...

- Hiszen éppen egy levelet hoztam, portás ur... Főtisztelendő Somlár Piusz irta, a piarista professzor, aki azt mondta nekem, hogy egészen bizonyosan eljuthatok a méltóságos ur szine elé...

Benyujtottam a levelet az ajtó vasrácsán, mire a portás egyszerre nyájasabbá lett, s mosolyogva igy szólott hozzám:

- Igen, igen, - a főtisztelendő ur nagyon jó barátságban van a méltóságos urral... Ha ő aján­lotta, akkor bizonyosan fogadni fogja a fiatal urat... Csak tessék bejönni, majd mindjárt föl­viszem a levelet...

Már nyitotta is a kaput és bebocsátott, s én a következő percben ott álltam a Szentandrássy-kastély hires parkjában, ahol eddig csak a fantáziám járt néha-napján, a regényes, csillogó fantáziám, amely csodaszinekkel népesitette be a hatalmas parkot, s a fák közül kivillogó rokokó-palotát... Mikor a hüvös platán-fasoron végigmentünk, egyszerre csak ott pompázott előttem az óriási angolkert, mohos és ezüstfehér fatörzseivel, haragoszöld tisztásaival, egy-egy domboldallal, amelyen tülevelü fenyvesek sötétlettek, s egész sereg hófehér márványszobor­ral, amelyek hol férfiasan merész, hol merengően asszonyi pillantással néztek végig, amikor szemlesütve elhaladtam mellettük... Jó tiz percbe tartott, amig a kaputól a kastély főbejárata elé értünk, ahol a portás egy borotvált, szigoru tekintetü komornyiknak adta át a levelemet.

- Louis, vigye csak föl ezt a méltóságos urnak, majd a fiatal ur addig leül itt erre a padra, amig maga a választ lehozza neki...

Helyet mutatott, aztán visszament a kapu mellett lévő házikójába, mig én, a komornyik után pillantva, azon törtem a fejemet, hogy miért hivnak egy inast Louis-nak a Bakony lábánál, ahol francia szót csak akkor hallottak utóljára, amikor a Napoleon győző hadseregéből véletlenül idetévedt egy lovas kürasszier... De nem volt sok időm a töprenkedésre, mert a komornyik pár perc mulva visszatért.

- A méltóságos ur várja odafönn a dolgozószobájában... Csak sziveskedjék fölfáradni az emeletre, majd az udvarmester ott eligazitja, hogy merre tartson...

Mikor a hófehér márványlépcsőn, amelyet vastag szőnyeg boritott, megzavarodva fölfelé ha­lad­tam, a lélegzetem szinte elállt a csodálkozástól: ugy tetszett, hogy valami francia royalista herceg kastélyában járok. A királyi palotákkal vetekedő fényüzés közepette, légmentesen elzárt, előkelő világban, ahova a közönséges halandó talán sohase juthat be... A lépcsőház karfája mintha vert aranyból lett volna, a menyezet üvegboltozatán át zöld napsugarak ömlöttek be, s négy márványba vésett faun titokzatos vigyorgással tartotta kezében az óriási kandellábereket... Mindez olyan volt, mintha álom lett volna, mert ekkora fényüzést még sohase láttam életemben...

De a hall emeleti részén már várakozott rám egy frakkos, érdemrendes öreg ur, ezüstfehér hajfürtökkel, amelyek szinte bájossá tették komoly és barátságos arcát.

- Maga, ugy-e, az a fiu, akit a főtisztelendő tanár ur ajánlott?... Tessék csak velem jönni, azonnal bevezetem a méltóságos urhoz...

Átmentünk vagy tiz-tizenkét szobán, amelyeknek falait különböző szinü selyemtapéták boritották, csillogó csecsebecsék, üvegszekrények, képek között, amelyeket jóformán nem is láttam izgatottságomban, mert szinte megdöbbentett az a tudat, hogy pár pillanat mulva ott fogok állani az utolsó Szentandrássy előtt... Vajjon hasonlit-e az ükapjára, akinek a portréját a régi Vasárnapi Ujságban láttam, s aki háromszáz évvel ezelőtt százhatvan vitézzel védelmezte meg a török elől a szentandrási várat, a csóti-hegyen álló vércsefészket? Még visszaemlékez­tem rá, hogy diákkoromban akárhányszor reszketve néztem a XVI. századbeli Szentandrássy Ferenc félelmetes arccsontjait, s vad, kiugró szemeit, amelyek fenyegető zordonsággal me­red­tek rám... Vajjon hasonlit-e rá a kései unoka?... Egy pillanatig az az érzés fogott el, hogy el kell menekülnöm innen, mert amugy se lesz bátorságom hozzá, hogy a kérésemet elmond­­jam... De az udvarmester most egyszerre megfogta a karomat és mosolyogva igy szólt hozzám:

- Most következik a méltóságos ur dolgozószobája... Itt már nincs szüksége rá, hogy tovább kalauzoljam...

Nagyot lélegzettem és megkopogtattam a cirádás szárnyasajtót, amire egy vékony gyermekhang szólalt meg belülről:

- Entrez!

A kezem a kilincsre tettem és fölnyitom: de az első percben nem láttam mást, mint a káprá­zatos termet, amelynek karikás ablaküvegein tompán, szeliden szüremlett be a májusi délelőtt verőfénye... A szőnyegek között ezüstveretü butorok álltak, antik szekrények és állványok, egy fekete orgona, amelynek sipjai sárgás csontfényben csillogtak, s a falon egy embernagy­ságu portré, amely egy hatalmas szál katonát ábrázolt: vörös magyar kalpagban, kócsag­­tollá­ban ezüst pálcával, a kócsag alján kétfejü sassal, amelynek mellében Magyarország cimere ragyogott... A fiatal tiszt válláról ezüsttel himzett párducbőr omlott le, amelyet brilliánsokkal diszitett sziporkázó csatt fogott össze...

- Maga az a fiatal ur, akiről az öreg Somlár páter irt nekem? - kérdezte most ujra az előbbi sipogó gyermekhang, amire megdöbbenve néztem szét a dolgozószobában, s az egyik öblös karosszékben megpillantottam Szentandrássy kamarást, a régi hadvezér unokáját, a familia legutolsó tagját, - s ekkor ugy éreztem, hogy egyszerre megáll a szivverésem... A karosszékből ugyanis egy kicsike, pupos, madárcsontu emberke nézett szembe velem, egy furcsa kis törpe, aki apró szemeivel nyájasan pislogott, amikor hirtelen összeszedtem magam és meghajoltam előtte...

- A páter azt irja, hogy valami tudományos munkán dolgozik, - folytatta a kamarás szeliden, miközben tetőtől-talpig fürkésző pillantással nézett végig rajtam.

Csak a második megszólitásra tértem annyira magamhoz, hogy értelmesen válaszolhattam a kérdésére.

- Igenis, méltóságos uram, a magyar testőrökről akarok irni egy pályamunkát, amelylyel, remélem, meg fogom nyerni az egyetem kétszázforintos Katona József-diját... Ha tehát oly kegyes lenne, hogy könyvtárában való buvárkodást megengedné, olyan jót tenne velem, amit sohase felejtenék el életemben...

Szerény, majdnem alázatos hangon mondtam ezt, attól félve, hogy talán vissza fogja utasitani a kérésemet, - de legnagyobb csodálkozásomra felugrott a helyéből, s csillogó szemmel, szinte izgatottan tette kicsike gyermekkezét a vállamra.

- A magyar testőrökről akar irni, és azt kérdezi, hogy akarom-e támogatni a munkájában?... Édes fiam, boldog vagyok, ha a szolgálatára lehetek, s köszönöm, a szivemből köszönöm, hogy a nemes testőrség dicsőitésének szenteli az idejét és a talentumát...

Ámulva néztem rá, mert sejtelmem se volt róla, hogy mi az, ami ennyire kihozza a sodrából, de nem volt időm a további töprengésre, mert a kamarás most, a buzgóságtól lihegve folytatta:

- Ha ugy akarja, mindjárt átmehetünk a könyvtárba, mert nem akarom, hogy egyetlen pilla­natot is elveszitsen... Ha mindent el szándékozik olvasni, amit a fiuk életéről talál, akkor ugyancsak sietnie kell, hogy a munkáját megkezdje...

Karonfogott, s gyors léptekkel vitt magával a kastély hatalmas folyosóin, amelynek falairól egyenruhás, fiatal katonák arcképei néztek szembe velem, átvezetett a fegyvertermen, a galériákon, az archivum polcai között, s egyszerre csak feltárta az egyik nehéz tölgyfaajtót, amelyen belül egy óriási könyvtár vaskos kötetei tüntek a szemembe... A csavart márvány­­oszlopok közt, a karzat művészi faragványain belül, vagy tizezer könyv sorakozott egymás mellé, antik, nagyértékü kötésekben, melyeknek hátán tompa fényben csillogtak a különböző munkák aranyos feliratai... Szentandrássy széles gesztussal mutatott a zsufolásig telt polcokra, aztán igy szólott:

- Ime, ez a sok könyv, mind arról a korszakról fog beszélni önnek, amelyben a fiuk ragyogó élete lefolyt... Itt hagyom, buvárkodjék közöttük a kedve szerint, én imádkozni fogok a jó Istenhez, hogy segitse és támogassa a munkájában....

A következő percben már egyedül voltam a könyvtárban, amelynek csöndjét nem zavarta meg profán lárma: szinte ugy rémlett, hogy száz és száz mértföldnyire vagyok minden emberi tüle­ke­déstől, egy magános szigeten, ahol csak meghalt, nagy szellemek sugják a fülembe rég kialudt életük titkait... Egy pillanatig mozdulatlanul álltam az egyik oszlop mellett, arra gondolva, hogy miért nevezte a furcsa öreg ember kétszer is „fiuk”-nak a magyar testőröket, de lassanként magamhoz tértem ámulatomból, s megilletődve közeledtem az egyik polchoz, hogy a könyvek elhelyezése felől tájékozódjam... Vagy két óra hosszáig ott buvárkodtam a bibliotékában, s mikor délfelé ismét visszatértem a Szentandrássy kamarás dolgozószobájába, a fejem kóválygott a csodálkozástól: a tizezer könyv mind ugyanarról a korszakról szólott, a XVIII. század második feléről, attól a naptól kezdve, amikor Mária Terézia királynő ama nevezetes szavakat kimondotta: „Ugy kivánom, hogy testem körül fiatal magyar sereg őrködjék.” Európa egész története, a magyar testőrség élete, kalandjai, irodalmi müve, az egykori folyóiratok, a megyék és követek följegyzései, a naplók, a diáriumok, a kéziratos memoire-ok: mindaz ezer és ezer kötetben sorakozott egymás mellé a hatalmas polcokon, akár ha egy csöndes sirboltban jártam volna, ahol ötven év halottjai, dicsősége, ragyogó emlékei pihennek...

- Nos, talált valamit fiacskám? - kérdezte a kamarás emelt fővel, amikor megint ott álltam előtte, a százesztendős orgona mellett...

Elfogultan mondtam köszönetet a jóságáért, s elgondolkodva, lehajtott fővel mentem végig a parkon, a bólogató platán-lombok között, a városka alacsony házai közé... Miféle titka van a pupos vén ember életének?... Miért vette körül magát e poros dokumentumokkal, amelyek egy sirbadőlt világ szineiről és hangjairól beszéltek neki?... Mi oka lehetett rá, hogy a XVIII. századot feltámaszsza, s most, e késő korszakban is ott éljen az Orczyak, a Bessenyeyek, a Báróczyak között, a hajporos milieuben, amelynek minden gavallérja rajongva zárta szivébe a bájos királynő képét, s szerelmes költeményekben dicsőitette azokat a hölgyeket, akiket a királyasszony kiszemelt a számára?

Ezen az estén nem mentem be a kávéházba, mert bántott volna a mulatozó emberek lármája, hanem éjfélutánig ott kószáltam a vár néma bástyái között, ahol a kedvem szerint fölidéz­hettem a daliás magyar fiuk képét, akikért száz évvel ezelőtt minden asszonysziv hangosan dobogott a császárváros ablakai mögött... Mikor hajnaltájt végre lefeküdtem, ugy tetszett, hogy a sötét szoba egyszerre ragyogóvá lesz: trombitaharsogás közt lovagoltak el ágyam előtt a magyar gárdisták, élükön Eszterházy herceggel, a kapitányukkal... A menet előtt aranyos uniformisokban haladtak a kengyelfutók, a vadászok, a vigyázó mesterek, egy hófehér ménen pedig, amelyet kékruhás, szőkehaju apródok vezettek, ott ült a daliás herceg, kalpagján káprá­zatos gyémánttal, amely a nap fényességével vetekedett...

Másnap, harmadnap szorgalmasan nekifeküdtem a Szentandrássy-könyveknek, s éppen az öreg generális verseit olvasgattam, amikor a házigazda egy délután csöndesen benyitott hozzám a bibliotékába.

- Nos, megy-e a munka, kis fiam? - kérdezte kezeit dörzsölgetve.

Ismét hálálkodni kezdtem neki, hogy a ritka kincseit föltárta előttem, de ő egy kézmozdulattal félbeszakitott.

- Én vagyok hálás, amiért ezt a korszakot választotta... Boldoggá tesz, hogy a fiatalabb nemzedék is érdeklődik a pajtásaim iránt, akik most, fájdalom, már sötét falusi sirboltokban nyugosznak, s engem, öreg cimborájukat, egészen egyedül hagytak a világon... A gárdisták csöndes emberekké lettek, pedig valaha, - jó istenem, az övék volt ez az egész gyönyörüséges világ... Elszéledtek, porrá lettek, nem ütik össze soha többé az ezüstsarkantyujukat, - és én csak az emlékük fölött virrasztok, amig egy boldog napon az én koporsómat is oda nem helyezik az öreg hadnagyé mellé, aki immár kerek száz éve nyugszik a Szentandrássyak kriptájában...

- A méltóságos ur Szentandrássy Ferencet gondolja, az egykori hires testőrhadnagyot? - kérdez­­tem elfogultan, mert szinte megdöbbentett a különös hang, amelyen a kamarás a néhai gárdistákról beszél.

- Őt is, meg a többi atyámfiát is, akik a magyar nemesi gárdában szolgáltak. Minden Szent­andrássy ott töltötte a fiatalságát, Ferenc dédapám pedig hatvanhét éves koráig ott lakott a gárdaházban, s Bécsből kellett ideszállitani a kriptába, ahol az ősei csontjai pihennek... A nagyapám, az édesapám is gárdista volt, s kicsike koromban, a nagy cserépkályha mellett ülve, én is ott lebzseltem álmaimban az aranyos ajtók mögött, amelyeken belül a szép királyasszony pihent éjjelenként az ő függönyös ágyacskájában... Mert engem nem dajkamesékkel altattak el, hanem gyönyörü, ragyogó történetekkel, amelyeknek az ükapám meg a dédapám voltak a hősei... A délceg gárdisták, akik a legszebb grófkisasszonyokat hozták haza Magyarországba a Mária Terézia udvarából...

A gyermek-hangocskája remegett a fölindulástól, amikor ezeket mondta, s én zavartan, meg­döbbenve néztem rá: ez a pupos, torzszülött emberke lenne a daliás Szentandrássyak unokája, a rettenthetetlen vitézeké, akik épp ugy megállták a helyüket a háboruk tüzében, mint a szép asszonyok selymes butorai között?... De ő nem vette észre az ijedtségemet, s ragyogó pillantással nyult a kezem után, miközben igy szólott:

- Én lehetek csak hálás, amiért a testőrökről ir, én mondhatok csak köszönetet, amiért a meg­halt pajtásaim emlékét föl akarja támasztani a feledés homályából...

Vagy három hétbe tartott, amig a följegyzéseimmel valahogy elkészültem, s egy napon, alko­nyat­tájt volt, alázatosan bekopogtattam a kamaráshoz, hogy a jóságáért köszönetet mondjak. Mikor a dolgozó-szoba ajtajához értem, egy pillanatig megállottam a küszöbön: belülről egy harmónium bánatos hangjai hallatszottak ki a folyosóra. Haboztam, hogy bemenjek-e, de mivel bucsu nélkül nem távozhattam a kastélyból, félénken kopogni kezdtem az ajtón, s mivel választ nem kaptam, halkan benyitottam a dolgozó-szobába. Odabenn titokzatos homály borult már az antik butorokra, amelyekből csak az ezüst csillogása vált ki egy-egy sarokban, s felülről, az ólomkarikás ablak vérvörös üvegén át ömlött be egy vékonyka sáv a lenyugodni készülő nap sugaraiból... Ugy tetszett, mintha egy magános klastromban járnék, valahol a jó isten háta mögött, megfeketült tölgyfabutorok között, s egy öreg, istenfélő barát ülne az ala­­csony harmónium mellett... Sokáig nem volt bátorságom hozzá, hogy megszólaljak, de végre - a homály mindinkább növekedett - szerényen köhécselni kezdtem, amire Szentandrássy kamarás felállott és körülnézett.

- Ki az? - kérdezte csodálkozva, és a hangja még furcsábbnak tetszett, mint rendesen.

- Én, méltóságos uram, ezer bocsánat, hogy zavarni bátorkodtam...

Egészen odalépett mellém, s gyöngéden a kezem után nyult.

- Maga, fiam, a néhai testőrök krónikása... Üljön le és meséljen nekem valamit; itt a sötétség­ben jól esik, ha az ember a régi dolgokról elbeszélgethet... Mert én csak a régi dolgokat szeretem, a mai világról annyit se tudok, mint a kicsike gyermek... Megismerte, hogy mit játszottam az imént?

- Nem tudom, méltóságos ur...

- Haydn egy szerzeményét, amit a mester a kismartoni kastélyban irt, amikor a testőrkapitány zenekarát igazgatta... Abban az időben volt ez, amikor a dédapám is ott mulatott Kismarton­ban, a fiatal, kéthetes feleségével, a csodaszép Hohenwarth grófnéval, akinek az arcképét a rózsaszin szalonban láthatta... Hát a munkájával hogy halad, kis barátom?...

- A munkám ma befejeztem, méltóságos ur... És éppen azért jöttem, hogy mégegyszer köszö­netet mondjak a jóságáért, amelylyel a kérésemet teljesitette.

Éreztem, hogy rám néz a homályban, a hangja pedig reszketett, mintha sirni készülne.

- Elmegy? - szólt halkan, - Elmegy... és egyedül hagy engem?... Istenem, már annyira bele­szoktam a gondolatba, hogy mindennap itt látom körülöttem...

Átölelt és megcsókolta a homlokomat, s engem valami sajátságos megindulás fogott el, mint­ha az apámtól, vagy a legjobb barátomtól bucsuztam volna... Az öregember pedig szeretettel megsimogatta a barna hajfürteimet, - és mintha magában beszélt volna, halkan, ellágyulva mormolta:

- Te vagy, kis fiam, az egyetlen élő lény, akit életemben megszerettem, - és te is elhagysz, te is bucsut veszel tőlem... Nincs más pajtásom, mint a halottak, a sirban nyugvó erős és jókedvü fiuk, akik éjjelenként megjelennek az ágyam mellett, - és vidáman paroláznak és beszélgetnek velem, amig csak a hajnali világosság ki nem gyulad... Ők az én barátaim, akik az életem nagy tragédiájáért megvigasztalnak, ők, akik engem, a kicsike szörnyeteget, épp olyannak látnak, mint a dédapámat, meg az ükapámat... Mert lásd kis fiam, a sors nagyon kegyetlen volt a te öreg barátodhoz: a régi gárdisták szivét, fantáziáját, érzéseit helyezte az én törékeny testem­be... A lelkem ott szeretne járni a harcmezőkön, a szép asszonyok szalonjában, ahol az őseim annyi diadalt arattak, - és a valóságban nem mehetek ki az emberek közé, mert megborzadnék tőle, ha a sajnálkozó pillantásukkal találkoznám... És nem én vagyok az egyedüli, kis barátom, akivel az élet ezt a rémületes tréfát elkövette: hány szerelmes trubadur jár itt a földön, akinek lelkét csenevész testbe öltöztette a végzet, hány hős, akit egy szellő ledönt a lábáról, mig a rosszak, a gyávák, a nyomorultak egy-egy Antóniusz külsejével tobzódnak a sikerekben és a dicsőségben... Ezért kerülöm az embereket, mert reszketek a gondolattól, hogy sajnálkozó tekintettel néznek végig rajtam... Érted most már, hogy miért vonultam vissza a világtól, s miért keresem a pajtásaimat a halottak között, akiknek szemében a régi Szentandrássy vagyok, a délceg, szerelmes gárdista, a legszebb királyasszony lovagja? Amig éjszakánként ébren virrasztok az ágyamban, velük lovagolok tüzes hajrában az Esterházy herceg brilliántos forgója mögött, a sarkantyumat összeütve udvarolok a legbájosabb bécsi grófnénak, s a magyar táncommal bámulatba ejtem az asszonyokat, akik lelkesedve megtapsolnak... És az álmom igazsággá lesz, mert nincs, aki fölébreszszen belőle... Somlár páteren kivül te vagy az első idegen, kis fiam, akivel husz év óta beszéltem... és most... amikor tetőled is elbucsuzom, ugy érzem, mintha rohamosan közelednék az az idő, amikor igazán találkozni fogok az álom­béli pajtásaimmal...

Igy szólt és én nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki: abban az időben még nem voltam járatos a semmitmondó frázisok tudományában... Némán megráztam a kezét és távoztam, s hosszu, nagyon hosszu ideig elérzékenyülve gondoltam a kis pupos emberre, aki a régi testőrök szivét hordozta behorpadt mellkasában... Később elkerültem a kis városból; - a Katona József-dijat nem nyertem meg és a szürkeszemü leány férjhez ment egy vidéki bérlőhöz - s csak évek mulva, egy ragyogóan szép pünkösdi napon, látogattam megint haza, azon a napon, amikor Szentandrássy Gézát temették. A város ki volt forgatva a rendes képéből, a kastély kapui tárva-nyitva állottak, a park fái között hullámzó sokaság várta a halottat, s az öreg püspök a harangok zugása között haladt föl a márványos lépcsőházon át az emeleti szalonba. Végre lehozták a koporsót, diszbe öltözött megyei huszárok kivont karddal, oldalukon cifra lóding­gal sorakoztak körülötte, mig két szőke, kékruhás apród lehajtott fővel hozta a koporsó után a családi cimert. A temetésre kirukkolt a városban állomásozó honvédség is, s a derék hadfiak háromszoros sortüzet adtak a nyitott sirboltnál, mert a halott, valami furcsa szeszélyből, ezt a katonai tisztességet könyörögte ki magának az öreg honvédezredestől, aki nagy tisztelője volt a most már magvaszakadt Szentandrássy-nemzetségnek. A vidéki nyárspolgárok mosolyogtak ezen a furcsa óhajtáson, s az egész sokaságban talán én voltam az egyedüli ember, aki meg­értettem a szegény halott kivánságát. És ahogy a koporsót a kriptába levitték, s a puskák durranása rémes lármával verte föl a temető csöndjét, ugy tetszett nekem, hogy a pupos Szentandrássy lelke boldogan lebeg a magasságban, mert legalább halálában egyenlőnek érezte magát a régi gárdistákkal, akikhez most mindörökre megtért.