II.

Az öreg Jablonszky doktor harmincnyolc év óta praktizált Bakonyvárott. Még a kiegyezés előtt telepedett meg a kis túl a dunai városban, ahol atyja hosszu időn át a vármegye első tisztviselője volt. Jablonszky vicispán kedvéért, aki talán félszázadon át is jó barátja, kereszt­komája, bizalmas tanácsadója volt a bakonyvári familiáknak, szivesen látták a bécsi egye­temről hazatérő fiút is.

Kevéssel azután, hogy a fiatalember a doktori pályát megkezdte, a vicispán megtért a családi sírboltba, ahol megholt felesége már sok év óta várakozott rá. A fiút azonban kegyeikbe fogadták a hálás kisvárosiak, annál is inkább, mert Jablonszky doktor ugyancsak értette a mesterségét.

Az orvos később megnősült és családot alapított; épp oly egyszerü, puritán nőt vett feleségül, amilyen ő maga volt; Szebenyi Ilonát, a püspöki jószágkormányzó egyetlen leányát. Házuk a csöndes és nyugodt megelégedés tanyája volt; a doktor nemes ambicióval gyógyította betegeit, az asszony egész az önfeláldozásig élt a férjének és a gazdaságának. Régimódi, egyszerü, derüs és megelégedett ház volt ez; mindenki csak azzal törődött benne, hogy a környezete boldog legyen. Még a cselédek is tíz-tizenöt évig szolgáltak Jablonszkyéknál, mintha a ház­beliek nemes önzetlensége reájok is átragadt volna.

A doktorék harmonikus életét azonban a végzet, úgy látszik, megirigyelte; nagy és súlyos csapások zavarták meg a derék és tisztalelkü emberek nyugalmát. Három gyermekük, akikkel a sors megáldotta házasságukat, rövid időközökben meghalt; a híres orvos, aki annyi kétség­be­esett család küszöbéről tudta távoltartani a kegyetlen csontembert, a maga házát nem bírta megóvni a borzalmas vendég látogatásától. Ő is, a felesége is, tehetetlenül nézték, amint az ártatlan kicsikék rémes harcot vívtak a halállal, amely utóvégre is győzedelmesen suhant ki az emeletes piaci házból; a szegény szülők örömét, reménységét könyörtelenül elrabolták a kicsiny koporsók, amelyeket, egy-egy leírhatatlanul rémes napon, a cinikus idegenek elvittek tőlük. Egy-egy három- és négyéves fiúcska, s egy másfélesztendős, édes, szőke leány hagyta így el őket mérhetetlen bánatukban; s a gyász hosszu időkön át ott tanyázott a csöndes és tisztaságtól ragyogó szobákban. Már-már lemondtak arról, hogy valaha még gyermekkacagást hallanak maguk körül, amikor a gondviselés váratlanul megkönyörült rajtuk; tizenöt évvel azután, hogy a kis Erzsike lázas teste mindörökre kihült, a gólya váratlanul beállított hozzájuk. Jablonszky doktor ekkor a negyvennegyedik évében járt, az asszony túl volt harminchármon; az áldást régen nem várták többé. Amikor a férfi első ízben állott meg a gyermeke égszínkék bölcsője mellett, sokáig szótlanul nézte az alvó leánykát; aztán megindult pillantást váltott a feleségével, miközben - talán először gyermekkora óta - halkan, magába térve, mondott el néhány szót ahhoz a rejtélyes hatalomhoz, amely a földiek sorsát intézi.

- Legyen elég, - rebegte, anélkül, hogy az ajka megmozdult volna, - legyen elég a szenvedé­sekből, amiket beláthatatlan bölcsességedben reám mértél. Sírva könyörgök hozzád, hagyd itt ezt a kicsike lelket, aki az elveszett hitemet visszaadta...

A gondviselést, úgy látszik, meghatotta a néma ima; a kis leányt nem kivánták vissza az égiek. Bájos, egészséges és vidám gyermekké serdült, aki a szülőit mindazokért a szenvedésekért kárpótolta, amelyek fiatal éveiket gyászba borították. Amikor a selymeshaju leányka hízelked­ve kuporodott föl az édesapja ölébe, s forró kezecskéit a megindult férfi nyaka köré fonta, a doktor szemét elfutották a könnyek, s halkan, hálától kicsorduló szívvel rebegte:

- Látod, látod, mégis csak meg volt írva a sors könyvében, hogy mi is boldogok legyünk...

A kis leányt úgy nevelték föl, mint valami hercegkisasszonyt; még a szellőtől, a napsugártól is féltették. Módjuk, Istennek hála, volt hozzá, hiszen e gyermeken kivül nem volt más, akiért takarékoskodniok kellett volna. Sárika már hétéves korában a saját pony-fogatán kocsikázott, később pedig, a havas téli estéken, a város minden előkelő leánya a Jablonszky-ház ebédlő­jében gyakorolta magát Sárikával együtt a táncolás művészetében. Amikor a bakfisleányka, szép és komoly mamája oldalán, a kisváros utcáin végigment, a kereskedőnék kifutottak a bolt elé, hogy egy pillantást vessenek a viruló gyermekre, akinek szőke hajába égszínkék selyem­szalag volt kötve: s aztán kissé irigykedve, de kénytelen elismeréssel szólottak:

- Bizony Isten, valóságos kis tündérkisasszony...

Igy nevelkedett föl, így lett eladóleánnyá Jablonszky Sárika. Szinte észrevétlenül érte meg a tizennyolcadik esztendejét; pedig a szülőknek úgy tetszett, hogy még tegnap rövid szoknyács­kájában tipegett a gyermekszoba parkettjén, s selypítve, gügyögő szóval altatgatta a babáit a szőnyeges fészekben. Mily gyorsan, mily rohanva tünt el ez a hosszu idő a multak tengerében! A doktor, napi munkájából hazatérve, amikor vacsora után a világos ebédlőben a megszokott karosszékében hátradőlt, néha lopva egy pillantást vetett a leányára, aki elmerülve olvasott valami könyvet, vagy a kézimunkájával babrált, miközben mosolyogva, jó pajtásként nézett csöndesen szivarozgató édesapjára.

- Ugy-e, hogy gyönyörü? - sugta oda a feleségének, aki a kredencben rakosgatott, vagy a fehérnemüs szekrénynél volt elfoglalva.

S megfeledkezve apai tekintélyéről, gyöngéden, hogy szíve csak úgy nevetett belé, így szólott a felnőtt kisleányához:

- Hagyd már azt a munkát és gyere ide egy kicsit... Mégis csak szörnyüség, hogy el hagynál epedni egy csókod után...

Sári ilyenkor ledobta az asztalfutóját vagy a tálcakendőjét, s hizelkedő kis cica módjára kupo­rodott az édesapja ölébe. És a doktor, elfeledkezve róla, hogy nagy, eladó kisasszonnyal van dolga, épp úgy becézgette, dédelgette a leányát, mint valaha, tizenöt esztendővel ezelőtt, mikor még Sárika cukrot vagy játékszert keresett a télikabátja zsebében...

- Szeretsz? - kérdezte tőle, amíg a torkát szinte fojtogatta a sírás.

A leány ilyenkor a két keze közé fogta az édesapja arcát, de a szerelmi vallomását már nem mondhatta el, mert Jablonszkyné megbotránkozva nézett az urára, s szigorúan, korholó hangon szólott közbe:

- Ne rontsad el azt a leányt, hiszen már úgyis eléggé elbizakodott... Úgy bánsz vele, mintha még mindig pólyásbaba lenne... Inkább hagyd, hogy a kézimunkájával végezzen, mert ha így halad, hát a jövő télen se lesz készen vele...

A doktor ilyenkor gyáván meghátrált, mert a felesége neki épp úgy imponált, mint a leányá­nak. Tréfásan elhessegette hát magától a hizelkedő Sárikát, miközben apai tekintélyét vissza­nyerve így szólott:

- Igaza van az édesanyádnak, a legfőbb ideje, hogy a tálcakendőket bevégezzed...

Sári ilyenkor engedelmesen távozott, de előbb perfidül súgott valamit az édesapja fülébe. Ezt súgta:

- Ugyan ne affektálj, apa, törődöl is te a tálcakendőmmel... Sokkal jobban szeretnéd, ha tovább is itt ülnék az öledben...

A doktor ekkor a fejét rázta és szerelmes pillantást vetett a leányára.

- Na már csakugyan igaz, hogy elbizakodott vagy... Haszontalan kis békája, még miket nem gondol felőlem!...

Máskor azonban, ha a betegeivel szokatlanul korán végzett s a rendelőszobából átnézett a lakásba, ahol Sárika, az édesanyja parancsából, az éjjeliszekrények fiókjait törülgette, meg­döbbenve szaladt ki a feleségéhez, aki éppen a szakácsnővel tárgyalt:

- Te mondtad, hogy az a kis leány a hálószobát tisztogassa? - kérdezte a fejét rázva.

- És mi kifogásod van ellene, ha én mondtam?

- Az a kifogásom, hogy nem akarom, hogy a kezeit feltörje... Mirevaló a szobaleány, ha a gyermekeddel végezteted a legdurvább munkát?... Ha én élek, úgyse fog olyan emberhez menni, aki azt kívánja tőle, hogy a lakását tisztogassa...

Jablonszkyné ilyenkor összeszidta az apát, - az ő szidása egyébként nem volt valami vesze­delmes, - Sárika pedig két-három napig nem törődött a hálószobával és az éjjeliszekrények fiókjaival.