III.

Lénárt Endre karrierjének első fejezetére a bakonyváriak még igen jól emlékeznek. Vagy huszonöt évvel ezelőtt lehetett, hogy a Schober Péter fia cég tulajdonosa, ifjabb Schober Károly, egy kenderszínü, sovány fiút hozott magával Budapestről Bakonyvárra azzal a szán­dékkal, hogy a gyereket a füszerüzletében kitanítja. A kaszinóban, dominózás közben, elme­sél­te, hogy az új inas szerződésével tulajdonképp a kegyeletnek áldoz, mert a fiu édesanyja nem más, mint ama Kertész Mária nevü hajadon, aki húsz éven át szolgált az öregebb Schober-család szentkép-utcai házában, sőt a füszer- és gyarmatáru-üzlet jelenlegi tulaj­do­nosát, hathónapos korától tizennégyéves koráig fölnevelte. Kertész Máriát egyenesen a szentkép-utcai házból vezette oltárhoz egy Lénárt nevezetü péklegény, aki később budapesti műhelyekben dolgozott, de időnek előtte elpusztult hektikában. Az asszony most, öreg napjai­ra, dajkának állott be valami pesti izraelita családhoz, a gyerek pedig visszakerült Bakony­várra, ugyanabba a hajlékba, ahol az édesanyja negyedszázadon át őrölte minden este a feketére pörkölt kávészemeket...

Lénárt Endre tehát kitanult a füszerüzletben, sok szidást kapott a főnökétől, még több verést a segédektől, de mindez, alapjában véve, nem ártott néki: idejében fölszabadult, s tisztességesen megtanulta a füszerességhez szükséges tudományokat. Mint segéd is ott maradt a Schober Péter fia üzletében, ahol fokozatosan, sőt később soron kívül emelkedett első segéddé, majd üzletvezetővé lett, attól kezdve pedig, hogy ifjabb Schober Károly kizárólag a szőlőgazda­ságnak szentelte az idejét és a tehetségeit, teljesen a maga izlése szerint kormányozta a hatvan évvel ezelőtt alapított üzletet. Schober ugyanis ekkor már nem igen törődött a füszerekkel és gyarmatárúkkal; reggeltől-estig öreghegyi szőlőjével babrált, aranyérmekről és elismerő okle­ve­lekről álmodozva, amelyekkel a szakemberek a pincészetét kitüntetnék.

A megvagyonosodott kereskedő jóformán csak újév napján törődött a boltjával, amikor Lénárt fekete császárkabátban tisztelgett nála, s az évi mérleg egy kaligrafikus példányát bemutatta neki. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Schober, aki akkor is a boros palackjai etiketjeit ren­dez­gette, váratlanul így szólott az üzletvezetőjéhez:

- Az inventáriumot persze az idén is pontosan megcsinálták?

- Meg, főnök úr.

- Így tehát tiszta képünk van az összes aktivákról és passzivákról?

- Igenis, főnök úr.

Schober erre az ablak felé tartott egy borral megtöltött mintaüvegecskét, jól megnézte az aranysárga folyadékot, aztán így szólott:

- Mondanék magának valamit: vegye át tőlem a saját nevére az üzletet.

Lénárt e szavakra elsápadt; nem lehetett tudni, hogy az örömtől, vagy a meglepetéstől-e? Azután ezt mondotta:

- Én vegyem át az üzletet, főnök úr? Hiszen, ha megtehetném, nem cserélnék a római pápával se, de hol vegyem én azt a pénzt, ami az ilyen vállalkozáshoz szükséges?

- Hát nincs semmi megtakargatott pénze?

- De van főnök úr... Van négy- vagy ötezer forintom a takarékpénztárban, hiszen tizennégy év óta nem adtam még ki egy fölösleges krajcárt sem! De mi az a négy- vagy ötezer forint?... A Schober-üzlethez az annyi, mint egy félkrajcár...

Schober Károly megtörölte egy kendővel a mintapalackot, aztán ráütött az üzletvezetője vállára.

- Maga tudja, hogy nem vagyok barátja a sok beszédnek, hát most is röviden fogok végezni... Én eladom magának a füszerüzletet, még pedig minden cikket tíz százalékkal a beszerzési áron alul... A vételár fejében egyelőre négyezer forintot fizet, a többit pedig negyedéves részle­tekben törleszti... Áll az alku?... Ha fölcsap, hát menjen el a közjegyzőhöz, az majd megcsinálja magával a szükséges iratokat...

Lénárt fuldokolva rebegett hálát, s hat héttel később már az ő cégtáblája függött a történelmi jellegü firma helyén. A Kertész Mária fia e váratlan esemény révén egyszerre számottevő tagjává lett a bakonyvári társadalomnak...

Azok, akik a változás következtében a régi cég rohamos sülyedésétől tartottak, csakhamar be­ismerték, hogy tévedtek; Lénárt Endre jól értette a dolgát, s ugyancsak föllendítette Bakonyvár legrégibb üzletét. Hajnaltól napestig szinte emberfölötti módon dolgozott, s fáradságának meg is volt a jutalma: az új ember vagyonhoz, tekintélyhez és pozicióhoz jutott. Három év mulva már a városi képviselőtestület tagjává lett, röviddel azután pedig, amikor a Bakonyvári Nép­bankot megalapították, ő is bekerült az igazgatóságba. Ekkor már tudták róla, hogy vagyonos ember; s a respektust, amellyel polgártársai körülvették, még emelte, hogy a leendő virilista a hírneves Harpagonnál is fukarabb volt. Ha egyszer ráült a pénzesládájára, egy krajcár nem sok, de annyit se engedett ki a kezei közül a maga jószántából. A kaszinóba ugyan följárt, de a pincérnek, aki eleintén neki is fölkínálta a feketét és a kapucinert, furfangosan ezt válaszolta:

- Most még ne, majd talán később... Otthon már megittam a feketémet...

A takarékbetétjei már meglehetősen emelkedtek, amikor Lénárt Endre szakított az agglegény-élettel; de csodálatos: a házasságában nem a pénzt kereste, hanem - legalább a látszat szerint - a szívére hallgatott. A törvényszéki elnökék nevelőnőjét vette feleségül, a molett, piszeorru Terka kisasszonyt, aki néhanapján, a kis növendékével sétálgatva, barátságosan megállott a boltja előtt, s hosszan mesélt neki Budapestről, a szülői szegénységről, s a sziniiskoláról, amelybe vérmes reménységekkel iratkozott be, de ahonnan, a pályatársnői intrikái folytán, távoznia kellett. Szerencsére megvolt a tanitónői diplomája is, s így arra, hogy éhen haljon, mégse került a sor.

Terka kisasszony, egy áprilisi estén, a növendékei nélkül jött be a boltba, s citromot meg kocka­­cukrot vásárolt. Lénártnak föltünt, hogy a szemei ki vannak sírva, körülöttük pedig fekete karika húzódik.

- Valami baja történt? - kérdezte érdeklődve.

A leány lemondólag intett, aztán mélységes szomorúsággal válaszolt.

- Higyje meg, Lénárt úr, okosabb dolog lenne, ha minden szegény leányt, mindjárt a születése után a vízbe fojtanának...

A kereskedő ösztökélésére bőbeszédüen elmondotta, hogy mi történt vele; az elnökné azzal gyanusította meg, hogy az urával kacérkodik, s fölmondás nélkül kitette a házából.

- És most mi a szándéka? - kérdezte Lénárt.

- Mi lenne? Ma éjjel a szállodában alszom és holnap reggel elutazom a szüleimhez...

Lénárt erre szó nélkül nyújtotta át csinos vevőjének a citromot és a kockacukrot, de másnap reggel, a vonat indulása előtt, megvárta Terka kisasszonyt a szálloda kapujában. Ezt mondotta neki:

- Az éjjel sokat gondolkodtam kegyed felől... Mit szólna hozzá, ha arra kérném, hogy ne menjen vissza Budapestre?

- Hát mit tegyek? - kérdezte a leány elbámulva.

- Én csak egyszerü ember vagyok, - folytatá Lénárt, - iskolába se jártam, de a szivem és az eszem azért helyén van... Ha nincs kifogása ellene, hát jőjjön hozzám feleségül...

Terka kisasszonynak nem volt kifogása, s a házasság két hónap mulva megtörtént. Az elcsapott nevelőnő mint vagyonos úriasszony tért vissza a bakonyvári társadalomba.

Megbánta-e Lénárt Endre pillanatnyi nagylelküségét, vagy továbbra is meg volt-e elégedve a választásával, az földerítetlen titok, de annyi bizonyos, hogy a fiatal asszony a házasság után nem törődött valami sokat a férje hangulataival. Csinosan öltözködött, napos vendég volt a séta­téren, a színházban, a cukrászda terraszán, az idők folyamán barátnőket és barátokat is szerzett, sőt azt a diadalt is megérte, hogy a törvényszéki elnökné egy jótékonysági hang­verseny után szóba állott vele.

- Igen örülök kedvesem, hogy örökre hozzánk került... Azt a kis ostobaságot, remélem, vég­képpen elfelejtette...

A szokatlan nyájasságnak persze megvolt a titkos magyarázata: az elnök úr ő méltósága igen el volt adósodva, s legutóbb a Bakonyvári Népbanknál próbálta elhelyezni a váltóit...

Lénárt közömbösen nézte a felesége sikerét; a házastársak között egyáltalán sajátságos viszony fejlődött ki. Egy födél alatt laktak, de csak igen ritkán állottak szóba egymással; s mindketten akkor voltak a legboldogabbak, ha valami súlyos maliciát mondhattak egymásnak. Honnan származott ez az elkeseredett gyűlölködés? Ezt senki se tudta, talán magok se tudták egészen tisztán. Annyi bizonyos, hogy a férj gúnyosan ujságolta otthon, ha a Terka asszony valamelyik udvarlója a vőlegénysorba lépett, vagy egy más asszony társaságában mutatkozott a főutcán, a felesége pedig igen érthető célzásokat tett azokra a férfiakra, akik még ünnepi ruhájukban is erősen sáfrányszagúak. Ez a viszony azonban nem akadályozta meg a jólelkü gólyát abban, hogy a Lénárt-házban időnkint látogatásokat tegyen.

A vázlat tökéletlen volna, ha lojálisan el nem ösmernők, hogy Terka asszony még bájosabb lett, amióta az anyakönyvvezetőnél megfordult. A pisze orra, a pajkos szemei csakhamar egy különös melléknevet szereztek neki Bakonyvárott: a kis város asszonyai magok közt a szí­nész­nőnek hívták. Sőt egyízben, amikor a jótékony nőegyesület műkedvelői előadást rende­zett, a figyelmes rendezőség őt szólította föl, hogy a Szép Helénát eljátssza...